Aki mindent egyensúlyba hoz (Vagy nem) - 1. rész

Horror / Novellák (1123 katt) Kinda
  2013.02.14.

- Muháhá! Ím, megérkezett e világ nagy rejtélyeinek kulcsát hordozó isten-asszonya! Boruljatok térdre és imádjatok! Muháháháháá!

A hatalmas, kétszárnyú ajtó becsapódott mögötte kacagása közben, és visszhangja lágyan hullámzott végig a hatalmas és barátságtalan előtérben, mindenkinek végigborzolgatva amúgy sem stabil és harmonikus állapotú idegeit.

Ofélia, aki felelőssé tehető a kellemetlen zajért, szúrós kis villámokat lövellt a szemein keresztül az érzéketlen társnője felé, aki mindebből semmit sem vett észre. Helyette egykedvűen bámulta az előtte állók értetlen arckifejezését, a büszke nőét és a két férfiét. Ofélia azzal nyugtatta magát: a szerencsétlen nem tudja, miként kell helyesen viselkedni. Majd ismét felhúzta magát, mivel az jutott eszébe, talán mégiscsak tisztában van szavai érzéketlen voltával és borzasztóan jól szórakozik a többiek megrökönyödésén.

Mikor végre elhalt az ajtó-csapódás visszhangja, Ofélia megköszörülte a torkát, egyrészt mert bántotta fülét a hirtelen keletkező, éji kriptát idéző csend, valamint megpróbálta felhívni magára a figyelmet, ugyanis gyanította, hogy aprócska, törékeny termetét nem vették észre, mint általában. Így is történt. Mindenki meglepetten fordította felé a tekintetét, és Ofélia nem is sejtette, hogy mindenki arra gondol, a semmiből manifesztálódott a harsány hangú nő mögé.

- Khm… - kezdte ő ismét. – Az én nevem Ofélia. Ő pedig A… Ő pedig Am… - képtelen volt kimondani társnője választott nevét. Túl fellengzősnek találta egy ilyen idegesítő nőszemélynek, a maga részéről szívesebben nevezte volna Juliskának vagy Böbének.
- A nevem Ambrózia! – mondta a szégyentelen, és még színpadias mozdulattal meg is hajolt. – A szolgám nehezen jegyez meg bonyolultabb neveket.
- A társad vagyok, te ütődött! – kiáltott rá Ofélia és úgy pattogott, mint egy kicsiny parázs, ami kiesett a tábortűzből.
- Muháháhá! – kacagott ismét az Ambrózia álnevű. – Inkább csak az asszisztensem, ha ennyire titkolni akarod munkaköröd! Elvégre én vagyok a médium! Te csak… Te csak itt vagy!
- Elnézésüket kérem – szólalt meg parancsoló hangon az előkelő, már-már természetellenesen egyenes háttal rendelkező nő -, de rátérhetnénk látogatásuk okára? Az én nevem Melánia, és én hívtam ki Önöket.

A Melánia nevezetű nőszemély udvariasan és méltóságteljesen kezet nyújtott Ambróziának, aki abszolút közönyösen tudomást sem vett róla. Ellenben Ofélia szeme idegesen járt a két nő között és valami használható kifogást keresett.

- Egy ritka gomba faj! – kiáltotta végül, és legnagyobb rémületére a falak többszörösen visszaordították neki a hazugságot.
- Hogy mondja? – kérdezte Melánia egyik gondosan kihúzott szemöldökét felhúzva.
- Öh… Egy ritka gombafaj támadta meg a kezeit! Naagyon fertőző!
- Én nem látok semmi rendellenességet a kezén – mondta kétkedve a felső tízezerbeli.
- Igen, mert… mert láthatatlan! Ezért olyan veszélyes és tényleg nagyon-nagyon ritka. Meg fertőző. Az orvosok óva intenek tőle, azt mondják, ez lehet az új pestis, a láthatatlan gomba, amely…
- Pontosan hol tűnik fel a férfi? – szólt közbe Ambrózia, aki egyáltalán nem figyelt a magyarázkodó nőre, mivel lekötötte őt a házból áradó furcsa energiák tanulmányozása. Úgy tűnt, az előkelő nő is megkönnyebbült, amiért végre a tárgyra tértek. Ofélia zavartan – bár kissé sértetten – elhallgatott.
- Változó – kezdte a nő -, a ház bármely pontján feltűnik. Kissé rémültnek látszik, és eddig még nem bántott, de azért szeretném, ha végre megszabadulnék tőle. Nem akarom, hogy még halála után is zaklasson…

A két férfi, akik eddig a háttérben maradtak és az éjkék kanapén kortyolgatták gőzölgő italaikat, cseppet sem barátságos tekintettel mérték végig a gerince helyén karót viselő nőszemélyt. Mindez Oféliának is feltűnt, de a szőnyeg bojtjait vizsgálgató Ambróziának látszólag nem.

