Zombik kora
Egy napon, augusztus 24-én, az előző esti ünnepség vége után, a város utcáin sok piszok és szemét gyűlt össze. A takarítók, utcaseprők reggel hatkor kezdték a munkát, eltüntetni ezt az irdatlan koszt. Az időjárás kegyes volt a munkásokkal, sőt, talán túlzottan is, mert már közvetlen hajnal után rákezdett sütni a nap úgy, hogy fél tízkor már kellemetlen volt fejfedő nélkül sétálni. De nem is kellett annál tovább dolgozni, mert a kis csoport tagjai lázas és kitartó munkával addigra nagyjából mindennel végeztek. Utoljára a kövezet feltisztítása maradt, így mindenki seprűt ragadott, s avval seperte össze a cigarettacsikkeket, a papír zsebkendőket, a kisebb fecniket és a leveleket.
Norman épp a padoknál dolgozott, mikor fél szemmel észrevette, hogy az egyiken fekszik valaki. Oda is szólt hangosan, hogy az alvó felébredjen és meghallja. A pihenő lassan megmozdult, s az arcát a férfi felé fordította, mire ő megállt a sepregetéssel. Volt valami egészen furcsa, ebben a felkelő fickóban, valahogy nem olyan volt, mint a többiek. Ahogy feltápászkodott, lehetett látni, hogy az egész alak olyan zöldes, s arca sápadt és szeme zavaros. Mikor elindult a munkás felé, megragadott egy sörösüveget, melynek a vége le volt törve. Normannon a döbbenet lett úrrá, s parancsolni sem tudott a testrészeinek, annyira megbénult, majd nagy nehezen, mintha egy veremből kellett volna kihúznia magát, úgy mozdult meg, hogy a következő pillanatban elrohanjon.
- Hát kellett ez neked? – förmedt rá a zombi, mogorva arckifejezéssel. Norman lélekszakadva rohant a többiek felé, ahol a biztonságot remélte, és a seprűnyél is a kezében maradt.
- Egy… egy zombi!!! – kiáltotta a társai felé, akik értetlenkedve, furcsán néztek a menekülő férfira, nem tudták először eldönteni, mi lelte a fiatalembert. A zöldes lény pedig jött utána, és meg sem tudta a magyarázni a helyzetet a halálra rémült. Mikor közéjük ért, megállt, s visszafordult, s kinyújtotta a kezét és a mutatóujját a fura jövevény felé. Ő követte a munkást, de előttük megállt, ekkor mindannyian láthatták, hogy mi a probléma, de ők is lemerevedtek. Egy pillanatig hezitált a lény, ránézett a túlerőben lévőkre, majd meggondolta magát, s leugrott a járdáról, és a sűrű növényzetben teljesen eltűnt. Az utcaseprők hosszan néztek utána, és nem igazán hitték el, amit láttak.
- Ez lehetetlen – mondta az egyik. – Ez egy zombi volt?
- Az! – válaszolt Norman. – A fenébe is, mi történik itt? Hogy lehet ez? – kérdezte kétségbeesett hangon.
- Hogy került ez ide közénk? – tette fel a kérdést egy másik, aki a főnöküknek nézett ki.
Hogy hogyan? Azt az emberek közül senki sem tudta. Ám mindenki más igen, és már várták ezt az eseményt, mert tudták, valamikor mostanában be fog következni. Kicsit megnyugodtak, hogy nem történt semmi különösebb baj, de tisztában voltak vele, az emberekre most nagy, különleges dolgok várnak, s kemény egy időszak elé néznek. A zombik ugyanis arra kényszerülnek, hogy az élők közé kimenjenek, mert az ő világukba is hívatlan látogatók érkeztek, s el is fogják foglalni azt. E különös vendégek pedig nem mások, mint a pokol ördögei.
A közelmúltban sok ember álmodott zombikról, ezért nem nehéz felismerniük őket, de azt, hogy közöttük járnak, senki sem hitte el ennek a maréknyi csoportnak. Mindaddig, míg sok hasonló, és egyre nyugtalanítóbb esetről számoltak be a bolygó minden részéről emberek, s míg egy videó föl nem került egy videómegosztó weblapra, s be nem mutatták a hírcsatornák. A kis, néhány másodperces felvételen mindenki láthatta, aki még nem találkozott velük, hogy igen, tényleg előfordulnak itt-ott és sajnos egyre sűrűbben.
