Csillaghullás

A jövő útjai / Novellák (1218 katt) Ebenezer
  2013.01.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.

Mind megannyi pusztulás a történelemben, ez is teljesen másképp kezdődött, tökéletesen ártatlanul és a végletekig félreértetten. Az egész északi félteke izgatottan készült a Leonidák meteorvihar feltűnésére 2027 áprilisában, amely a csillagászok szerint az eddig látott leglátványosabb átvonulásnak ígérkezett az emberiség történelmében. Volt, ahol tűzijátékkal tették még élvezetesebbé az amúgy is lenyűgöző égi jelenséget, amely során majd 68 percig hullottak a kozmikus por izzó szemcséi, mint egy tűzeső cseppjei.

Akkor még senki nem gondolt rá, vagy ha tette is, nem kapott kellő nyilvánosságot, hogy az égi előadás rendezője, egy üstökös, azért varázsolt ilyen színpompás a műsort az égboltra, mert nagyon közel haladt el bolygónkhoz. Persze túl távol ahhoz, hogy emberi léptékkel felfogjuk, de elég közel ahhoz, hogy millió kilométerekre elnyúló gázcsóvája hatással legyen a Földre. Tulajdonképpen nem is volt benne semmi meglepő, utólag végiggondolva természetesen, hogy bekövetkezett az, amivel a hollywoodi filmek régóta riogattak bennünket, miszerint idegen vírusok érkeznek hozzánk az űr sötét végtelenjéből.



Villard közömbösen támaszkodott a tripodra erősített XM2020-es mesterlövész puskájára és az előtte húzódó havas tájat bámulta. Közömbös volt, mert egészen pontosan 273 napja egyetlen lelket sem látott a bunker felé kanyargó hegyi ösvényen, és mert tudta, hogy fegyverével akár másfél kilométer távolságba is halálos lövést tud leadni, ha valaki mégis felbukkanna. Vagy akár 1870 méternyire is célba találna, ha aktiválja a lövedéksüllyedés kompenzáló áramkört. Ezért is lepte meg, amikor a sziklán gellert kapó lövedék semmivel össze nem téveszthető éles csikordulását hallotta meg a számára menedéket nyújtó betonkupola oldalán, alig pár arasszal a feje mellett. Inkább ösztönösen, semmint tudatosan vetette a padlóra magát, miközben agya egyszerűen képtelen volt feldolgozni az imént történteket. Hason fekve várt, a lélegzetét is visszafojtotta, csak a vér lüktetett a fejében.

- Merde! – tört fel belőle.

Vagy három perc telt el, mire meg mert mozdulni és óvatosan a kémlelőnyíláshoz emelte tekintetét. Csak az unalomig ismert fákat, szikladarabokat és halmokat látta odakint, egyenletes fehér hótakaróval befedve. Nem kockáztatta, hogy egyenesen kibámuljon vagy távcsövet vegyen elő, mivel csak addig volt biztonságban, amíg a lőrés homályában marad. Amennyire csak lehetett, feszülten figyelte a havas buckákat és azon törte a fejét, ő hol keresne lőállást, ha a bunkerre kívánna lőni. Érezte, ahogy lassú, kövér izzadságcseppek indulnak el halántékáról az arcára, de nem mozdult. Kínkeservvel döcögtek a másodpercek, amikor váratlanul megcsillant valami az egyik kidőlt fenyő tövében, ahogyan a magasan ragyogó nap egyik eltévedt sugara visszaverődött valamilyen fényes felületről.

- Megvagy – sziszegte Villard.



Az elsők még békességben, arcukon nyugodtsággal és derűvel mentek el a központi kórházak intenzív osztályán számukra adagolt fájdalomcsillapítók mámorában. Aztán, ahogy emelkedni kezdett a betegek száma, úgy kényszerültek a haldoklók egyre kényelmetlenebb körülmények közé, mígnem az emberek otthonukban, majd az utcán estek áldozatul a kórnak. Akik felelősek voltak, az utolsó percig állították, hogy megmagyarázhatatlan eredetű betegségről volt szó, ám a legtöbbjük pontosan tudta, hogy ez nem volt igaz. Minden próbálkozás ellenére az emberek nem voltak ostobák és hamar összekapcsolták a meteorvihart a rejtélyes járvánnyal, de ez a tudás semmiféle hasznukra sem szolgált. Megfelelő gyógyszerek és kezelés hiányában a bölcsek is ugyanúgy végezték, mint a tudatlanságukban randalírozó esztelenek, akik életük utolsó pár napját ötcsillagos lakosztályokban töltötték francia pezsgőben fürödve vagy éppen lerövidítették szenvedésüket egy száguldó Ferrarival. Persze mindig akadnak túlélők, akik a Teremtő kegyelméből nem betegedtek meg és voltak köztük olyanok is, akik nem a sorsnak megadva magukat várták az elkerülhetetlen pusztulást, hanem felvették az eléjük dobott kesztyűt. Mint például Villard.