- Ti is láttátok a kísértetet? – kérdezte a férfiaktól Ofélia. – Ha jól sejtem, ti a barátai voltatok, igaz?

Mikor Ofélia megszólította őket, a két férfi felállt, és ő úgy nézett fel rájuk, mint aranyhörcsög a vízilovakra.

- Igen, a barátai voltunk – bólintott a göndör hajú, tetoválásokkal és megszámlálhatatlan mennyiségű fülbevalóval rendelkező férfi. – A nevem Alfonz, ő pedig Filemon.

A másik férfi - aki hosszú, barna hajával és szomorú tekintetű, lefelé hajló szemcsücskével bánatos kiskutya benyomását keltette - udvariasan biccentett egyet, majd az Alfonz nevezetű tovább folytatta.

- Mi is találkoztunk a barátunk… kísértetével, de nem ebben a házban. Mindkettőnket a saját otthonunkban keresett fel, és úgy tűnt, hogy mondani akar valamit.
- De unalmas! – ásított egy nagyot Ambrózia. – Ez egy tipikus horror-történet, nem? Hívjátok ki a szelleműzőket, készíttessetek velük fényképeket és videót, és majd ők közlik veletek, hogy költözzetek el, vagy ilyesmi. Ofi! – váltott izgatottabb hangnemre. – Menjünk haza, mindjárt kezdődik Az eltűnt kutyulik nyomában!
- Már megbocsásson! – szólalt meg hóember-hideg hangon Melánia, bár arcára grimaszszerű vigyort erőszakolt. Ofélia nem hibáztatta, és nem csak azért, mert a hibbant a nőszemély Ofinak merészelte nevezni. – De maguk a szelleműzők, és maguk fognak képeket csinálni. Hisz ezért hívtam ide Önöket…
- Dehogy csinálok képeket! – rémüldözött Ambrózia. – Of, mondd meg nekik, hogy nem csinálunk képeket.

Ofélia csak nehezen tudott megszólalni, mert épp hangversenyt adott elő a fogaival, így gyakorlatilag csak sziszegni volt képes.

- Valóban nem áll szándékunkban fényképeket csinálni. De lennél olyan kedves, hogy az aggódó barátok tudomására hozd, mit is terveztünk ma estére?
- Nos, én azt terveztem, hogy Az eltűnt kutyulikat nézem, de értem én, mire akarsz kilyukadni, ne húzd fel magad! Szóval… Körbejárjuk a házat, csoportosan, hátha találkozunk a kísértettel. Ha megvan, kiszedem belőle, mi a fenét zaklat titeket, és én mért nem nézhetem nyugodtan a tv-t. Ofi elhozta azokat a kis izéket, amin keresztül majd értesíteni tudjuk egymást, ha megtaláljuk… Mi is a neve?
- Vince – válaszolt neki a két férfi egyszerre, és közben bizalmatlanul méregették a kérdezőt.
- Igen. Akkor indulhatunk végre?

Ofélia, aki már kiosztotta boldog gyermekkorának néhány aprócska alkatrészét, a rózsaszínű walkie-talkiekat, most ismét dühös pillantást vetett nem kívánt társára.

- Van esetleg kérdése valakinek? – kérdezte nyomatékosan.
- Lenne egy – bólintott a csendes hangú Filemon. – Hogy akarsz beszélni Vincével?
A kérdést természetesen Ambróziának tette fel, aki értetlenül bámult vissza rá.
- Te gyengeelméjű vagy, vagy mi?! – válasznak ennyit szánt. – Oké, három csoportban kellene elindulnunk. Én megyek egyedül, Of te menj azzal a puccos nővel…
- Csak nem képzeled, hogy egyedül elengedlek?! – rivallt rá Of.
- Maguk menjenek csak ketten – szólalt meg a puccos nő. – Én elvagyok egyedül, elvégre az én házam és már nem ijeszt meg a kísértet látványa.

