Nicsak, ki fröcsög!
A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.
- Te, Roland! Nem az öcsikéd jött haza a vacsorából?
- Miből gondolod?
- Valaki szét akarja verni a bejárati ajtót.
- És miért hiszed azt, hogy pont ő?
- Kicsit finomkodó. Emlékszel tegnapelőtt arra a kislányra, a 13. számból? Na, ő ilyenkorra lebontotta a fél ajtót!
- Tényleg, mintha más lenne a hangszíne is. A bariton felé megy el.
- Na, te opera szakértő, akkor nyisd ki, légy szíves, neki!
- Előkészítetted a pórázt?
- Ott van az ajtó felett. Le van rögzítve is, és a bevezető folyosó is szabad.
Ezt nem lehet megszokni. Próbálunk úgy hozzáállni ehhez a borzalomhoz, ahogy csak lehet, de megszokni nem fogjuk tudni soha. Pedig egy hónapja még mindenki egy emberként örvendezett annak a gyógyszernek, mely az autista gyerekek értelmi képességeit visszaállítják normális szintre. Sőt a Béta verziót egészséges gyerekeknek is ajánlották, mint étrend kiegészítő, vitamin és teljesítményfokozó. Amint az Alfa verzió bevált, a nép tömegesen kezdte el vásárolni a Bétát, mert olyannyira bíztak benne. Azonban amilyen gyors volt a gyógyulás, legalább annyira volt heveny az egészség károsodása is. Először az agresszivitás nőtt meg, majd jött a kannibál magatartás.
Fura mód, mire feleszméltünk, már a felnőttek nagy része halott volt. Vagyis ennivaló. A zombébik – ahogy én nevezem őket – még egy feltűnő jellemzője az összefogás. Érzik egymást, és nagyobb csapatokba, már-már seregekbe verődve támadják meg a megmaradt felnőttek kolóniáit. Persze akadnak magányos egyedek, akik valamilyen rejtélyes okból indíttatva kötődnek lakhelyükhöz vagy családtagjaikhoz. Természetesen volt rá példa, hogy túlságosan is engedett anyuci az iciri-piciri kisfiának, aztán az étkezőasztalon találta magát darabokban, majd egy feneketlen gyomorban félig megrágva. Tehát nem árt az óvatosság. Ezért is találtuk ki a pórázt és a megvezető folyosót, ahol a szobájába mehet a delikvens. Ez esetben Norbika.
Roland kiabálása rángat vissza a földre:
- Zotya, a fene ott vigye el! Rátekeredett a nyakára!
- Tekerjük visszafelé a srácot, akkor lejön.
- És te meg akarod fogni a fejét? Mert készülj fel, hogy a kezed csakhamar úgy fog viselkedni, mint egy főtt kukorica május 1-jén!
- Gáncsold ki, és lábbal legörgetjük, mint a szőnyeget!
Így is tettünk. Nem kis nehézségek árán betuszkoltuk a szobába. Úgy három óráig nyugtunk is lesz, akkor persze majd rázendít a „Jaj, de éhes vagyok” című neoapokaliptikus nótára. És akkor bizony ki kell engednünk, mert eljátssza visszafelé a Nagy házalakítást, és a bátyjára is úgy fog nézni, mint egy oldal szalonnára.
Mostanra érett meg bennünk a váltás gondolata, hisz ez nem mehet így tovább. Készleteink fogytán, és csak idő kérdése, mikor dönt úgy egy zombébi csapat, hogy ránk törnek, és elfogyasztanak minket. Ennek megfelelően átbeszéltük Rolanddal, hogy miket kellene vinni, ami néhány konzervben, zseblámpában és egy teljes készlet konyhakésben merült ki. Magunkra a több réteg ruhán kívül kemény könyvborítókat illesztettünk megakadályozandó a kóstolásokat. Meg még Norbika is itt volt, ugye. Láttunk már hasonlót, ezért egy baseball sapkára ráillesztettünk elől némi cubákot, így megfelelő motivációt biztosítva neki, útnak is indultunk.
Az utcák kihaltan, mindenféle romos autók és egyéb használati tárgyat rejtve élték szenvedő életüket, melyek sötét sarkainak mélyén megannyi féle-fajta hörgés hallatszott ki. Inkább a tágasabb utakon mentünk, hogy könnyebben átlássuk azokat. Átzongoráztuk a lehetőségeket, hogy egy esetleges támadás során mit is tehetnénk, de ez nagyban függ a létszámtól. Egy-két gyerek nem ellenfél, hát még ha 5 évesek, ellenben egy 8-10 főből álló suhanc garnitúrába már beletörik a fogunk. Vagyis az ő foguk belénk! Töprengtünk, hogy esetleg beöltözünk kisfiúnak, kimázoljuk magunkat, akkor hátha nem lesz gond. Igen ám, de ezek a bestiák valahogy kiszagolják, és akkor nincs visszaút. Viszont azt sem gondolnánk, hogy csak azért, mert Norbika velünk van, békén hagynak minket. Egyszóval marad a lopakodó üzemmód és végső esetben a harc.
