Az ember tragédiája

Külvilág / Mozijegy (1161 katt) Homoergaster
  2013.03.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/1 számában.

Madách Imre színműve alapján, Jankovics Marcell rajzfilmje, 1988-2011.
Avagy: szubjektív eszmefuttatás egy drámáról, összefüggéseiről és a Jankovics filmről


Megvallom töredelmesen, a színművek az egyik olyan irodalmi kategória, melynek olvasása nehézkesen megy. Madách eredetijét sem olvastam végig, sőt színpadon sem láttam még. A több mint 20 éven át készült Jankovics-féle adaptáció után azonban kőkemény óhajom, hogy egyszer végre sikerüljön megnézni. Ez az a produkció, melyet a legsúlyosabb irodalmi animáció-adaptációnak tartok, amivel valaha találkoztam. A klasszikus magyar rajzfilmek nagy kedvelője vagyok, és bár az ember tragédiája 2011-es újdonság, a valódi rajzos filmek hagyományait követi. Állítólag egy új, spirituálisabb korszak hajnalán vagyunk, melyben majd megváltozik az ember, az őt körül vevő fizikai és szellemi világhoz való hozzáállása. Ennek akár nyitánya is lehet az ember tragédiája.

A grandiózus irodalmi alkotás mind a 15 színét megrajzosította, más-más stílusban, amelyek azonban rímelnek-utalnak egymásra. Az elmúlt években többször vetítettek részleteket a már elkészült részekből, és amit láttam ezekből, növelte az évek óta tartó feszült várakozást. Ilyenek voltak a római szín: Hercules válaszúton, és a legsúlyosabb, igazi sokkélmény: a falanszter, melytől, amikor először megnéztem a tv-ben, napokig a hideg rázott. Ez volt az a rész, amit, midőn megvettem a DVD-t, elsőre kihagytam. Kis idő kellett, míg felkészültnek éreztem magam az új megtekintésére. Ilyenkor szerencse, a DVD úgy van kitalálva, hogy lehessen ugrálni a jelenetek között. A falanszter üzenete több mint csúnya. Lélekbe markoló, és ha az embernek van valamilyen hite, teljesen mindegy,, hogy milyen filozófiai-világnézeti hitvallás, azonnal megacélozza benne a küzdeni akarást, e vízió elkerülése érdekében.

Az alkotó a borító belsején közli a motivációját, mi késztette a Madách mű megfilmesítésére. Az egyik, hogy sosem látott olyan előadást, mely a szerinte animációs képekért kiáltó szöveget hűen visszatükrözte volna, melyre maga Madách is rábólintott volna. A másik, hogy mindig aktuális, örök igazságok hangzanak el benne, melyeket képekkel, az animáció adta lehetőségekkel, még nagyobb hatással lehet közvetíteni. Ez bizony telitalálat. A néző nem tud szabadulni a filmtől, ha megnézi, az biztos! A harminc évvel ezelőtti hithez a rajzos képek kifejező erejében, a később megjelenő digitális technika korában sem lett hűtlen Jankovics, de felhasználta azt, noha a hagyományos, tőle megszokott keretei közt maradt. Ennek rendkívüli módon örülök.

Sok éve már, hogy tudok erről a filmről, bár jó darabig azt hittem, már régen elkészült, hisz a TV-ben is adtak belőle részeket. Ám hiába kerestem, nem tudtak róla, és némi értetlenség után kiderült: a magyar animáció történetének leghosszabban készülő filmjét próbáltam megvenni. A tragédia 1992-es matúra klasszikusok kiadásában van egy kép az egyiptomi színből, melynek a végső, horrorisztikus jelenete itt még eléggé elnagyolt, vázlatos. A könyv mégis úgy tudja, a bemutatója már '92-ben megvolt. (Lehet, hogy bemutatták ezen részt így, aztán később sokkal tovább fejlesztették.) A római színre is emlékszem pár évvel ez előttről, a tv-ből, felvenni nem sikerült. Amikor is végre megjelent a DVD, nem sajnáltam érte az árát, adóztam ennek a grandiózus filmnek ennyivel, arról már nem is beszélve, hogy ezúttal, hogy-hogynem, meg is lehetett venni, mivel volt! Amit én keresek, az általában nincs, hiába az unió, itt még mindig csak sóvárogni lehet bizonyos dolgokra. Legfeljebb elvonatozik az ember a fővárosba, és ott – esetleg – beszerzi.