Mivel senki sem talált kifogást, Melánia a földszinten kezdett el kutakodni a hívatlan entitás után, míg a többiek az emeletre vonultak: a két férfi a bal oldali folyosót választotta, így a médium és segítője jobbra ment.



Ofélia édesanyja már gyermekkorában tudta, hogy házukban kísértet jár. A furcsa koppanásokat, reccsenéseket nem lehetett egyszerűen a korosodó házra fogni. És azt az érzést sem magyarázta meg, hogy valaki mindig mellette van – még ha nem is látja az illetőt. Majd, mikor már kamaszkorba lépett, kezdődtek a látványosabb kellemetlenségek: eltűnt tárgyak, maguktól lezuhanó tányérok, vázák, ki-be kapcsolódó rádió vagy tv. Nem meglepő hát, hogy gyorsan elhagyta eme kísértet-járta házat és kislányát sem szívesen engedte a közelébe.

Csakhogy Ofélia kifejezetten jól érezte magát eme láthatatlan borzalmak közelében. Imádta a temetőket, az ódon házakat, a sötét barlangokat és a szellemidéző szeánszokat. És mikor megtudta, hogy édesanyját egy nyilván évszázadok óta kesergő szellem riogatta éveken át, elhatározta, hogy minden tudását beveti és a békés túlvilágra költözteti a rémült lelket. Így egy nap beállított édes nagyszüleihez gyertyákkal, illatos füvekkel és egy tuti-biztos, ókori szelleműző technikát tartalmazó varázskönyvvel, melyet az egyik barátja barátjának a szomszédjának a nénikéjének élettársától kért kölcsön, és elvonult édesanyja egykori szobájába.

Az éjszaka beálltával a fehér gyertyákat egy nagy körbe rendezte, és meg is gyújtotta őket, a füveket maga köré szórta, míg a könyvet az ölébe fektette és halkan olvasni kezdte a már régen elfeledett atlantiszi nyelven íródott varázsszöveget.

Szinte azonnal érezte, hogy egy jéghideg fuvallat borzolgatja haját a csukott ablak ellenére. Néhány gyertya lángja hanyatt vágódott, mint akit erős huzat csapott mellkason. Ofélia nem ijedt meg, tudta, hogy minden rendben lesz. Bár a történtekre mégsem volt felkészülve.

Alig végzett az első bekezdéssel, mikor valami mozgást látott maga előtt, és felpillantva a frissen nyomott papír illatát árasztó könyvből, farkasszemet nézett egy magas, kékszemű, barna hajú nővel. A nő, aki legalább olyan meglepettnek tűnt, mint Ofélia, félbehagyta a mozdulatot, amit elkezdett, és így, csücsörítő szájával, hátratett kézzel előrehajolva meglehetősen groteszk benyomást keltett. A nő, csak hogy csináljon valamit, végül befejezte a számára igen szórakoztatónak induló cselekedetét és elfújta az egyik gyertyát. Ofélia eddig bírta – és elájult.

Mikor felébredt, a nő ott ült mellette, és még mindig éjszaka volt.

- Végre felébredtél! – mondta dühösen a nő, aki mellesleg kísértet gúnyát, azaz fehér leplet viselt. – Mégis mit csináltál?
- Elájultam.
- Nem erre gondoltam! Miért látsz engem? Mégis mit olvastál fel?!
- Fogalmam sincs – vonogatta vállát Ofélia, és közben megpróbálta megérinteni a nőt, de a keze átsiklott rajta.
- Nem tudod?! – visította a nő. – Hogy olvashatsz fel egy olyan szöveget, amit nem értesz?
- Azt hittem, hogy segítek vele.
- Mi ebben a segítség?! Hogy fogok így riogatni?! Tányérokat összetörni? Kulcsokat eldugni? Hogy?
- Muszáj lesz keresned egy másik foglalkozást.

