Világvége-lakoma

Fantasy / Novellák (1627 katt) Joxer22
  2013.01.26.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Philippe a sűrű növényzetben lapult, onnan próbálta elolvasni a kapura erősített feliratot. A réztábla rég túllépett azon az állapoton, amit patinásnak lehet hívni. Mostanra a vésés alig látszott, de végül mégis sikerült kibetűznie: CAHIRI PRESBITERIÁNUS TEMPLOM. Régen nem voltak jó tapasztalatai Isten házával kapcsolatban, bár akkor úgy gondolta, ez inkább az albérlők, mint a háziúr hibája. Most meg már úgyis mindegy volt. A menedék az menedék.

Csalódott volt, hogy aznap már nem mehet tovább, de egyvalamit megtanult az ír időjárásról az elmúlt évek során: a legszebb napsütést is válthatja zivatar, akár másodpercek alatt. Az eget elsötétítő felhők pedig semmi jót nem ígértek.

Ismét körbepillantott, de továbbra sem látott senkit. Visszadugta a fűnyírópengéből rögtönzött bozótvágót az övébe, megigazította hátizsákja vállpántját és kilépett a kapuhoz vezető pár méternyi néhai betonútra. Még mindig térdig járt a fűben, de így is örült, hogy nem kell keresztülvágnia magát rajta. Elgondolkodott, melyik hasonlat írja le jobban, milyen érzés az átmenetileg mozdulatlan növénymutánsok között mászkálni a bármikor megeredő eső árnyékában. Végül az „orosz rulett hatlövetű pisztollyal, öt tölténnyel” győzött az „olyan, mint kibiztosított gránátokkal rosszul zsonglőrködni” ellenében.

Próbálta kinyitni a kaput, de a rácsokat behálózó indák túl erősek voltak.

– Remek, még több vagdosás – morogta alig hallhatóan. Már nyúlt a pengéért, mikor eszébe jutott, hogy érintetlen kapuval a jelenléte kevésbé nyilvánvaló, ha esetleg arra járna valaki. Átdobta a hátizsákot a kapu fölött, és küszködve utána mászott.

A templom egyszerű, díszítés nélküli, magas téglaépület volt. Philippe körbejárta és örömmel állapította meg, hogy nincsenek rajta ablakok. Az épület hátulján nyíló duplaszárnyú ajtó a nedvességtől beleduzzadt a tokba, de a harmadik rúgásra végül megadta magát. Odabentről dohos, párás levegő áradt, mintha évek óta nem szellőztettek volna. Meglepődött, hogy a templom csak egy nagy teremből áll, leválasztott helyiségek nélkül. Biztos az akusztika miatt, gondolta, bár fogalma sem volt, szoktak-e a presbiteriánusok énekelni.

Ha volt is valaha normális berendezés, már csak a nagyobb, nehezen mozdítható darabok maradtak. Húsz-húsz ötszemélyes pad állt két rendezetlen oszlopban, ránézésre keményfából készültek – ahogy a pulpitus és a mögötte álló vastag, embermagasságú kereszt is. A falakon dekorációként zöld, barna és fekete árnyalatokban játszó penész virított, ami alól foltokban még kilátszott az eredeti fehér meszelés. Végül a terem másik végében meglátott egy asztalt, rajta rengeteg felhalmozott könyvvel. Végre valami könnyen égethető.

– De mit szólna ehhez Jean-Baptiste atya? – kiáltott fel hirtelen. – „A tisztátalan a Szentírást égeti! Megszállta a gonosz!”

Felemelte az egyik Bibliát.

– Hát persze, hogy nedves. – Szerencséjére a kupacban akadtak használható szárazságú példányok is. – A szénnel együtt elégnek kell lennie – győzködte magát.

Jó ideje úton volt már, pontosan nem is emlékezett, mióta. Az ember könnyen elveszíti az időérzékét, ha sokszor napokat kénytelen egy helyben tölteni, arra várva, hogy elálljon az eső. Az is lassította, hogy mindig lakott területek közelében kellett maradnia. Amikor a növények életre keltek, négy fal és egy tető a túlélést jelentette.