A drámával először nagyon régen, gyermekkoromban találkoztam. A mondat, mely a színmű sűrítménye, ars poeticája, ki volt téve az egyik osztályterem falára. Többször elolvastam, és emésztgettem, nem tudtam, miből való, csak a szerzőt láttam kiírva. Utólag nem tartom lehetetlennek, hogy ott a szoc-reál miliőben vált lényem fontos belső elemévé ezen ars poetica: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Nem tudatosan persze, mert csak egy kölyök voltam. Mint azt fentebb már említettem, a színművek, főleg a drámák, bizony elkerültek, olvasási igényem ezeknél hol populárisabb, hol teljesen más, és elvont volt. Persze a műről tudok, és épp úgy ismertem a „sztoriját”, mint mondjuk a Hamletnek, noha azt sem olvastam.

A rajzfilmeket is nagyon szeretem, talán ezt nem kell bizonygatnom az AKF olvasóinak, elegendő, ha fellapozzák a tavaly júniusi számot. Ezen írásban a számomra fontos elemeket emelném ki, már csak azért is, mert nem vagyok irodalomesztéta, sem színikritikus. Amatőr irodalmár vagyok. Jó ideje már, hogy teremtés párti is vagyok, konkrétan az „intelligent design” híve. Most nem kívánok antidarwinista gondolatokat kifejteni, csak amennyit muszáj, de jelzem, hogy a tudomásomra jutott tények súlya alatt megroggyanva, sok éve feladtam korábbi ateizmusomat.

Azóta azt is látom már, hogy a magukat fennen a tudás őrzőinek, letéteményeseinek hirdető elmék, ahogy megpróbálják kisajátítani maguknak a „kétkedés jogát”, a Luciferi szellemben antidemokratikusak. A tudósoknak joguk van a teremtésben kétkedni akár, de a hívőknek is joguk van kételkedni a tudomány mindenhatóságában. Egyáltalában: kétkedni mindenkinek joga van… mindenben. Ha az ember már képessé lett a dedukcióra, a tények mérlegelésére, a gondolkodásra, akkor tessék használni! Ha már van! A teremtés aktusa nem igazán volt eddig a látóteremben, mivel a személyes fantáziámat elégtelennek érzem egy ilyen gigászi tevékenység megragadásához. Ez így volt mostanáig. Jankovich filmjének kezdő jelenetei azonban most konkrét fogódzót adtak, azt hiszem, ha ezentúl meghallom a szót: teremtés, majd ezen film kezdő képsora ugrik be.

„AZ ÚR: Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt”


Igen. A megszülető anyag, és érzékelhető világmindenség képeit köszönhetem a „János Vitéz” alkotójának. Ebben a színben az filozofikus vita, amit az Úr és Lucifer folytat, számomra olyan csemege, mely a bennem a mai napig dúló kettősséget – az elveszett „anyagelvű hit” utáni méla nosztalgia, és az újkeletű „vallásos tudás” kontrasztja – idézi, és igazán szórakoztató az évszázadokon át rettegett-gyűlölt sötét angyal gúnya és intelligenciája.

A kétkedés szelleme, vagyis a „fényhozó”, aki egyedül a hajbókoló kórusból saját véleménnyel bír. Nem akárki a hangja: Usztics Mátyás! Míg a teremtés befejezett aktusa után egyszerű, elégedett létezés a teremtettek sorsa, Lucifer az unatkozó bölcselő megdönteni kívánja ezt az édes semmittevést. Az ostobán elégedett embernek felkínálja a tudást, hogy megbontsa az egyensúlyt, hogy diszharmóniát támasszon. Műve sikerrel jár, az ember ráeszmél önmagára, képességeire, melyek Istenhez teszik hasonlatossá. Ámde ez csak messzi hasonlat, mert bár feltámad benne az önmaga irányításának vágya, a tudás megszerzésének képességéhez nyúlfarknyi lét társul. Az ember hajszolni fogja az eszméket, dicsőséget... és a halhatatlanságot, bár a lelke örök, csak teste porlik el. A sötét szellem ekképpen gúnyolja a teremtést:

„Nehány féregben öntudatra kél,
Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
És megmarad a semleges salak. –
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi. –
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
De hogyha elfecsérli s rontja majd
A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
Aztán mivégre az egész teremtés?
Dicsőségedre írtál költeményt,
Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
És meg nem únod véges végtelen,
Hogy az a nóta mindig úgy megyen...
Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?
Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
Urát, de torzalak csak, képe nem;
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem”


Éva Ádámnak replikájában arról beszél, hogy Isten megteremtett minket, és eleve bennünk van a kíváncsiság, ha nem akarta volna, nem lenne bennünk. Mire Lucifer: „Íme megjelent az első bölcselő!” Madách-Jankovics duó megmutatja nekünk, amit a Biblia csak elnagyol, az első asszony merészen kérdez, míg a jámbor férfi nem érti. A nő képzetét izgatja, amitől eltiltották: az a bizonyos „összhangzó értelem”. Arról beszél, hogy az emberben benne van a hajlam a dolgok kipróbálására, és miért ne, ha Isten ilyennek teremtette! Teljesen lenyűgöző, ahogy Éva beszél a gyümölcsről, mely tudás. A két emberalak egyszínű kontraszt csupán, a paradicsomi táj része.

Ám, mikor Éva vágyakozik a tudás almájára, új szín jelenik meg a szembogarában: Lucifer szemének vöröse! Ami ki is huny, de visszajön újra! Jankovics itt a kísértést képileg megmutatja, olyan kifejező erővel, ami előtt le a kalappal. Új minőséget ad a dráma szövegének, főleg egy olyan korban, ahol a szemben kigyúló vörös fény, az elembertelenedő, az embert legyőző tudás, a gépisten öntudatra ébredésének, a nukleáris apokalipszisnek a szinonimája! A terminátor-LED kulturális jelkép, a harc, a bukás, a felemelkedés, az embertelen értelem pusztító erejének jelképe. Ez a szín gyúl ki az emberpár szemében, midőn esznek a gyümölcsből, a kegyetlen jövő színe. Ez a terminátoros effekt nagy örömet szerzett nekem, Arnold rajongójának.

Éva az „ördög ügyvédje” lesz, és meggyőzi Ádámot, aki eszmélvén inkább hasonlít már a megszokott - túl jól ismert - emberre, hisz Istennel is dacolni akar. Ha gondolkodni kezdünk ezen a jelenet hatása alatt, és biztosan állítom, hogy aki megnézi, így jár, akkor felmerülhet a kérdés: vajon ténylegesen bűn-e a tudás megszerzése, ha már eleve hajlunk arra, bennünk van a lehetőség rá? Az ember képes-e rá kevés létezése folyamán, az egymást követő generációk munkájával, hogy a megbomlott rend luciferi diszharmóniában megteremtse az új egyensúlyt az értelem-hatalom és érzelem-szeretet között? Az új összhangzatot, mi képes erre is - arra is. Jó ez a kérdés, nyugtalanító. Lucifer örök bukásra ítéltetett, de kreatúrája, az értelmes ember még remélhet. A remény hal meg utoljára, tartja a mondás. A színek nem csak egzotikusságukkal, hanem korhű ábrázolásukkal is megfogják a nézőt. Színenként más a stílus, mindig az adott, megmutatott időszakra jellemző.

Amikor azt mondja Lucifer:

„Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok”


Ádám és Éva kővé válik, mit a bazilikusz szemébe néző. Ők a jövő démonának szemébe pillantanak. Álmot kezdenek látni, az újra megtestesüléseiket különböző korokban. Jankovics a sajátja mellett csatasorba állítja mások képi tudását, és a klasszikus egyiptomi-görög-római-középkori-reneszánsz-újkori művészeti stílusokat. Röviden hagy summázzam, ahogy én látom: a paradicsom a körvonalaké, mert ez még a szellem ország része, a paradicsomon kívül a hiperrelaizmus és a kőkori ember művészete, a barlangi festészet dominál. Egyiptom a sírkamrák sematizmusa, a szfinx és a múmiák látványa. Lucifer remek szfinx-múmia képe, az elporlasztó idő megjelenése igazi horror rajongóknak való csemege! A démonokrácia, vagyis a görög szín, a csodás festett és repedező vázák országa. Az igazság hajszolása zajlik, a hit abban, hogy nemes és igaz cselekedetekkel jobbá tehetjük a világot... súlyos üzenete van a bukásnak.