Oféliának már ekkor készen állt a terve. Egy kísértet, aki félig-meddig visszatért e világba! Szenzáció! Hisz így rengeteg kétségbeesett, halálukról mit sem tudó lelken lehetne segíteni!
És legnagyobb meglepetésére a nő, aki hosszas gondolkodás után Ambróziának neveztette magát, végül elfogadta az ajánlatot. Elég szórakoztatónak találta.

Mindez lassan egy hónappal ezelőtt történt, és Oféliának az éjszakák alatt, míg Ambrózia látható, volt alkalma kérdéseket feltenni neki, rengeteget – de választ szinte semmire sem kapott. Megpróbálta kideríteni, hogy Ambrózia miért került a házukba, és miként halt meg, de a válasz igazán meglepte.

- Eleinte csak egy apró koppanás voltam – kezdte akkor Ambrózia. – Egy kicsiny rágcsáló motoszkálása, vagy a szél az ablakon. De egy kislány másnak képzelt: lépések a padlón, körmök kaparászása a padláson, halott ujjak az ablaküvegen. Azután világra jöttem – bár talán azelőtt én is ember voltam.

Ofélia nem nagyon értette Ambrózia utolsó mondatát, de egyelőre hallgatott róla. Mivel furcsán komolynak látta őt. Tele van rejtéllyel ez a világ, és a legnagyobb benne Ambrózia – pontosan Ofélia érdeklődésének való!



- Egész otthonos ez a ház! – szólalt meg hirtelen Ambrózia, kisebb szívmegállást okozva Oféliának.
- Otthonos?! – suttogta ő. – Ez rémisztő… Ezek a szűk, sötét folyosók! Olyan ez a ház, mint egy középkori, kísértetjárta vár!
- Muháháhá! – kacagott Ambrózia. – Pontosan ezért olyan csodálatos! De arra kíváncsi vagyok, hogy a kísértetünk miért érzi szükségét, hogy visszajárjon ebbe a világba…
- Tudod – kezdte Ofélia, és ő továbbra is suttogott és halovány fényt szolgáltató zseblámpájával megpróbált minden kis zeg-zugot bevilágítani -, nem értem, hogy tulajdonképpen miért foglalkoztat ennyire a dolog, mivel elmondásod szerint az emberek csak arra jók, hogy megijeszd őket. Tulajdonképpen miért akarsz segíteni?

Ambrózia megtorpant és Ofélia felé fordult, de az udvariatlanul keresztülsétált rajta és így egy újabb hátraarcot kellett tennie.

- Azt hiszem – mondta a riadt szemű lánynak -, egyszerűen csak rosszul érezném magam, ha nem segítenék.

Ezzel le is zárta a témát és otthagyta az elképedt Oféliát. Oféliának pedig az jutott eszébe, hogy Ambrózia csakugyan egy valaha élt ember lenyomata, ezért emberi része arra kényszeríti, hogy segítsen. Azután pedig arra gondolt, hogy Ambrózia talán csak egy kislány félelmeiből született árnykép minden emberi tulajdonságot mellőzve, ezért olyan segítőkész. Ezután pedig az jutott az eszébe, hogy ideje lenne követni a talán igen, talán nem emberi lényt, hogy ne maradjon egyedül ezen a sötét helyen.

- Visszatérve a problémára – mondta, mikor utolérte az egyik szobába belépő Ambróziát -, talán azért nem nyugszik meg a férfi lelke, mert szerencsétlen megőrült… Hisz láttuk a videót!

Azt a bizonyos videót pár nappal ezelőtt maga Melánia bocsátotta a rendelkezésükre, és hogy ő miként szerezte, arról egy szót sem szólt, ők pedig nem kérdezték. A közelben készült, egy igen mély szakadék szélénél. Azért sikerült megörökíteni, mert ezen a helyen egy kicsiny kápolna található, már évezredekkel ezelőtt is szent helyként tisztelték a rómaiak, és azelőtt még ki tudja, miféle népek. Mivel gyakran történt rongálás a kicsiny épületnél, a város vezetése úgy döntött, bekamerázza a helyszínt, így megörökítve a huligánok tetteit. És Vincéét is, aki, közel egy héttel ezelőtt ezen a helyen próbálta meg a mélybe taszítani az akkori kedvesét, azaz Melániát. Ez nem sikerült neki, és talán a kudarc vezette arra, hogy másnap este saját magát vesse a száz méteres szakadékba. És még aznap éjjel meglátogatta halovány képmása mind barátait, mind pedig az egykor szeretett nőt.

