Időnyom - A mi világunk (A hatvanas évek eleje)
A mi világunk, a négy háztömb által körülzárt, téglalap alakú terület játszótere volt, melynek levegőjét télen a sűrű pelyhekben leginkább vízszintesen szállingózó hó, nyáron pedig a naphosszat tartó focimeccsek által felvert fekete salak pora töltötte meg. Karvastagságú, néhány éve telepített hársfa csemeték sora adott némi árnyékot szélein, a nap és a játék hevében csatakosra izzadtan, labdáért szaladónak. Volt ott egy homokozó gödör is, amelyben néha még alagutakat ásott, utakat sodort kezünk. Mellette két, embernél is magasabb vasváz, melyen megcsavarodott láncán félrebillenve kalimpált egy léce hiányos hinta. Kicsit távolabb, derékig érő kőoszlopok között húzódó vasrúdon támaszkodott a libikóka. A játszóteret füves sáv ölelte körül, melyben imitt-amott azért jól kivehetők voltak az emberi láb taposta, gyérebb növényzettel borított ösvények.
A tér nyugati oldalát határoló kétemeletes bérház középső lépcsőházának magasföldszintjén laktunk, és minden ablakunk a játszótér felé nézett. Stratégiailag behozhatatlan előnyt jelentett Schreck Józsiék erkélyes, de második emeleti otthonával szemben. A magasföldszint a játszótér valóságából ugyanis azt a hat lépcsőfokot és egy éles jobbra fordulót jelentette, amelynek megtétele után nekem már csoroghatott is, aminek kellett, neki meg hátra volt még két emelet. No meg az sem volt haszontalan, hogy a pincéből a fát és a szenet nem a második emeletre kellett cipelni. Az ablak pedig közvetlen rálátást biztosított a térre. Amikor a mérleghinta körül már gyülekezni kezdtek a srácok, egyetlen ugrással vettem a fokokat, és mire a lépcsőházajtó becsukódott mögöttem, már ott sündörögtem közöttük. Kisszobánk ablaka előtt bokor sáv húzódott, amelynek hol örültünk, hol meg nem. Szívesen bújtunk el sűrű lombjában, amikor hunyóst játszottunk, aztán ordítva rohantunk ki, amikor a virágporgyűjtésben megzavart méhecskék üldözőbe vettek.
A mi világunk e gyerekzsivajtól ölelt kicsiny "ország" volt, ahol naponta ötször kiabált ránk a szomszéd néni, hogy csendesebbek legyünk, mert Miklós bácsi éjszakás volt, nemrégen jött haza a bányából, és most alszik. Lajos bácsi is éjszakás volt és bányász, de ő a következő héten, no és Pista bácsi a szembe szomszéd, aki meg állandóan éjszakás volt. Még vasárnap is! Mi pedig gyerekek. Hát, korán megtapasztaltuk a generációk között feszülő érdekellentétet.
A játszótér és a házunk között félúton háztetőig érő két juharfa állt. Az egyik a konyha ablakunk, a másik a kisszoba ablakunk vonalában. A közéjük feszített kötélen hol a nap tikkasztó hőjében mozdulatlanul, hol a feltámadó széltől suhogva, lobogva száradtak valamelyik család frissen mosott ruhái, ágyneműi. Volt is cirkusz sokszor. Vagy a játszótérről lepattanó labda, vagy ha nem az, akkor az érte futó gyerek salakporos keze hagyott nyomott valamelyiken. Először a károsult üvöltött a többnyire ártatlan képű focista palántával, aztán meg annak anyja, vagy apja ő vele, tudni illik, mindenki nevelje a saját gyerekét. Aztán behívta a fiát és adott neki egy nagy nyaklevest, és ezzel a rendészeti és igazságszolgáltatási eljárás is befejezettnek tekintetett. Nem is volt belőle soha komoly harag.
A mi világunk különleges világ volt. A felnőttek napközben dolgoztak, délután pedig csapatostul vonultak ki a terciának nevezett bérbirtokukra.
Apám sokszor mondta:
- Kell a földszaga a tüdőnek a bánya pora után, hogy egészségesnek higgye magát az ember.