A demokrácia hazájában, nem az igazság-szabadság győzedelmeskedik, hanem a hamisság, a percemberek uralma. A sajátos, fekete-fehérre elcsupaszított analógiák – görög szín: igazságkeresés, római szín: élvezetek hajszolása – egymást követő tudatosság, világlátás szintek. Tisztelem a görögök művészetét és harcait. A rajzfilmben is az általam csodált, vázákon és más műtárgyakon ránk maradt ábrázolásmód uralkodik. A római színben a remek domborművek síremlékek és szobrok lendülnek mozgásba, mozaikok harcolnak. Ez a szín az egyik nagy kedvencem, mikor először láttam (a tv-ben), még úgy emlékezem, nem volt teljesen kiforrott, talán nem is az egészet mutatták be.

Az ötödik és hatodik szín közötti átmenet megint csak zseniális. Jankovics profi módon oldotta meg: Lucifer lefejezi Ádámot, aki közben kacag. Elege van az igazságkeresésből, az érveket akarja. Gurul a levágott fej... átgurul a római színbe, ahol játékkockává válik. Menetelő domborművek, harcoló mozaikok és életre kelő antik szobrok a szereplők, közben minden megreped, széthullik. Különösen tetszett ez az apokaliptikus szöveg:

„Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád...
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne”


Ehhez a jelenethez a Pompeiben kiöntött gipszfigurák alakjait is felhasználta. Míg a középkor, lovagi kor a mozaik-freskó uralma. A sajátos, nem helyes arányok, mik e korabeli festményeken, főleg a tömegjeleneteken tetten érhetőek, itt is megjelenik... azért akadnak realista képek is, melyektől az érzékenyebbek esetleg kiakadnak. Gondolok itt a máglyákra és kerékbetörésre. Az átvezetések inkább realisták, mintha fokozatosan levedlenék az előző kort.

A reneszánsz a fametszetek-rézkarcok és a cifra toronyóra bábok világa, míg a francia forradalmat a kék-piros uralja kissé képregényszerű elnagyoltságban, csak a főalakok kidolgozottak, hasonló stílusban, mint a Sin City képregényben. Hátborzongató, amint Kepler-Ádám felébred boros álmából - álom az álomban! - és egy pillanatig Lucifert, a famulusát még kék-pirosban látja a Guitolle mellett támaszkodni! „A nyakazás ezúttal elmarad!” Ez megfelelően hangulatos.

A londoni szín már az eredeti műben is érdekes kavalkád, ezt használta ki Jankovics, hogy a huszadik századi, Madách által nem sejthetett történelmi summázatot is belevigye a rajzfilmbe, ábrázolván a jelenünk cifra nyomorát. Az egymásra halmozódó-torlódó képek zsibongó elegye egy brutális látomásban alaktalan masszává folyik össze. A mókuskerék belsejében marionettként futó két emberalak a ringlispílszerű masszában elveszik. Mindezek felett trónol törött karddal, vérző szemekkel a jól ismert igazság szimbólum. Szörnyű látomás, realista. Ezen jelenettől egyformán feltámadt bennem a „Szellemirtók” felhőkarcoló méretű pufók démona és a Massza c. borzasztó és komikus horrorfilm „hőse”. Miután „elfogy” a rettenet, a kiürült térben, az álló keréken szellemként tűnik fel Éva, megdicsőülve az ég felé, míg Ádám hiába szólítja.

Ezen víziók után következik a borzalmak borzalma a „falanszter”. Ettől a résztől mindig kilel a hideg. De kényszeresen újra és újranézem. A rémálom lenyűgöz, fogva tart. Valószínűleg azért, mert vastagon benne érzem a mégiscsak megvalósult kommunizmus szörnyét, az „1984” szellemi sivárságát. Az orwelli vízió sarkallt már sokakat arra, hogy ellenálljanak az egyen gondolkodás mintáinak. Madách és Jankovics szerint is hiába… megvalósul.