A francia visszahúzta fejét a bunker vastag fala mögé és körbepillantott. Tekintete megpihent a fal mentén sorakozó egyenruhák közt egy vadonatúj, hófehér álcaruhán, amit még a saviers-i támaszpontról hozott el más egyéb felszerelések mellett, pedig akkor még nem sejtette, hogy egy alpesi bunkerben fogja berendezni lakhelyét a hozzá hasonló túlélők elől rejtőzve. Alig negyed óra elteltével körülbelül hatvan méternyire hasalt a még mindig lesben álló lövész háta mögött. A francia alpesi dandártól szerzett speciális maszkja nemcsak elrejtette a hidegben szálló leheletét és csaknem minimálisra tompította a zihálás zaját, hanem a benne lévő kémiai anyagok kellemesen felmelegítették a belélegzett csípős téli levegőt is. Mindezen szűrők mellékhatásaként hangja olyannyira eltorzult, mintha egy ócska robot beszélne, de ez számára inkább volt szórakoztató, mint idegesítő. Nem így a meglepett alak számára.

- Lassan, hogy mindent lássak – zörgött Villard torz hangja –, hengeredj el a puskától és kulcsold a kezedet a tarkódra!

Az ismeretlen követte az utasításokat és a hátára fordult, miközben kezeit lassan a feje mögé csúsztatta. Az ő arca is takarva volt, bár csak egy egyszerű gázálarcra hasonlító maszk fedte. A francia tekintetét azonban nem kerülte el a félrecsúszó mozdulat és fejcsóválással jelezte, hogy a zubbony kapucnijába rejtett kézifegyver előhúzására irányuló manővert nem nézi jó szemmel.

- Dobd el, hogy lássam! – sziszegte a maszkja alól.
Az idegen engedelmeskedett.
- Lassan állj fel, de ne légy ostoba! – adta ki a következő parancsot.
Az alak a tarkóra kulcsolt keze ellenére ügyesen feltápászkodott és kiegyenesedett. Nagyjából egyforma magasak voltak, mindkettőjükön egyenruha feszült.
- Ne hamarkodd el! – csendült az idegen hangja a gázálarc mögül. Egy félelemtől rezgő, de kellemes női hang volt, és ezúttal Villardon volt a meglepődés sora.
- Megmutathatom a rejtekhelyemet, vagy talán mást is – folytatta a nő erős német akcentussal és lassan levette a maszkját.

Szőke hajzuhatag bomlott ki a műanyag alól és egy fiatal, csinos arcot vett körbe. A nő keze ugyanazon mozdulattal a kabátja zipzárjára csúszott és a lenyíló résben telt idomokat sejtető domborulatok tűntek fel.



A túlélők számára nem is a vírusok jelentették a legnagyobb veszélyt, hanem éppen ők voltak a fenyegetés egymás számára. Ahogy teltek a hetek és hónapok, egyre fogyatkozott az élelmiszer, a tartóselemek, a gyógyszer és a fegyverek. Ezek nélkül pedig a legjobb képességekkel bíró és a legjobb kiképzést kapott harcosok sem tudtak életben maradni sokáig. Megtehették volna, hogy a világ legelrejtettebb zugába vonulnak vissza, de ezzel a saját esélyeiket is rontották volna. Inkább vállalták az időnkénti megmérettetéseket és elfogadták, hogy győzzön az erősebb, a jobb. Ahogy peregtek az évek, egyre ritkultak a gyilkos összecsapások és a kezdetben csapatban vívott küzdelmek lassan egyéni párharcokká zsugorodtak. Villardnak éppen 273 nappal ezelőtt volt egy ilyen találkozása, de az nem volt a mostanihoz mérhető, mert akkor mesterlövészpuska játszotta a főszerepet az ösvényen lopakodó, figyelmetlen orosz fickó ellen.



- C’est la vie, mon amie – csikorgott a torz hang Villard maszkja alól, amint habozás nélkül meghúzta a ravaszt és nem is figyelte, hogy vajon a hangtompítós Glock csapott nagyobb zajt, vagy a hóban összerogyó élettelen test puha huppanása.

A franciának nem okozott különösebb nehézséget visszakövetnie az idegen nő felületesen álcázott nyomait a hóban a talán nyolc kilométernyire fekvő barlanghoz, amelynek bejárata viszont meglepően jól el volt rejtve egy sziklahasadékban. Nem sok zsákmányra számított, mivel biztosra vette, hogy ellenfelét a szükség hajtotta ki a biztonságból, ám kellemesen csalódnia kellett, sőt, valami olyasmire is bukkant, amire régóta vágyott. Három napba is beletelt, míg egy összetákolt szánon áthurcolta az összes élelmet, ruhaneműt, orvosságot és fegyvereket saját bunkerébe, majd a lehető legnagyobb gonddal eltűntette nyomait mind a hat különböző útvonalon, amit az átszállítás során használt.

Kicsit sajnálta is Giselle Rauch-ot, ahogy egy fiókból előkerült igazolvány alapján megtudta a nő nevét, talán még össze is melegedhettek volna, ha más körülmények között találkoznak, hisz végül is ő sem volt fából. Odakint hullani kezdett a hó, de kellemesen meleg bunkerében Villard töltött magának egy pohár igazi francia konyakot és komótosan megitta a szőke Giselle emlékére, majd az eddigi idétlen borotválkozó tükör helyett, a némettől frissen szerzett falitükörben végre tetőtől-talpig végigmérhette leheletvékony fekete selyemkosztümében feszülő karcsú és formás alakját, majd hosszú barna haját hátrasimítva mosolyogva megjegyezte:

- Nagy túlélő vagy, Monique Villard, nagy túlélő.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 2 db)