- Furcsa az a nő – szólalt meg Ambrózia, mikor kijöttek a szobából és átmentek egy másikba, ami valami raktár féle lehetett. A hangja mintha komolyabban csengett volna a szokásosnál.
- Valóban az – hagyta rá Ofélia, és undorodva kikerült egy pókhálót, aminek közepén egy teknősbéka nagyságú pók gubbasztott.
- Miért csak velem akart kezet fogni? – kérdezte Ambrózia és lehuppant egy fehér huzattal letakart, használaton kívülinek minősített kanapéra. A felszálló porfelhő következtében köhögő rohamot kapó Ofélia csak néhány perccel később tudott válaszolni.
- Talán csak téged talált elég fontosnak. Hisz láttad, hogy mennyire fennhordja az orrát! Fogadjunk, hogy valami fiatal özvegy, akinek nemrégiben halt meg a száz éves férje, természetesen természetes okokból. Gondosabban utána kellett volna járnunk!
- Na és miért pont a szent hely mellett akart megszabadulni tőle a férfi?
- Hogyhogy miért? Mert itt van egy erős köpésnyire! Minek cibálja el máshová? És pontosan mire akarsz kilyukadni? És miért ülünk egy poros kanapén, a sötétben?
- Mert kiégett a zseblámpánk.
- Ne emlékeztess rá, e nélkül is elég félelmetes a helyzet!
- De arra szerettelek volna rávezetni, gyengécske ésszel ellátott Ofikám, hogy az a Melánia nevezetű nő onnan származik, ahonnan én.

Ofélia abbahagyta a zseblámpája püfölését, minek következtében a kis szerkezet azonnal ontani kezdte a fényét. Meglepetten bámult az előtte lévő, valósnak tetsző égszínkék szemekbe.

- Úgy érted, hogy ő is amolyan kísértet féle?
Ambrózia nagy komolyan bólintott. Ofélia pedig tátott szájjal gondolkodott.
- De akkor Vince miként érintette meg őt? Hisz a videón láttuk, hogy dulakodnak! Vagy hamisítvány volt?
- Muháhá! Végre egy okos kérdés, butuskám! De nem hinném, hogy a videó hamisítvány lenne! Viszont gondolj csak bele: a kamera felveszi a kísérteteket, nem igaz?

Ofélia még jobban ledöbbent és száját még nagyobbra nyitotta, de a légcsövét elzárta a mindent betöltő por, így valamelyest magához tért.

- Azt akarod mondani, hogy Vince is kísértet?! – kérdezte az újabb köhögőroham elmúltával.
- Muháhá! Pontosan ezt akarom mondani! Szerintem mikor elmondtad azt a furcsa varázsigét, akkor nem csak én materializálódtam ebben a világban! Muháhá! Micsoda gaztett!
- Ne mondd ezt!!!
- Szóval megjelent Melánia is, és valamilyen úton-módon Vincét átköltöztette a másik világba, vagy ilyesmi. De ez a férfinak nem tetszett, ezért próbálta meg a szent helyen megtisztítani Melánia lelkét. Keressük meg azt a két férfit, és kérdezzük meg, mikor találkoztak utoljára a barátjukkal. És a barátjuk mit mesélt nekik Melániáról! Ugyanis úgy vettem észre, nem nagyon csípik a deszka-hátút!

Ofélia egyáltalán nem tiltakozott az esetlegesen megnövekedő létszám ellen, ráadásul a férfiak tényleg emberi társaságot jelentettek. Így hát elindultak beszélgetőtárs-keresőbe, de odabenn nem találtak senkit, ezért végül a széles, négyszögletű teraszon találták magukat, melynek közepén egy kovácsoltvas asztal állt, körülötte székekkel.

- Mégis hová tűnhettek? – türelmetlenkedett Ambrózia. – Még elcsíphetném a kutyulik végét, erre őket kell keresnünk!

Ofélia rémülten kapta társa felé a tekintetét és közben már azon gondolkodott, hogy mi lehet a baj? Mi történhetett?

- Miről beszélsz, Ambrózia? – kérdezte riadtan. – Hisz itt ülnek, előtted!