Még mindig mérges volt, amiért mindez szeptember végén történt. Hülye gondolat, tudta jól, Írországban minden évszak ugyanolyan: eső, napsütés, szél. De mégis, az ősz volt a kedvenc évszaka. Gyerekként imádott belegázolni a száraz avarba, imádott gesztenyét gyűjteni. Mostanra a talpa alatt recsegő falevelek emlékét felváltotta a roppanó csontok és a cuppogó növénymutánsok hangja.

A hideg miatt úgy sejtette, november közepe lehet. Szüksége volt a tűzre. Elővett a hátizsákjából két műanyag dobozt; az elsőben egy zacskó szén és egy kis csomagba hajtogatott impregnált ponyva lapult. A túlélés eszközei. Ellenőrizte a nagyobbik dobozt is, hogy minden rendben van-e odabent. Mióta útra kelt Sligóból, kényszerűségből egy sor olyan dolgot megtanult, ami korábban soha nem érdekelte. Rájött, hogy kell tüzet rakni vagy térképet olvasni, és amikor a gondosan összegyűjtött fehérjetartalék megtizedelődött, arra is, hogy a rovarok néha megtámadják egymást. Azóta maroknyi csomagokra szétporciózva tartotta őket.

– Én is szívesebben ennék egy jó steak-et, higgyétek el, de a világvége után az ember nem lehet válogatós – mondta nekik szomorúan.

Pár széndarabból és a laza galacsinba gyűrt Biblia-oldalakból gyorsan takaros halmot épített. Futólag eszébe jutott, hogy a Jelenések könyvéhez tartozó oldalakat használja, de rájött, hogy már nem értékeli úgy az iróniát, mint régen. Ha az eső szokás szerint napokig kitart, végül úgyis minden és mindenki sorra kerül Ádámtól Zakariásig, többször is.

Kigöngyölte az impregnált ponyvát és örömmel látta, hogy a belecsomagolt gyufa és a köteg papír száraz maradt. Pár lapot hosszában kétszer félbehajtva fáklyát rögtönzött, majd kivett egy szál gyufát a dobozból. Elmormolt egy imádsággal felérő gyulladjmegkérlekszépent, és végighúzta a pálcát a dörzsfelületen. Ahogy a sercegést követő narancsvörös láng mohón megkóstolta a papírt, Philippe visszatartott egy megkönnyebbült sóhajt. Egyik kezében az égő lapokkal, másikban a gyufával próbálta több helyen is meggyújtani a halmot. A szál lassan végigégett, a tűz felfalta a papírt is, aztán egy utolsót lobbanva elaludt.

A nagyapjától tanult ízes tengerészkáromkodások közepette ismét a gyufásdoboz és a papír felé fordult, amikor az a furcsa érzése támadt, hogy valaki figyeli. Miközben előhúzta a pengét és megfordult, Philippe belátta, hogy be kellett volna csuknia az ajtót, bármennyire is rossz volt a levegő odabent.

– Én nem bánt! – kiáltotta az ajtóban álló lány, kezét az égnek emelve. – Barát!
– Mit akarsz? – kérdezte Philippe a tőle telhető legbarátságtalanabb hangon.
– Hamar eső. Én bejön? Kérem! – Óvatosan beljebb lépett, közben végig Philippe-et figyelte.
– Van nálad valamiféle fegyver? A zsákodban? – kérdezte a fiú.

A másik megrázta a fejét. Arcán frissnek látszó karcolások szélén alvadt vér ült. Csimbókos, vállig érő szőke haja, koszos és megviselt ruhája láttán Philippe valamivel kedvesebben folytatta.

– Van veled valaki?
– Én egyedül – mondta a lány idegesen. – Szalad ide. Hamar eső. Kérem!
– Hogy hívnak?
– Nevem Anna.
– Tedd le a kezed! Philippe vagyok – mutatkozott be a fiú.
– Philippe? Francja?
– Beszélsz franciául?
– Jobban, mint angolul – mondta a lány alig érezhető szlávos kiejtéssel. – Mindjárt elered az eső, és nincs más épület a közelben. Kérlek, hadd maradjak. – Philippe nem válaszolt, ezért hozzátette: – Ha tüzet akarsz gyújtani, segíthetek. Van nálam benzin.
– Honnan tudjam, hogy nem forgatsz valamit a fejedben?
– A szavamat adom.
Philippe keserűen felnevetett.
– Szerinted mennyit ér manapság az ember szava ?
– Az az embertől függ – Anna óvatosan levette a hátizsákot. – Nézd át, ha gondolod! Ha akarod, a terem másik végében maradok, de be kell engedned.
Ekkor eredt el az eső.
– Úgy tűnik, most már nincs választásom. – Philippe leeresztette a kést és nagy lépésekkel a bejárat felé indult. – Segíts eltorlaszolni az ajtót!

