Minden testnek útja V.

A jövő útjai / Novellák (1232 katt) Homoergaster
  2013.03.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/8 számában.

...Eónok teltek el. A páncélburok felderíthetetlen, irtózatos mélységeken sodródott át hangtalanul. A két burokba zárt test eggyé vált burkával, annak tartozékává, egy darabjává lett. Egy idő után már nem különböztek a mélységben szálldosó többi hideg testtől, ugyanaz volt az útjuk. Szobrokká lettek a végtelenben, gravitációs mezőkben lökődtek ide-oda, por rakódott rájuk. Magányos volt útjuk ott a kozmikus mélységekben. Végtelen nyugalom, végtelen csend, állandó egyenletes mozgás, ami helyben állás is egyben. Állóhullámok a kozmosz hullámverésében. A lefutott, nem mért időre még több következett. Peregtek észrevétlenül. Olyan messzire kerültek mindentől, ami megismerhető, amire van esély, hogy egyáltalán megismerhetővé válik egyszer, hogy átléptek a nemlétbe. Körülöttük csillagok lobbantak el, születtek újak. Világok tűntek el, miket az emberi elme elképzelni sem bír. Felfoghatatlanok voltak ezek, saját eónjaikat pergették saját mércéjük szerint, hogy aztán porrá váljanak.

Ők ketten kívül állottak mindezen. Elképzelhetetlenül sok idő telt el. A történelmek lepergésével később egy hatalmas űrhajó fedezte fel őket. Egy minden emberitől teljesen idegen civilizáció hírnöke volt. Az a hajó kutatta az űrt, kereste a megalkotóihoz hasonlatosan intelligens életet. Automata volt. Azok, akik építették, sose vették volna észre az űrszobrot. De a gép rá jellemző módon másként értelmezte az adatokat, és „megértette”, hogy valami szokatlant talált. A jelentése nyomán először hatalmas volt a döbbenet, majd átcsapott még nagyobb lelkesedésbe.

Egy hajó indult a felderítőhöz, annak felfedezéséért. Amikor mellé ért, akkor látszott, hogy a felderítő milyen parányi ahhoz a hajóhoz képest, melyen alkotói utaztak. Amikor meglátták a leletet, az első reakciójuk a kétely volt. A formák annyira különböztek mindentől, amire számítottak, amit vártak, hogy felmerült bennük: a gép tévedett. Aztán mégis megbizonyosodtak róla, hogy ezek idegen létformák egy védőpáncélban. Teljesen új látásmódra volt szükségük ahhoz, hogy egyáltalán ezt a tényt be- és elfogadják. A felderítő útja véget ért, egy másik, fejlettebb típusát küldték helyette. A felfedező és felfedezettek együtt tértek meg az otthonvilágra, ahol nagyon várták már őket.

Amikor talajt ért, attól kezdve múzeummá és mauzóleummá lett, egy új tudomány szentélye. A megértés szenvedélyétől hajtva lázas kutatás és elemzés vette kezdetét, hogy megértsék az idegen fajt. Nagy nehézségeik támadtak ezzel, mivel az emberi test kívül esett a logikájukon. Annak megértése, hogy a leletük nem egy, hanem két egyed, akik nagy hasonlóságuk ellenére sok lényeges különbözőséget mutatnak, rendkívüli szellemi teljesítményt követelt tőlük. Az új tudományág új zsenijeit, akik kezdetben nem arattak osztatlan elismerést megállapításaikkal. Ez egy harcos vitákkal tűzdelt folyamat volt. Egész generációk mélyreható elemzése és kutatása kellett ahhoz, hogy végre megértsenek valamit az emberi reprodukció természetéből.

Ezekből a kutatásokból hamarosan önálló tudományág lett, mely a legtöbb fantáziaművet ihlette meg az ő irodalmukban. Új műfajok születtek. A másik „slágertéma” a két idegen története. Ebben a témában a tudományos elméletek időnként alig különböztek a fantáziairodalom legjobbjaitól. A sci-fit ők is művelték, értelemszerűen más alapállásból, mint az emberiség. A tudomány, a megismerés segédeszközét látták benne, ami tágítja a kutatómunka határait. A műveket díjazták, és a zsűrikben nem egyszer lelkes tudósok is részt vállaltak. Különös érdekességként említendő, hogy az olyan műveket, melyek az igazsághoz közelítettek, szennyirodalomként a perifériára száműzték. Míg az afféle hősi eposzokat, melyeket a Földön a huszadik század 40-es, 50-es évtizedeiben volt divat írni, ünnepelték, és a tudósok is ezeket díjazták.