Ambrózia először meglepettnek látszott, majd pontosan úgy nézett ki, mint aki végre rá jön arra, amit már réges-rég meg kellett volna értenie. Ezután pislogott és hunyorgott és el is érte vele az eredményt: hamarosan meglátta maga előtt a kellemetlenül feszengő Filemont, kinek arca csak centiméterekre volt az övétől.

- Áháá! – kiáltott fel Ambrózia és Filemon rémülten ugrott egyet. – Végre látom őket! Ezek szerint a ház megpróbálta eltakarni őket előlem!
- A ház? – kérdezte az értetlenkedés auráját kibocsátó hármas.
- Igen, a ház! Nem is értem, eddig miért nem vettem észre, de a ház is abból a világból származik, ahonnan én!
- Miféle világra gondolsz? – kérdezte a teljesen összezavarodott Alfonz. De kérdése legalább magához térítette Oféliát, aki így nyugodtan pánikolhatott.
- Ne-nem úgy értette! – dadogta. – A-Ambrózia valójában Ázsiából származik.
- Ázsiából? – ismételte hitetlenkedve Alfonz és közben a kaukázusi arcjellegzetességekkel rendelkező Ambróziát szemlélte. Ofélia belátta, hogy tévedett, ezért, mivel okos lány volt, megpróbálta jóvátenni a hibát.
- I-igen! De a családfája elég nemzetközi, ezért is olyan furcsa szegény! Az anyja japán, az apja meg orosz, a nagyapja meg szudáni, a nagyanyja viszont mexikói! És még nem is beszéltem az anyai ágról! Az anyai nagyapja finn volt, míg nagyanyja…
- Az meg ott micsoda? – szólalt meg hirtelen Ambrózia, így Ofélia kénytelen volt elhallgatni, a két férfi legnagyobb megkönnyebbülésére. Mindenki követte a médium kinyújtott karjának vonalát, és akkor ők is észrevették, hogy a kertben álló lombos fák között egy sötét kis épületet világít meg a Hold – talán egy kerti raktárt, vagy hasonlót.
- Gyere, Of, megnézzük! Ti jobb lesz, ha itt maradtok! – mondta a két férfinak, akik már készülődtek is, hogy velük tartsanak. – Veszélyes lehet.

Ofélia egyáltalán nem örült ezeknek a szavaknak, és azt sem értette, ha csakugyan olyan veszélyes a helyzet, akkor neki miért kell mennie?!

- Mégis mi van ott? – kérdezte Ambróziát suttogva.
- Semmi furcsa. Csak valami nem emberi.
- Nem emberi? – sivította ő halkan. – Ez igenis furcsa!
- Nekem nem az – vonta meg a vállát Ambrózia és kényelmes, vidám léptekkel közeledett a kis kunyhó felé, és még dúdolgatott is valami hátborzongató, síron túli dallamot.
- Nem hagynád ezt abba?! – kérdezte türelme utolsó maradékait is felélve Ofélia. – Így is elég hátborzongató a helyzet, nem kell neked még… Te jó ég, Ambrózia, az ott meg micsoda?!

Megpróbálta megmarkolni Ambrózia karját, de természetesen csak a levegőt sikerült elkapnia, bár ezt ebben a helyzetben fel sem fogta. A kis házikó mögül egy hatalmas árnyék emelkedett fel, alaktalan és masszív, mintha az éjszakát sűrítették volna össze ebbe az óriási valamibe.

- Oh – válaszolt a kérdésre Ambrózia, és egykedvűen szemlélte a ház mögött ügyködő félelemkeltőt.
- Ennyi?! Mégis mi ez?! Mi ez?! Csinálj már vele valamit! – hisztériázott Ofélia Ambrózia tömeg nélküli teste mögül.
- Ó, úgy látom megismerkedtetek az egyik fiammal – hallatszott egy fennsőbbrendűséget hirdető hang, és Ofélia csak akkor vette észre, hogy Melánia ott áll a házikó ajtajában. Kezében valami csomagot tartott - ami leginkább egy pólyás csecsemőre emlékeztetett -, és Ofélia biztos volt benne, hogy tartalma abszolút nem tetszene neki.

Mivel Melániának senki sem válaszolt, tovább folytatta.