A benzin valóban segített. Anna kérésére Philippe vonakodva beleegyezett, hogy a Bibliák és a kereszt helyett inkább a pulpitust használják. A lángok küszködve próbáltak fogást találni a tömör fán, de végül sikerült legyőzniük. Mikor a tűz már magabiztosan lobogott, Philippe nekiállt elkészíteni a vacsorát. Nagyon fellelkesült, mikor a lány felajánlott egy babkonzervet és egy lábast, de az öröme nem tartott sokáig.

– Ezek főzve is ugyanolyan rosszak – mondta fintorogva, ahogy a szájába tömött egy nagyobb cserebogarat. Közben odakint a növénymutánsok változó hangmagasságú vinnyogásokkal és bőgésekkel adtak irtózatos koncertet.
Anna összerezzent.
– Még mindig nem szoktam meg.
– Nem hiszem, hogy meg lehet – mondta Philippe. – Olyan, mint a gyereksírás. Kár, hogy így tönkretették az esőt.
– Tönkretették az esőt? Nem értelek.
– Régen nagyon szerettem hallgatni, ahogy a cseppek kopognak a tetőn vagy az ablakon. Most már nem annyira.
– Fura vagy. De nem csak a hangjukra gondolok – felelte a lány –, hanem az egészre. Szerinted mi történt?
– Volt egy nagy villanás az égen, az esőtől a növények életre keltek, és napok alatt elpusztítottak szinte minden élőlényt a Földön.
– Úgy értem, mi okozta? – Anna a szájába tömött egy kipukkanni készülő pajort. – Tényleg fura vagy. De jó szakács.
– Igazi világvége-lakoma. A titok a fűszerezésben rejlik – felelte Philippe színpadiasan. A másik felé nyújtotta a lábast a paradicsomszószban úszó maradék babbal és az utolsó, legnagyobb bogárral. – Kéred?
– Persze!
– Neked tényleg ízlik? És még én vagyok fura!
Anna elvigyorodott.
– Tavaly a húgommal elmentünk egy ázsiai körútra. Először én is alig mertem megkóstolni az édes-savanyú gilisztákat, de ott illetlenségnek számít visszautasítani a felkínált ételt. Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz. Kasia utálta.
– Máris kedvelem őt – mondta a fiú, de a lány elkomorodó arcát látva gyorsan meg is bánta. – Sajnálom.
A lány rövid hallgatás után válaszolt.
– Legalább ő már egy jobb helyen van.

Philippe hosszan matatott a zsákjában, mire megtalálta, amit keresett. Három gyógyszeres dobozt vett elő, kiszámolt belőlük két-két tablettát. Fehér, vörös, narancsszínű. Mindegyikből bekapott egyet, a többit a lány felé nyújtotta. Gyanakodó arckifejezését látva felmutatta az egyik tégelyt.