Közben az űr felkutatása azt a célt hajszolta, hogy megtalálják az idegenek otthonvilágát. Ezt persze egy másik sci-fi hullám lovagolta meg: a kapcsolat címszó alatt. Ám soha többé nem találtak semmit, ami más értelmes lények jelenlétére utalt volna. Nem adták fel, az álmaikat, reményeiket hajszolták mindvégig. Nem találták meg, amit kerestek. Nem csak azért, mert amikor a keresésére indultak, már régen nem létezett, mint ahogyan az emberiség sem. Azért sem, mert ők nem találtak fel semmi olyat, ami a saját „C”-technológiájuk lehetett volna. Több hasonló, kevésbé hatékony elgondolásuk volt, nem egy a szemétben végezte, de olyasmit, amikre az idegen gépek, és főleg az egyik idegen bizonyos belszervei sugallhattak volna, sosem.

Ha valami őrült zseni előállt volna vele, hogy nem az ő univerzumuk az egyedüli, mint képtelenséget meg sem hallgatják. Egyébként volt egy ilyen zsenijük, de hamar elpusztult, nem mondott senkinek semmit. Ezeket a dimenziókat sosem fogták föl. De a keresést folytatták, s bár semmit se találtak, nem csüggedtek. A két test lett civilizációjuk sarokpontja, kiindulási pont és a visszatérés. Ok és okozat. Hivatkozási alap az érvek harcában, pro és kontra. Nem csak a művészetük kapott szárnyakat a két testtől és burkától. A mélyűri szkafanderek több ötletet adtak nekik, ám a „C”-ugráshoz nem vezette el őket. Talán mert nem voltak hibás komputereik.

A civilizációjuk lendületesen fejlődött, kutattak, kerestek, gondolkodtak. A két ember köré valóságos vallást kreáltak. De semmi sem tart örökké, az ő idejük is lejárt. Eltűntek a kozmoszukból. Amikor a romos világukat és rajta az Elfeledett Ember Emlékművét elnyelte a haldokló napjuk tüze, hőseink végre igazán meghaltak és kiszabadultak burkukból.

Közben a világokat megteremtő akarat befejezte a „kilégzést”, és vissza, magába szívta az egészet. Minden anyagi részecske, minden test befejezte útját, bejárva, ami neki rendeltetett. Bejárták minden testek az útjuk, és visszatértek az egyetlen létezőbe, egyetlen kollapszusba.

Minden testnek útja ezzel véget ért. Rövid szünet következett. Majd a létező megkezdte a kilégzést. Kezdődött minden testnek útja elölről...

VÉGE



Köszönetnyilvánítás

„Minden testnek útja”. Ez egy általam vágyott, de sosem olvasott regény címe, mely megihletett ismeretlenül is. A címet bizonyosan nem az eredeti értelmében használtam fel. Egy vallásos világnézet, kozmológia alapjainak ad itt nevet. Ez egy távol-keleti filozófia, amelyet ide becsempésztem. Mindazonáltal köszönettel tartozom Samuel Butlernek a „Minden testnek útja“ c. mű szerzőjének, Stanislaw Lemnek a „Visszatérés”, „Solaris“ és a „Magellánfelhő” c. művéért, ez utóbbiban különösen az „United States Interstellar Force” c. fejezet hangulatáért, valamint Paul Andersonnak a „Nevezz Joenak” c. novelláért, Joe Haldemannak Az örök háborúért. Külön köszönet az APOKALIPSZIS MOST c. filmnek és rendezőjének: Francis Ford Coppolának!!! Extra special thanks to: Event Horizon 1997! Továbbá minden olyan hatásnak, melyet nem tudok azonosítani, de fontosak és szükségesek voltak a mű létrejöttéhez.. ismét csak KÖSZÖNET!

Homoergaster

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)