Ennek a képregényszerű fekete-fehér világnak számomra az egyik legdurvább jelenete a hullafeldolgozás, és a gép végén kijövő tubusok képe. Az értelem által eltiport érzelem már ezek után csupán hab a tortán. Az egységes színtelenség okán szoktam a Star Wars halálcsillagára is gondolni. Az űrben, miközben a dialógus folyik, Jankovics a Madách által nem is sejtett technológiát ábrázolja. Ádámból gép, „élő” űrhajó lesz, miközben a föld szellem visszahívja. Lucifer majdnem győz, de mégsem.

A science-fiction után annak mellék műfaja: az anti-utópia következik. A kihűlő földön, hol az egyenlítőn is sarkvidéki állapotok uralkodnak, Lucifer ismét elemében van. Az 50-es, 80-as évek nukleáris tél vízióinak elkorcsosult embere néz fel Ádámra, istennek gondolva őt. Ebben a színben elmenekül Éva ölelése elől, és felébred a kőkorban.

Mindezekkel a képi megoldásokkal, úgy hiszem, Jankovics életet lehelt a drámába, ami eddig sejtésem szerint a diákok rémálma lehetett irodalom érettségi tételként. Abból indulok ki, hogy én is intenzíven érdeklődni kezdtem a darab iránt, annak ellenére, ahogy a bevezetőben jeleztem a drámai nyelvezetet nem szívesen olvasom. Az egyik érdekes, számomra fontos tanulság a műből, ahogy az értelem nélküli lelkesedés és a lelkesedés nélküli, hideg értelem egyformán a bukáshoz vezet.

Az utolsó mondat, a darab sűrített esszenciája, melynek azon túl, hogy összefoglalja a mondanivalót, ki kell váltania az extázist, az elragadtatást. Összeköti a színeket, egységes, alkotó folyamattá, spirituális üzenete van. Az elhangzása nyomán kell elindulnia a gondolkodásnak, noha a dráma végén legördült már a függöny, a nézője még sokáig töpreng. Önkéntelenül megpróbálja elhelyezni magát a látottakba.

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Minden korra érvényes üzenet ez, az emberi létezés értelme és kovásza, ez viszi előre az embert és civilizációját-kultúráját. A küzdelem és bizodalom. Épp ezért ennek elhagyása lehetetlen, súlyos vétek, a szerző szándékának megmásítása. A darab 2002-es bemutatója, mely egyben az új Nemzeti Színház abszolút premierje volt, nem azért lett botrány, mert a rendező, Alföldi Róbert kissé elvetette a sulykot a meztelenkedéssel, hanem mert hiányzott az utolsó mondat! A meztelenség nem zavarhat senkit egy színpadi műben, ha annak üzenete van. Itt teljesen rendben van, ha Ádám és Éva a kezdő és záró színben akár pucéron fetreng a színpadon. Jankovics mondta, hogy Madách szerinte egy szexmániás ember volt, és a darabban ez benne van, az ő filmjében is. Ám az utolsó mondat nélkül csupán öncélú pózőrködés az egész, míg a záró mondattal, akár modern művészet! Nem tudni, a rendező minek képzelte magát, midőn elkövette ezt, ám semmilyen mentség sincs rá.

A „Heti-Hetes” c. műsorban is parodizálták az Ember tragédiáját, még pedig úgy, hogy az épülgető 4-es metró botrányán elménckedtek egy kicsit. Nem, hogy kihagyták az ominózus mondatot, de ötletesen felhasználták csattanónak a paródia végére. Pedig olyan emberek ültek ott, mint Kern András, vagy a nagy mondatot felolvasó klasszis: Gálvölgyi János. Ha még egy ilyen tiszteletlen, vitatott értékű műsorban sem hagyták ki, vajon egy komolyan előadott drámában, hogy lehetett?

Az ember, az életre keltett por, arra rendeltetett, hogy harcoljon a teremtett világban, a küzdelem maga a cél, s ez által ismét eljusson alkotójához, megtalálva önön rendeltetését az árnyék és fény világában. Ádám, az örök Ádám, állandósult harcban, állandó mozgásban. Ennek apropóján engedtessék meg nekem egy kis irodalmi kitérő.