Ez a pillanat nagyon emlékezetes, ugyanis ettől a perctől kezdve megdőlt az a hit, hogy itt a Földön csak mi vagyunk, emberek, állatok és növények, akik élnek. Mert úgy látszik, zombik is élnek és járkálnak közöttünk, s ha már ezek a zöldes, kocsonyás és ellenszenves lények is vannak, akkor vannak angyalok, vannak sellők, vannak tündérek, vannak törpék, vannak óriások, vannak koboldok, vannak sárkányok, vannak szellemek, vannak kísértetek, vannak démonok, vannak vámpírok, vannak ördögök, satöbbi, sőt, akkor minden bizonnyal van Isten is. Úgy látszik, akkor a régiek végül is tudhattak valamit. Rettenetes volt beismerni ezt, egy egész világ omlott össze mindenkiben.
Ahogy teltek múltak a napok, egyre több ember találkozott velük, s tapasztalatokat szereztek velük szemben, akár végzetest is, ugyanis egyre jobban tudatosult mindenkiben, nincs mit tenni velük, meg kell őket ölni mindenáron. A hírtévék már videók és fényképek egész sorát mutatták be róluk, s beszámoltak arról is, mivel lehet megsemmisíteni őket. Nem fog rajtuk a pisztolygolyó, hiába lőttek rájuk kapásból egyesek, talán a sörétes igen, nem szeretik a zord, hangokat, a zenét, pusztítja őket a tűz, de lehet őket ütni baseballütővel is, ha utána széttrancsírozzuk a testüket. Megjelenésükről annyit lehet tudni, hogy bárhol felbukkanhatnak, és nem tudni, hogyan bújnak elő.
Az emberek eleinte próbálták ugyanúgy folytatni életüket, ahogy eddig tették, de helyzet annyira komolyra fordult, hogy később mindenki otthon maradt és bezárkózott. Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, s az élet megbénult a bolygón. Az otthonaikból csak azok mozdultak ki, akiknek rendkívül szükség volt rá, de így sem volt mindenki biztonságban. Az áruházakat, gyógyszertárakat és benzinkutakat, ahol a legszükségesebbeket lehetett megvásárolni, fegyveres őrök felügyelték. A házakban mindenütt szólt a rádió, a csatornák kivételesen mindenütt zenét sugároztak. Senki sem tudta, meddig tartható ez az állapot, de remélték, nem soká. Egy időre úgy tűnt, nem lehet velük mit tenni, annyian voltak, hogy rettegésben tartottak minden környéket, s eluralkodtak a világunkon.
Közben a fegyvergyártók élelmessége, na meg a szükség, úgy hozta, hogy külön fegyvereket és töltényeket fejlesztettek ki ellenük. A tervezés nem tartott sok ideig, s pár hónap alatt már kapni is lehetett ezeket a puskákat. Eleinte rengetegen keresték, ebből baj is keletkezett, mert a fegyverboltok köré gyűltek a bajkeverők, és sorokat is megtámadták. E probléma kiküszöbölése miatt inkább házhoz vitték a harceszközöket. Később szinte már minden otthonban volt ilyen.
Mivel az emberek sehogy sem tudták elviselni ezt a nyomort, a harcképesek bandákba tömörültek, s bárhol lecsaptak, ahol az ellenséget föllelték, vagy ahova kihívták őket. A mobiltelefonok és hírközlés nagyszerű szolgálatot tettek. A különös lények egyre csak fogyatkoztak, emiatt nagy nehezen kimerészkedtek az utcára a nép. Lassan kezdett helyreállni az élet, bár még sokak hátán lehetett látni a fegyvereket. Egy teljes év telt el addig, míg az utolsó zombit is kiirtották. S csak akkor kezdtek el gondolkodni, vajon mi jöhet még ezután? Ezt senki sem tudta, csak azt, bizony van Isten az égben.
Vége