- Sajnos nem tudtam teljesen áthozni őket ide – mondta sajnálkozva -, de igyekszem mindent megtenni érte.
- Mégis minek akarod áthozni őket ide? – kérdezte hisztérikusan Ambrózia háta mögül Ofélia. Ambrózia nem hagyta, hogy a nő feleljen.
- Akkor Vincét hogyan sikerült átvinned a mi oldalunkra?
- Én ugyan nem vittem át senkit sem oda! – vonta meg a vállát Melánia és megpaskolgatta a kicsiny csomagot, mivel az mocorogni kezdett. – Mivel mi átjöttünk ide, néhány embernek át kellett mennie oda. Ennyire egyszerű a dolog. Csak épp nem nagyon tetszett Vincének a mi otthonunk.

Melánia arcán ekkor hirtelen széles, gonosz vigyor terült szét, elcsúfítva arisztokratikus szépséget sugárzó arcát. Ofélia minden porcikája reszketni kezdett.

- Ebből könnyű rájönni, hogy ha ketten átmennek oda, akkor ketten pedig ide!
- Hagyjátok már abba ezt az ide-oda-zást! – pánikolt Ofélia; nem akarta elhinni, hogy képes volt ekkora bajt keverni, miközben ő csak segíteni akart egy kóbor lelken. Melánia azonban nem törődött vele.
- Siess, kisfiam! – mondta gyengéden. – Kapd el azt a kettőt!

Oféliát az ájulás környékezte, mikor a hatalmas, most leginkább oszlop-szerű fekete tömeg kilépett a ház mögül és elindult feléjük.

- Mit csinálsz? – hallotta Ambrózia hangját, ami inkább tűnt vidámnak, mint riadtnak. – Fuss, különben elkap!

Oféliát nem kellett többször figyelmeztetni, azonnal rohanni kezdett Ambrózia után a kis kunyhót körülfogó fák közé. Csakhogy sokkal nehezebb dolga akadt, mint a fizikai test nélküli Ambróziának és a mögötte lebegő jelenésnek.

- Hová megyünk? – lihegte az előtte haladónak.
- Muháhá! Ne izgulj, mindjárt megtudod! Csak tarts ki!

Ofélia mindent megtett, de végül mégis tízpontos hason csúszást mutatott be egy kiálló fűszál segédletével, és már fel is készítette halandó lelkét, hogy hamarosan elrabolják azt, idegen dimenziókba viszik, míg földi testét megdézsmálják, összenyálkázzák, vagy ilyesmi. De végül nem történt semmi hasonló. A masszív árnyék elsuhant felette és Ambróziát vette célba, aki hátrafordultában széles vigyort küldött az anyafölddel ismerkedő Oféliának. És mivel a közvetlen veszélyt elkerülte, azt próbálta meg kitalálni, miként segíthetne a bajbajutotton. De hát hogyan is küzdhetne az ellen, amiről még csak azt sem tudja, micsoda?!

Felkelt hát, és lassan elindult a vad és a vadász után, bár mindezt csak önkéntelenül tette, és akkor vette észre, hogy Ambrózia egyenesen egy szakadék felé rohan. Így végre tudatosult benne, hogy már rég nem csak a Hold világít – számtalan fényforrás világította meg a kicsiny kápolnát, ami szégyenlős kiscica módjára bújt meg az őt körülvevő fák között.

Ofélia persze azonnal megértette, hogy miért vannak itt. Ősidők óta szent hely – talán már nagy-nagy-nagy-nagy-nagyszüleik is arra használták e helyet, hogy a szellemeket visszaküldjék a saját világukba? Na de akkor nem veszélyes ez Ambrózia számára? Gyorsan felé fordította a fejét, hogy kérdésére választ kapjon.

Abban a pillanatban tűnt el a hosszú, fényes hajzuhatag a szakadék szélének éles fogai mögött. Majd egy pillanattal később a fekete tömeg is, furcsa hang kíséretében, amit inkább csak érzett, mint hallott és elzsibbadt tőle az egész feje.

Ofélia szinte azonnal futni kezdett, nem törődött a furcsa érzésével – de egy pillanattal később meg is állt, mert egy vékony alak jelent meg a szakadék szélénél, és könnyű mozdulatokkal mászott vissza a biztonságos talajra.