Ezt olyan jópofa viccelődésnek tartottam. Akkor! Volt, hogy lementem a lakásunk alatti pincébe, és a frissen behordott szén savanykás, páradús illatát ízlelgettem. A terciák az utca másik oldalán túl, az alig százméternyire húzódó villamos vezetékek pásztájában elterülő kiskertek voltak. Zsinórok a veteményes sorok között húzódtak, nem a telekhatárok mentén, még sem volt soha birtokvita. Mindenki tudta, meddig az övé. Persze lopások akkor is voltak, de a felnőttek csak úgy tessék-lássék módjára hőbörögtek, mert mindenki tudta, hogy gyerek száj volt az, amelyet betömött az elcsent borsó, karalábé vagy sárgarépa. Miklós bácsi mondta egyszer apámnak:
- Minek mérgelődnék, Ferikém! A Kovács Janié ette meg, a tied, vagy az enyém? A sajátjaink voltak. Aztán, hogy te vagy én adom a szájába, nem mindegy? Tegnapelőtt hozott a feleséged egy tállal az epretekből. Kati meg a borsóból adott a múlt héten a Verának. Amíg ez így megy, mi baj lehet? Gyere, igyunk egy sört a Laposban!
A környék információs központja a Laposként elhíresült kiskocsma volt. Egy háztömbnyire tőlünk, a mienkhez hasonló nagyságú területen, egy lapos tetejű felvonulási épület. No, innen kapta a nevét is. Eredetileg mozi, étterem, büfé és kuglizó is működött benne, de az évek múlásával színvonal és állapota, törzsközönségének anyagi és értelmi színvonalával együtt hanyatlásnak indult. Mindennapossá váltak a késő éjszakába nyúló artikulátlan, márga részeg üvöltözések, a verekedések, a zárórával távozók által az épület falán hagyott ázott foltok, melyeknek orrcsavaró húgyszagát a hajnali szél és felkelő nap sugarai együttes erővel sem tudták eltüntetni.
A randalírozásnak a hatóság vetett véget. Bezáratta a Lapost, az épületet több részre tagolva felújította, varrodát, hidegkonyhát, területi pártirodát létesített itt. Kis idő múltán, állítólag engedve a közkívánságának, presszó nyílt benne Pepita néven. No, támadt is ebből kisebb kavarodás, mert a múlt emléke bizony még élt a fejekben. Lett ebből aztán Lapos Pepita és Pepita Lapos is. A régebbiek hagyomány tiszteletből továbbra is Laposnak hívták, az újonnan érkezetteknek pedig tájékozódási pontul szolgált a bejárat felett hatalmas betűkkel feszülő PEPITA PRESSO transzparens.
Apám szinte a kezdetek kezdetétől LAPOS rajongó és törzsgárda tag volt. Belépéskor köszönés helyett megállt az ajtóban és énekelni kezdett.
- Utcára nyílik a kocsma ajtó!
Szeretett énekelni! Csak hallgatni volt borzasztó. A hallása ugyanis vetekedett a tarajos gőtéjével, a hangjában pedig volt valami idegesítően vibráló. A Lapos törzsgárdájának összetételét gyakorlatilag három dolog befolyásolta. A bányaszerencsétlenség, a természetes halál és a költözés.
Egy időben gyerekként szinte törzstagja lettem a Laposnak. Ma is lelkemben, emlékeimben él a mondat, melyet belépőként úgy adtam elő, mint Tiborc a panaszát a Bánk Bánban.
- Apu! Anyu üzeni, hogy gyere haza. Nem kérek sem üdítőt, sem fagyit, a sört nem szeretem, és gyere haza!
Apám elkapta a karomat, mosolyogva magához húzott, megsimogatta a hajamat, ivócimboráihoz fordult és büszkeségtől csillogó szemekkel, mint egy műsorvezető jelentette be:
- Ő a nagyobbik fiam. A Feri!
- Apúúúú! Gyere már haza!
Ekkor apám benyúlt zakója belső zsebébe, elővette a pénztárcáját, kért még egy kört a haveroknak, s miután kifizette, a pénztárcát a kezembe nyomta és kíméletesen, de határozottan az ajtó felé tessékelt.
- Jól van, no! Vidd anyádnak! Tudom, hogy neki inkább ez hiányzik, mint én!
A cimborák pedig hörögve röhögtek a humorosnak tartott otrombaságon. Haza szaladtam a pénztárcával, és értetlenül hallgattam anyám kérdését.
- Apád nem jön?
- Azt mondta, hogy neked a tárcája hiányzik!
Anyám a hokedlira rogyott és zokogásban tört ki. Megszeppentem? Nem. Megijedtem!
- Valami rosszat mondtam, anyu?
- Nem. Nem te, kincsem - megtörölte szemeit, felállt, megsimogatta arcomat.
- Futás kifelé! A Nagy Lali már keresett!