Halálközeli élmény

A jövő útjai / Novellák (1470 katt) Ann Heart
  2013.05.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

A Derim bolygó második legnagyobb tava terült el előtte. Dylan lejött szobájából, hogy kiszellőztesse fejét, mely lüktetett. Úgy érezte, mintha szíve felkerült volna az agyába. Három napja volt ezen a gyönyörű bolygón, és még nem volt ideje körülnézni. Három óra múlva elkezdődik a tárgyalás, melynek témaköre: Az emberi faj kössön-e szövetséget a Krelinekkel?

Az idő borongóssá vált, de így érezte tökéletesnek. A nappali negyvenkét fokos hőség kikészítette valamennyiüket. Langymeleg szél lengedezett, és csak ő volt a parton. A természet közelsége lecsillapította lelkét. Csalogatta a víz lágy fodrozódása. Simogatással csábította. Nem volt ellene, hogy testét körülölelje, akár egy szenvedélyes szerető. Nem is habozott sokáig, pólóját ledobta magáról és a vízbe csobbant. Hőmérséklete néhány fokkal hűvösebb volt a levegőnél, de néhány perc után szervezete hozzászokott. Szeretett úszni, ha tehette, így vezette le a felgyülemlett feszültséget. Ugyan a komplexumban, ahol erre a pár napra megszálltak, volt medence, de már elege volt a művi dolgokból. Életre vágyott. A búvárkodás sem állt távol tőle.

16 évesen kristályhalászként dolgozott, hogy fizetni tudja tanulmányait. Kemény munka volt, hiszen a Drionit kristály, melyeket impulzusfegyverek működtetésére, nagyobb mennyiségben hajók hajtóművéhez használtak, ritkaságnak számított. Viszont éppen ezért a fizetség is több volt. A levegőt ő tudta legtovább visszatartani, emiatt társai csak K’Gog, a tengeristen fiának nevezték a Marine bolygón. Felszerelés nélkül, egy légvétellel általában 12 percig bírta a víz alatt.

Bár most idegen bolygón volt, de csalogatta a mély. A Hinuk nem szóltak veszélyes lényekről, de úgy gondolta, ha lennének, akkor már rég nem élne. Nem félt, sőt kíváncsiság ösztönözte. Néha jól esik külön utakon járni. Egy kis kalandozás másvilágba - gondolta magában. Kidugta a fejét a vízből, egy nagy lélegzetet vett és már indult is, hogy felfedezze a tenger mélyét. A folyékony közeg, mely nem a megszokott élettere volt, tisztának látszott. Ahogy lejjebb hatolt, a fényviszony egyre rosszabbá vált. Már látta a hatalmas növények tetejét. A bolygólakók ezek terméséért szoktak lemerülni. De csak és kizárólag abban az időszakban, mikor a kókuszdió nagyságú termés kifejlődött. Miután leszüretelték, felvitték a felszínre és a szárazföldön kiterítették, hogy a Nap sugaraival megérlelje. Csak akkor vált ízletessé és ehetővé. Lumani, a Tenger Gyümölcse. A vitaminok tárháza.

Egészen a növényig merült, hogy kezeivel megérinthesse azok zöld és vaskos leveleit. Egyszer csak meglátott valamit elsuhanni az alatta elterülő homályban. Megijedt. Éles fájdalom hasított végig jobb mutatóujján, ahogy az egyik éles levél felsértette, mialatt elterelődött a figyelme. Vére szivárgott és elkeveredett a tó vizével. Ez jó módja volt, hogy megtudja, léteznek-e vérengző fenevadak.

Másodpercek leforgása alatt teremtek elő a semmiből. Mintha csak erre a pillanatra vártak volna. Alatta köröztek, néha egy-egy felvágott hozzá, majd visszaúszott a csapatba. Csodálatosan színesek voltak, hosszuk nem haladta meg az egy métert. Nagy fátyolos úszójuk volt, hátukon tüskék meredeztek, mint valami díszes taréj. Dylan teljesen megfeledkezett mindenről, annyira elkápráztatták. Levegője is jócskán fogytán volt, de még bírta, bár tudta, hogy nem érne fel a felszínre.

Néhányan felúsztak hozzá, körözni kezdtek körülötte és párt alkotva, megkezdődött a násztánc, majd a párzás. A kopoltyúsok egyesültek párjukkal és közben függőleges pózt vettek fel, s így lebegtek egyhelyben.

Dylan nem sejtette eme összjáték kimenetelét, ha tudta volna, bizonyosan elmenekül. Alatta a sötétben ott úszkált végzete, egy hatalmas vérengző fenevad, aki már jó ideje éhezett. Érzékei kezdtek eltompulni, agya bizsergett az oxigénhiánytól. Egy halpár terelte magára a figyelmét halvány fényjelzésekkel. Két foltjuk egy pár hatalmas szemet ábrázolt. E hipnotikus tekintet megbénította, és elengedte azt az egyre vékonyodó szálat, mely az életet jelentette. De még mielőtt tudatát vesztette volna, érezte, amint két kéz erősen átkarolja mellkasát, majd elájult.

Mikor észhez tért, már a parton volt. Egy nő nézett le rá aggódva, kinek hosszú, fekete hajzuhataga csiklandozta sima mellkasát. Érezte tüdejében a vizet, ingerelte hörgőit. Köhögés szakadt fel belőle. Köhögött, míg légzőszerve ki nem tisztult, majd nagy nehezen levegőt préselt magába. Gyenge volt, de élt.

- Tudja, hogy majdnem meghalt? Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy a vízbe menjen? Ilyenkor tilos! Csak és kizárólag akkor lehet, mikor a Lumani termésének fejődése befejeződik - torkollta le a számára angyalként tetsző nő.
- Miért… miért csak akkor? – nyögte, miközben felült.
- Mert a növény olyankor elűzi a sötétség démonait.

Dylan jól tudta, mire utal ez a kifejezés. Egy képfoszlány villant agyába, amint a színes halak szétoszlanak, és a sötétből előtör egy hatalmas szájjal benne éles fogakkal megáldott vérszomjas lény. Még hangja is ott visszhangzott az agyában, melytől libabőrössé vált.

- Köszönöm – súgta elfúló hangon. A lány szemeibe nézett és keze megindult a pir színezte arc felé, hogy egy rakoncátlan hajtincset eltűrjön.



Dylan a tanácsteremben ült a kapitány, az első tiszt és az orvosi főtiszt társaságában. Az elmúlt két óra történéseinek hatása alatt állt, mely akár álom is lehetett volna. De nem az volt. Nem tudta elhinni, hogy mindez megtörtént vele. Mázlija volt. Ha a lány nem menti meg, akkor most nem ülne itt. Emlékének kapui kitárultak és mentálisan újból átélte, ahogy megcsókolta, ahogy kezei vándorútra indultak feltérképezve Jarina láztól felforrósodott testét, selymes bőrét, domborulatait.

- Mr. Berg! Jól érzi magát?
- Iiigen, uram –mondta zavarában, visszaterelődve a jelenbe.

Életét egy csodálatos nőnek köszönhette, aki megmentette a hipnotikus halálból.

Előző oldal Ann Heart