- Te jó ég, Ambrózia! – kiáltott fel Ofélia és fel sem tűnt neki, hogy a furcsa zsibbadása elmúlt. – Azt hittem, meghaltál!
- Muháháhá! Ne légy bolond, Of! Én már régen nem élek, hogyan halhatnék hát meg? Na menjünk vissza, keressük meg Melániát! Biztosan nem örül, hogy visszaküldtem a fiacskáját!


Ambrózia nem engedte meg, hogy Ofélia vele tartson a kis kunyhóba, és mi tagadás, kivételesen nem is ellenkezett a furcsa szerzettel. Ő jelenleg komoly gondolatcsatát vívott önmagával arról, ahogy ezek a dolgok valóban megtörténnek-e vele, vagy csak álmodik. Én Egy és Én Kettő nem jutott egyetértésre ebben a kérdésben, abban viszont biztosak voltak, hogy ha legközelebb édesanyjuk azt tanácsolja, ne foglalkozzon olyan dolgokkal, melyek nem e világból valók, akkor megfogadja a tanácsát.

Ambrózia csak pár percig tartózkodott odabenn, és mikor megjelent, nem egyedül jött: vele volt egy a válláig érő szőke hajat viselő, és kissé elveszettnek látszó férfi. Ofélia felismerte őt, a videóról, amit Melánia küldött nekik, és először széles vigyorra húzódott a szája az örömtől, de az érzés egy felfedezés következtében azonnal elapadt.

- Melánia eltűnt – felelt a fel sem tett kérdésre Ambrózia. – Talán valahol a fiát siratja, vagy ilyesmi. Mindenesetre úgy gondolom, előbb vagy utóbb, de visszatér majd.

Ofélia csak egy bólintással válaszolt, jelenleg a biztonságos távolságban meghúzódó kellemetlenségekkel nem tudott foglalkozni, helyette a szótlan, egy helyben toporgó Vincét nézte és úgy érezte, valamit mégiscsak kellene mondania neki. De még mielőtt megtehette volna, gyors léptek zaja hallatszott a fák közül. Valaki futott feléjük és futó lépteinek ütemes zöreje mintha ezt harsogta volna: bajvan, bajvan, bajvan…

- Ambrózia, Ofélia, itt vagytok? – hallották a rémült hangot, Alfonzét. – Filemon eltűnt! Egyszerűen eltűnt!

Ambrózia és Ofélia riadt pillantást váltottak. Előbbi önkéntelenül elengedte Vince csuklóját, melyet eddig szorongatott, mivel a férfi karját pórázként használva vezette ki azt a kunyhó világából, ebbe. Ofélia szomorúan nézte a mozdulatot.

- Hát itt vagytok? – mondta vádlón Alfonz, mikor végre előbukkant a fák közül. – Miért nem vála…

Ez volt az a pillanat, mikor riadt szemei észrevették régen eltűnt barátját. Ajkai a „Vince” szót formázták, de hang nem jött ki rajta. Úgy tűnt, Vince is felismerte barátját, és hevesen rázni kezdte a fejét, mikor az erős léptekkel megindult, hogy megölelje a halálból visszatért cimboráját.

Ofélia is tiltakozását próbálta kifejezni, de elkésett vele: Alfonz kecsesen zuhant át barátja árnyképén, hogy aztán értetlenséggel az arcán forduljon vissza.

- Ááh… - sóhajtott Ambrózia és ismét megragadta Vince csuklóját. – Magyarázd el neki a helyzetet, Of! Én megyek aludni, mivel hamarosan felkel a nap! Oh, és mielőtt el nem felejtem: egy darabig Vince is nálad fog lakni!
- M-mi? De hát miért? A lakásomnak nincs ekkora kapacitása!
- Ezek szerint mégsem oldottuk meg a dolgot! – folytatta Ambrózia, mintha Oféliát nem is hallaná. – Egyet kihoztunk onnan, szóval valaki átvette a helyét, és innen oda került, bár azt a fiúkát is visszaküldtük oda, nem értem, bár az igaz, hogy csak félig volt itt…
- Jaj, már megint kezded?! Inkább menj aludni… Én majd elmesélek mindent Alfonznak! Este pedig kezdhetünk mindent elölről! Úgy látszik, számtalan körforgás része jelenleg az életünknek… Valahogy muszáj lesz néhánytól megszabadulnunk!

Előző oldal Kinda