Persze csak úgy a vakvilágba nem indul el az ember, mert a ház az még mindig ház, de kint szabad prédák lehetünk. Hogy miért döntöttünk így? A repülőtér egyik hangárában egy óvóhely épült ki, ami, igaz, nem túl nagy, ellenben fegyvertől elkezdve a kajától bezárólag van minden. Legalább is ezt hallottuk. Több mozgóképalkotásból már tudtuk, hogy ezt nem minden esetben lehet készpénznek venni.
Szóval haladtunk. Igaz, Norbika kissé ingerült volt, hogy nem éri el a húst, de bátyja biztatgatta, hogy ha elég ügyes lesz, csakhamar eléri. Ha megérkeztünk, meg is kaphatja. Egy buszmegálló mellett mentünk el, és arra gondoltam, hogy bár most is jönne egy 31-es, még ha tele is lenne pukizó fiatalokkal vagy zsémbes nagyikkal. De erre pontosan egy életet kell várni!
Azt nem lehet mondani, hogy egymás lábát taposták volna az emberek, de azért mintha élénkebb lett volna a forgalom. Lehet, az óvóhely hírére kelt útnak a sok túlélő? Láttunk olyanokat, akik ránk nézve sietősebbé tették lépteiket, de volt példa hasonló rokoni szállításokra is, igaz, guruló ketrecben vagy akár talicskára rakott zsákban. Ilyenkor egy baráti biccentést is fel lehetett fedezni. Hát csak nem haltak ki az emberi érzelmek!
Egy pláza mellett haladtunk el, amikor a keresztező utcából egy négyfős társaság kanyarodott ki. Egy nagydarab férfi két fiatal, húsz év körüli lánnyal bandukolt, jó kedélyűen beszélgetve. Ja, hogy ez csak három fő? A negyedik egyént a tagbaszakadt ürge húzta maga után egy szerszámosládába préselve.
Úgy éreztem, hogy ők sem bánnák, ha velük tartanánk, hisz többen többre megyünk, valamint hordárunkra tekintve láthatták, hogy a családi érzések belőlünk sem vesztek ki. Hiába a kolonc, Norbika a nagyobb „adag” húsra vetette volna magát, de a szakszerűen megkötött és szakszerűen kézben tartott póráz visszafogta. A szomszéd csapat lány tagjai megijedtek kissé, de a pankrátor jellegű emberke talán még csak nem is pislogott, csak visszatette a vállára házilag gyártott és egyengetett pallosát, mely a magamfajta ember kezén annak megemelésével, nyílt törést idézett volna elő.
- Fogjátok vissza a kutyust, ha nem akartok két fél kutyust! – mondta nyugodtan a fószer.
- Sejtheti, uram, hogy nem akarunk rosszat, a maga kutyája sem véletlenül dörömböl abban a ládában!
- Hogy beszél a fiamról!
- Hát… őőő… elnézést! Nem akartuk megbántani. Kezdjük elölről! Engem Zotyának hívnak, a barátom Roland, a fiatal meg Norbika. – Ez utóbbi a neve hallatán vicsorgott egyet, amit el lehetett mosolynak is könyvelni.
- Az én nevem Baltazár, a két lányom meg Fruzsina és Bettina. A fiamat meg Zsoltikának hívják, de ez mit sem számít, igaz?!
- Nézze, maga sem indított valami kedvesen, pedig tudja jól, hogy nem véletlenül hurcoljuk magunkkal ezt a debilt. Ennek ellenére bocsánatot kértem, és ezzel együtt szeretném azt is megtudni, hogy nem-e az óvóhely felé mennek?
- Túlreagálta apa – szólalt meg Fruzsina. – Sajnos mióta a kis Zsoltika megette anyut, azóta faternak kiszámíthatatlan a viselkedése. Nem tudom, láttátok-e, de az előbb még vicceket mesélt, most meg magába fordult.
- Senkinek sem könnyű – mondta Roland.
- Az óvóhelyre igyekszünk – mondta Bettina –, de fenntartásaink vannak. Mi van, ha nem engedik be a fertőzött hozzátartozókat? Erre gondolt már valaki?
- A francba, tényleg! De akkor mit tegyünk? Itt nem hagyhatjuk őket egymást boldogítani.
- Mi sem hagyunk hátra senkit! – morogta Baltazár. - Nem hinném, hogy csak mi viszünk hozzátartozókat. Kell, hogy legyen valami elszeparáló hely, amolyan sintértelep-féle, ahol be lennének zárva addig, amíg nem lesz gyógymód.