Jules Verne, a nagy Verne Gyula, úgy vélem, senki előtt sem ismeretlen. Verne a sci-fi klasszikusa, akinek örök témája az emberi lelemény kifejlesztette technológia diadala és a lenyűgöző kalandok. Van azonban Vernének egy novellás kötete, melyet mostanság nem adnak ki, az én példányom is 1973-ból való. A címét olvasva mindenki rájön, hogy miért itt foglalkozok vele: „Az örök Ádám” A könyv Vernétől abszolút szokatlan históriákból áll. Társadalmi groteszk, thriller, sőt egy Poe-i mélységű kegyetlen horror is van benne, az egyik velős kedvencem, a címe: „Híjj-zutty”

Ennek olvasása este javallott a műértőknek, lehetőleg szeles, esős időben. Mellékhatásként előfordulhatnak rémálmok. Csakúgy, mint a „Zakariás mester” címűnél, ami vallásos horror. A címadó kisregény azt meséli el, ahogy az ember hatalmas erőfeszítésekkel és áldozatok árán létrehozza az optimális civilizációt, közben rá kell jönnie, hogy csupán újrakezdte azt egy régi, elfeledett helyén. A történetet„Szofr-Aj-Szr zartog”, vagyis „az orvos, a Szofr család százegyedik nemzedékének harmadik férfitagja” felfedezése indítja el, amelyet Basirda, a négy tenger birodalmának fővárosa régészeti feltárásán tesz. Egy feljegyzést talál az elfeledett korból. Ez arról regél, hogy az emberiség már egyszer magas technológiája kultúrát alkotott, ami elpusztult egy kataklizmában. A történet végén kiderül, hogy Basirda nem más, mint a mi misztikus Atlantiszunk újra felmerülve a tengerből. Ez a felemelkedés volt a mi civilizációnk pusztulása! A legfélelmetesebb részt a végén szeretném idézni, felvillantva a Mester sokak számára szokatlan arcát:

„Ebben a beszámolóban mindaz benne volt, amit Szofr is tudott, továbbá számos egyéb dolog, amelyre a zartog még csak gondolni sem mert volna – beleértve annak a Hedom névnek a magyarázatát is, amelyről annyi hiábavaló vita folyt!... Hedom annak az Edem névnek az alakváltozata, amely maga is alakváltozata az Ádám névnek – amely talán maga is egy régebbi szó alakváltozata. Hedom, Edem, Ádám: az első ember örök jelképe, s egyszersmind földre érkezésének magyarázata is…

Talán ők is csak újra bejárták az előttük élt emberi társadalmak útját. Nem tesz-e a dokumentum említést egy magát atlantídáknak nevezett népről? A puszta érintésre is elporló maradványok, amelyeket ásatásai során Szofr a tengeri iszap alól felszínre hozott, bizonyára ezektől az atlantídáktól származtak. Az igazság megismerésének milyen fokán állhatott vajon ez az ősrégi nép, amikor az óceán lemosta a Föld felszínéről? De bármilyen volt is, művéből semmi sem maradt fönn a katasztrófa után, s az embernek megint elölről kellett elkezdenie a fölkapaszkodást a fény felé. Talán így járnak majd az Andart'-Iten-Su-k is. Meg az utánuk jövők is, addig a napig, amikor... Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon...? Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva. E síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön-örökké végbemenő szörnyűséges drámát, s szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek.”

Jules Verne: Örök Ádám, Gondolat kiadó, 1973


Madách drámája nem tipikus színdarab, igazából elő sem adható teljesen, mindig meg kell húzni, habár a szöveg minden egyes mondata fontos és üzenettel bír. Olvasásra írta, nem színpadra. Amikor Jankovics is részek kihagyására kényszerül, azt megpróbálja képileg kompenzálni, véleményem szerint sikerrel. Nem lennék meglepve, ha Jankovics nagy erejű filmje rányomná keze nyomát néhány jövendőbeli színpadi produkcióra. Meglepve nem lennék, viszont szubjektíve nagyon örülnék.

Szilágyi Tibor – Úr
Usztics Mátyás – Lucifer
Bertalan Ágnes – Éva
Széles Tamás – Ádám

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)