Különös éjjel
A mű részt vett a IV. Lidércfény Pályázaton.
Egy hideg őszi éjjel rendkívül különleges jelenségnek volt színhelye egy csendes angol kisváros. Egy szerencsétlen hármas egybeesésnek köszönhetően egy gőzszörnyeteg látogatott el ide, nem akármilyen gonosz tervet forralva fejében. Mint minden ilyen alkalommal, most is, mikor a hőmérséklet pontosan 0 C fok lett, és a Hold pont teljességben látszott az égen, s egy templomfelújításnak köszönhetően nem ütött éjfélt a toronyóra, a városka központjában lévő csatornafedél fölött furcsa köd kezdett el gomolyodni.
A csöndet ekkor a város valamely távoli részéből felhangzó hosszúra elnyújtott kutyaüvöltés törte meg. A környéken erős szennyvízszag terjengett, s a párafelhő csak egyre nagyobb, egyre sűrűbb lett mindaddig, míg Herold, a tolvaj ködszellem körvonalai nem rajzolódtak ki lassan belőle. Ez a rossz szándékú lény azért jött el újra ebbe a kisvárosba, hogy ellopja az itt lakó emberek álmát, elérve ezzel azt, hogy reggel senki se tudjon felébredni az alvásból. Ahogy összeállt a szennyvíz-csatornából föláramló gőzből ez a szellemalak, gúnyos vigyor telepedett az arcára, s rekedt hangon megszólalt:
- No lám, lám, itt is vagyok, innen már semmi sem állíthat meg. Ha-ha-ha!
Ezután egy percet se késlekedett tovább, menten megindult a kutya hangjának irányába. Ez a mit sem sejtő állat volt ugyanis az egyetlen ébren lévő élőlény a helységben, s ez őrizte kis faházához kikötve a több ezer lakos álmát.
Ám nem csak Herold zavarta meg e városka nyugalmát, a főtéren egy fém lovas szobor ábrázata is megelevenedett a hideg éjszakában. Ő sem habozott sokáig, nagy ugrással levetette magát lovával a kő alapjáról, s kardját a tokjából nagy lendülettel kihúzva, haragosan kezdett el vágtatni ugyancsak a magáról hangosan életjelet adó házőrző felé.
- Ne félj, te eb, ne félj, csak üvölts sokáig, had találjak rád én is, s meglásd, megmentelek!
Mindeközben a gőzlény már úton volt a kutya felé, sebesen repült, hahotázva lábatlan testével a célja felé. A lovas igencsak iparkodott, nagy hátrányt kellett behoznia. A szélsebesen száguldó lovat a hangos, macskakövekhez csapódó paták ütemesen ismétlődő zaja kísérte a kis utcákon keresztül. Herold és a katona egyre csak követték a kutya hosszan elnyújtott üvöltését, s csak igen kicsit haladt a vitéz gyorsabban.
Ahogy mindketten közeledtek az ebhez, az már messziről meglátta a gonosz lényt, s hirtelen elhallgatott. Ekkor már csak a gőzlény nevetése hallatszott egy ideig, csak az után tudott a lovas menni, majd az is elhalkult. A megmentő most bajba került, egy elágazáshoz ért, s hirtelen el kellett döntenie, hogy jobbra vagy balra menjen tovább. Jobbra inkább több épületet látott, míg a másik irányban némi növényzetet is észrevett, ezt az irányt választotta. Mint rögtön kiderült, nem járt rosszul, rálelt a kutyaólra, mely előtt ott állt már Herold, s könyékig bent kotorászott abban.
- Gyere csak, kutyuskám, gyere csak, ne félj, nem bántalak!
De a kutya már nem mert mozdulni sem, ott reszketett a háza végében, próbált elbújni a gonosz keze elől.
- Ne félj, te buta, gyere már végre! Mondd, hogy hívnak, mi a neved, te védtelen?
A lovag ekkor szólítja meg:
- Állj, hagyd ott békén azt a kutyát, s hordd el magad innen, ha kedves az életed!
- Mi? Ki merészel? - néz hátra a szörny, és veszi észre a vitézt a karddal, ahogy a lován ül.
- Azt hitted mi, hogy olyan könnyen megy majd? Na de most mondom utoljára, takarodj el innen, különben meghalsz! - ismétli el a katona.