- Az igaz, csak a rokonokat etetni is kell. Kevés az élelem manapság, még hullaszinten is.
Most ne törpöljünk ezen, inkább induljunk el, majd kiderül minden nemsoká. Amondó vagyok, ha már találkoztunk, menjünk együtt, talán több esélyünk van odaérni egyben.
Mivel mindenki egyetértett, elindultunk. Kicsit furán-félősen néztek a lányok Norbikára, de emlékeztettem őket arra, hogy az ő Norbikájuk meg villáskulcsként fekszik a szerszámosládájukban. Látszott rajtuk, hogy átgondolták a dolgokat, és problémamentesen tettük meg a következő közel egy kilométert. Megtudtuk, hogy a kedves anyuka a Zsoltika házi feladatának írása közben halálozott el. Nem bírta a koponyája a HB-s ceruza által okozott sérüléseket. Meg a nyaka se, meg a mellkasa se. Lehet, hogy már egy szúrás is végzett volna a mamával, de a közel 60 db még gombócból is sok. Mire a család többi tagja hazaért, már csak félig volt meg a család háziasszonya.
Baltazár első nekifutásból lecsapta az öcsköst, majd, míg lányai sokktól fuldokolva zokogtak, ő némán „elcsomagolta” feleségét, és levitte a ház elé, mint egy szatyor szemetet. Bő egy hétbe telt bele, míg normális emberi érzelmeket ki tudott mutatni. És még egybe, mire megszólalt. A lányokon fura mód az első borzalmas pillanatok után meglepő érettséget és életakarást lehetett felfedezni, ami apjukra is jó hatással volt. Nekik is kapóra jött a menedéknek a híre, mert egy közeli galeri ostromolta napok óta a házukat több-kevesebb sikerrel. Aztán mostanra jutottak ide, ahol is össze-futottak velünk.
A hídhoz értünk. Innen már látni lehetett a repülőteret, de valahogy nem tűnt olyan nagynak a forgatag, mint azt képzeltem. Úgy gondoltam a megmaradt emberek nagy része özönleni fog, mint árleszállításnál a Tacco-ban. Egész pontosan senkit nem láttam. Megosztottam a jelenlevőkkel észrevételemet, amit az öreg Baltazár is kiszúrt. Ám ez még önmagában nem jelent semmit, mert ha belegondolunk, jobb is, ha nem látszik kívülről semmi, még odavonzza a zombébiket. Közelebb lopakodtunk. Összesen öt hangár volt, de azt nem tudtuk, melyikben van az óvóhely. Aztán észrevettünk egy csoportosulást a távolabbi hangárnál, akik csakúgy, mint mi, lopakodva közlekedett. Hirtelen megálltak egy hangos vezényszóra. Mintha az épület belsejéből jött volna. Még közelebb mentünk, hogy halljuk is, miről van szó. Azt is láttuk, hogy fegyverek csöve lóg ki a kapu egy alig észrevehető nyílásából. Mire olyan távolságba értünk, hogy hallhattuk volna, már beengedték őket. Nem késlekedtünk, egyből odasiettünk. Csakhamar mi is szemközt álltunk a hátsó épülettel és a gépfegyverek is. Az egyik sarokban lévő kis hangszóró elkezdett recsegni, majd megszólalt:
- A bebocsátásuknak feltétele van – mondta az érces hang.
- És mi volna az? – kérdezett vissza ingerülten Baltazár.
- Hagyjanak kint egy fertőzöttet! Csoportonként egy fertőzöttet tudunk csak fogadni.
- Mi két csoport vagyunk. Két család, akik út közben találkoztak, és a fenyegetettség miatt idáig együtt maradtak - mondta Roland, aki természetes módon, ha már idáig eljutott a testvérével, most már nem akarna lemondani róla.
- A szabály, az szabály. A négyes számú hangárban kezeljük a hozzátartozó betegeket, véges élelemmel és hellyel. Ezt se nem módosítjuk, se nem veszélyeztetjük.
- Ne mondja nekem, hogy ha mi öt perccel később jövünk, mint ezek a srácok, akkor mi is, és ők is bemehettek volna minden további nélkül! - harsogta Fruzsina, akiről nem gondoltuk volna, hogy ilyen hangszínnel is rendelkezhet.
- Pedig így van.
- A maguk rokonai bezzeg biztos ott vannak mind bent. Ne is mondjon mást! - kiabálta Bettina.
- Akár elhiszi, akár nem, mi is csak kis pontok vagyunk, és ugyanúgy átestünk ezen a választáson.
- Akkor ez a szabály szar! - dörrent Baltazár, akin látszott, hogy nem hatja meg az UZI-k látványa.