- Nahát, te lovas vitéz, mit pöffeszkedsz itt nekem? Még a lábad se ér le a földig, s még te akarsz itt parancsolgatni? Inkább kapd el ezt, ha tudod! - s ekkor gyorsan felkap egy nagy követ a szellem, s óriási erővel hasba dobja vele a lovast. A katona hátraesik, le a lóról, kardja pedig kiesik a kezéből. A szörny ekkor nagy nehezen végre megragadja az eb nyakörvét, s kirántja magához. Ahogy a kutya kikerül a fényre, Herold észreveszi bilétáján a feliratot.
- Á, Henry... Henry a neved, te koszos kis dög, miért nem mondtad?
A kutya nyüszít egy rövidet, majd tudomásul veszi, hogy nincs már számára menekvés.
- Most pedig beteszlek ebbe a zsákba, s eljössz velem hozzám.
A lovag magához tér, összeszedi gyorsan magát, s egy nagy kardcsapásra szánja el magát.
- Vigyázz, Henry, fuss! - kiáltja, s odacsap a kardéllel. A szellemszörny félreugrik ugyan, de a penge elvág egy láncszemet, így a házőrző hanyatt-homlok el tud iszkolni.
- Mit művelsz, te féleszű? Te csak ne erősködj! - szól Herold, s a kardélt megfogva visszasuhintja azt a gazdája felé. Az ember hátralökődik, de ugyanazzal a lendülettel megint odacsap egyet. A szellem megint kitér a vágás elől, s a kard belevágódik az ól egyik deszkájába. Innen nehezen lehet azt kimozdítani, így el tud sietni a lény az eb után.
A vitéz kiszabadítja a fegyverét a házikó fogságából, majd utána siet az üldözőnek és az üldözöttnek. Ekkor kezdődik meg hármuk kergetőzése egy nagyobb házsor körül, elöl Henry, utána Herold, majd a katona. Már egy ideje loholnak egymás után körbe-körbe, mikor gondol egyet a vitéz, s elbújik egy kocsi mögött. Ahogy itt meghúzza magát, véletlen belerúg egy üres fémvödörbe, s az éles hangot ad ki magából. Az ember összerezzen, de szerencsére senki sem hallotta, látta meg. Hirtelen meglepő ötlete támad, megfogja az edényt, és megmeríti a közelben lévő jéghideg vízzel teli hordóban, mely még épphogy nem fagyott be, s ezzel bújik újra el. Kis idő múlva erősödő lánccsörgés hallatszik, ekkor megy el mellette a kutya, majd egyre hangosodó éktelen szitkozódást hall. Na, ebben a pillanatban ugrik elő a vitéz:
- Megvagy, te átokfajzat! - kiáltja, s ráönti az összes vizet a gőzlényre. Az a földre zuhan, s megborzong, s megint csak káromkodik egy jó nagyot. A szörnyet nemcsak hogy váratlanul, de rosszul is érte a dolog. Ettől kezdve a mozgása lelassult, teste mintha egy kicsit megolvadt volna, s még mindig maradt valamennyi hatalmas erejéből. Ezt követően tusakodni kezdett egymással a jó és a rossz, harcuk elég kiegyenlített volt. Főleg ütötték a másikat, a katona rúgott is néha. Az egyik ilyen rúgás fenemód jól sikeredett, s beletelt egy kis idő, mire a szellemlény észhez tért a hatásából. Az ember lassan oda tudott evickélni a hordóhoz, s az ellenfele közeledtekor ráborította az egészet.
Herold ekkor teljesen kikészült, moccanni se tudott, de még adott ki magából hangot. A lovag a lényből megmaradt részt kardjával felszelte és szétpasszírozta, megmentve evvel Henryt és a városka lakóinak álmát. Közben a ló is odatalált a gazdájához, aki felpattant rá. Ezután lassan odalépdelt vele a kutya házához, s elégedetten megállapította, hogy az eb ugyan reszket még a történtektől, de biztonságban és jól van. A lovag visszaügetett a szobor alapzatához, s mikor mögé ért, hirtelen eltűnt a sötétben.
A városka külső részén lévő kertes házak közül nemsokára fölhangzott az első kakasszó, s onnantól minden ment a régiben.