- Senkinek sem kötelező bejönni. Mi segítséget kínálunk, de már nem sok hely van, ezt meg kellene becsülni. Egy óra múlva már nem tudunk senkit fogadni. Döntsenek!
A földet csapkodtam dühömben, Roland káromkodott, Baltazár a levegőt rúgta, a lányok vörös fejjel jártak fel-alá, Zsoltika még jobban morgott, egyedül Norbika tűnt nyugodtnak, talán azért, mert elérte a húst, és nagy nyelésekkel tüntette el egy pillanat alatt. Éppen azt kérdeztem volna, hogy miképpen oldjuk meg ezt a szitut, amikor is hatalmas bőgések és trappolások kíséretében megjelent egy hét fős zombébi alakulat. A legfiatalabb 15 évesnek tűnt, míg a legidősebb közel 30-nak. A friss vér a szájuk szélén azt jelezte, hogy nem szűkölködnek élelem fronton. Amíg felvettük a védekező alakzatot, hátunk mögött a hangszóró megszólalt:
- Mi nem avatkozhatunk be, mert jelt adunk magunkról. Ellenben, ha élve kikerülnek ebből a küzdelemből, akkor kivételt teszünk, és bejöhetnek mindannyian.
- Mekkora szemét! - gondoltam többedmagammal együtt. – Remélem, lesz még alkalmam elbeszélgetni veled!
Mire magunk mögé parancsoltuk a lányokat, megjelent a 30 év körüli fószer, aki nemcsak, hogy termetben legnagyobb volt, de még kapafogú is volt, ami ebben a szakmában aranyat ért. A jobb kézben tartott konyhakés és bal kézben tartott konyhabárd némileg lefékezte, de hatalmas erő szorult belé. Persze más sem unatkozott. Baltazárra egy ikerpár rontott rá. Míg az egyiket szecskázta, addig a másik a hátára ugrott és próbálta harapdálni. Persze hősünk sem most kezdte a szakmát, ő is kibélelte rendesen magát. Fémsodronyos kesztyűjével leszedte hátáról a málhát, s megforgatta benne a pallost. Rolandéknak is két egyén jutott, a lányra gyorsan rá is uszította Norbikát, akin látszott, hogy a cubák nem elégítette ki étvágyát, nagy vehemenciával támadt rá.
Rolandnak meggyűlt a baja a közel 150 kg-os sráccal, aki amolyan szumósként leteperte barátomat. Segítettem volna neki, de a csapatvezető ezt nem engedte. Viszonylagosan gyors volt a mozgása, és látszott rajta, hogy a kapafogát sem dísznek használja. A vállamon lévő Háború és Béke című iromány nem tartozott a kevés lapszámú könyvekhez, mégis elnyelte a delikvens fogát, és odaragadt. Míg így egymásra utalódtunk, áttekintettem a lányokra. Azt hittem, védeni kell őket, de amilyen összhangban aprították a két megmaradt ellent, olyat filmekben látni. Repkedtek a pofonok, a „májgerik”, sőt a kezükben lévő kötőtűk is nagyobb kalandot éltek most át, mint holmi garbó készítésekor.
Zsoltika is küzdött, de ő a kijutással a ládából. Miután elválasztottam támadóm fejét a testétől, körbenézve azt tapasztaltam, hogy mindenki egyben van, és egy-egy VALÓDI hulla mellett áll. Boldogan öleltük meg egymást, és örömünk akkor lett teljes, amikor kinyílt a hangár ajtaja. Két katona lépett ki, melyből az egyik intett, hogy a fertőzötteket vigyük a másik épületbe. Egy kopogásvariációra kinyitották ezt az ajtót is, és beléptünk.
A hatalmas épület három részre tagolódott: az elkülönítők, az élelmiszerraktár és a labor. Itt is voltak katonák, de orvosok, vegyészek és önkéntesek is. A kísérő katona odakísért két elkülönítő helyiségbe, ahová betettük Norbikát és Zsoltikát, majd utasításra átvonultunk a másik hangárba. Ott egy öltönyös fickó – bizonyos Tóth Lajos – elmesélte, hogy miként jött az ötlet, hányan segítettek benne, és honnan jön az élelemforrás is. Valamint azt is, hogy még mennyi ilyen óvóhely van a városban. Meglepődtünk, mert mi csak erről hallottunk, de szám szerint tíz ilyen van belőle. Észrevettük, hogy tényleg kevés hely maradt. Itt is és a másik hangárban is. De mi már itt vagyunk. Remélem, szebb jövő vár ránk. Remélem, ha innen el kell mennünk, már vége lesz a zombébi-rémálomnak, és újra együtt élhetünk felnőtt és gyerek együtt, boldogan.
Ha nem, akkor meg írtjuk őket, ameddig bírja a karunk és a fegyverünk.