– Vitaminok. Desszertnek.
– Mit szólnál valami édesebbhez? – Elővett egy konzervet a saját zsákjából. – Körte. Van hozzá nyitóm is.
Miután elmajszolták az édes lében úszó gyümölcsszeleteket, Philippe elégedetten sóhajtott.
– Nem tudod, milyen nap van ma? Nem mintha számítana, de azért jó lenne tudni.
Anna a zsákja egyik oldalzsebéből előhúzott egy darab madzagot, amin csomók sorakoztak.
– Ez megfelel? Minden nap kötök rá egy csomót. Negyvenegy napja történt.
– Jó trükk – ismerte el a fiú. – Nekem eszembe sem jutott volna. Akkor november tizedike van. Na jó, egy utolsó: esetleg egy fürdőkádnyi forró víz nem lapul abban a csodazsákban?
A lány megrázta a fejét.
– Épp tegnap használtam el az utolsót.
– Ilyen a formám!
– Kérdezhetek valamit? – A fiú bólintására Anna folytatta. - Miért kerülöd az embereket?
– Honnan veszed, hogy kerülöm őket?
– Alig akartál beengedni ide.
– Nem küldtelek volna ki az esőbe.
– Azt reméltem is – mondta a lány –, de biztos volt valami oka.
– Mondjuk, hogy volt néhány rossz tapasztalatom.
– Mi történt? Persze, ha nem akarod elmondani…
Philippe a tűzről Annára nézett. Vonakodva kezdett bele.
– A burjánzás után pár nappal történt…
– Burjánzás?
– Átlagos növények pár óra alatt hatalmasra nőttek és mindent elleptek. Helyénvalónak tűnt így hívni. Pár nappal később, amikor elállt az eső, és már egyértelmű volt, hogy nem jön segítség, úgy döntöttem, megpróbálok hazajutni. Mármint Franciaországba. Lehet, hogy nem sok értelme van, de itt maradni sem jobb tűnt jobb ötletnek.
– Hogy akarsz visszajutni a kontinensre?
– Ha eljutok Corkig, talán szerezhetek egy halászhajót. Vagy egy akármilyet. A nagyapám tengerész volt, elég sok mindent el tudok vezetni.
– Főz és hajókázni is tud. Csupa meglepetés vagy – mondta vidáman Anna.
Philippe a csomózott madzaggal babrált, úgy folytatta.
– Szóval összepakoltam pár dolgot és elindultam. A városból kifelé menet beugrottam egy plázába, hátha tudok szerezni néhány használható holmit. Éppen egy pár vízhatlan bakancsot próbáltam fel egy cipőboltban, amikor bejött egy öltönyös ír fickó. Fura volt a tekintete, de nem látszott veszélyesnek. Aztán elkezdett követelőzni, hogy adjam neki oda a cipőt a lábamról. Először csak kiabált, majd egy kést is előrántott.
Anna előrehajolt.
– Mi történt?
– Elmenekültem. De a francba is, egy cipőboltban voltunk! Hiába mondtam neki, hogy ott van a polcon tíz másik ugyanolyan pár, mintha meg sem hallotta volna. Aztán egy héttel később láttam egy házaspárt, akiknek a gyereke ott ült az út szélén, és nejlonzacskót evett. Ők meg csak nézték. Próbáltam tőle elvenni, de elkergettek. Akkor döntöttem úgy, hogy ha ilyesmi megtörténhet, inkább jobb vigyázni.
– Velük mi történt? A házaspárral és a gyerekkel.
– Nem tudom biztosan. De nem sokkal utána megint elkezdett esni az eső.
Anna a kereszten táncoló árnyékokat nézte.
– Gondolod, hogy ez lehet Isten büntetése, amiért letértünk a helyes útról? Talán így akarta kiválasztani az igazakat.
– Úgy érted, a rovarokat és a gilisztákat? Mert szinte csak ők élték túl. Lehetséges. De az is lehet, hogy űrlények voltak. Vagy varázslat.
– Ne gúnyolódj! – mondta a lány. – Komolyan kérdezem. Szerinted az véletlen, hogy épp itt kerestünk menedéket?
– Nem akartalak megbántani. Csak túlságosan ismerős ez a helyzet, hogy egy templomban ülök és valaki isteni büntetésről beszél. Nem viselem túl jól.
– Hogyhogy?
– Apám két évig minden nap elhordott Jean-Baptiste atyához, miután tizennégy évesen elmondtam neki, hogy szerelmes vagyok a szomszéd fiúba.
Anna arcára jól látható döbbenet ült ki.
– Akkor te… Szerinted Isten helyesli azt a viselkedést?
– Szerintem az emberek túl sokszor használják Istent kifogásként, hogy mások felett ítélkezzenek.

A lány nem válaszolt, csak a tüzet nézte. Philippe odament az ajtóhoz, ellenőrizte a torlaszt. Közben a falapokon túli zajongást hallgatta.

– Egyhamar nem fognak lenyugodni. – Anna továbbra sem szólalt meg, így Philippe folytatta. – Tudod, még ugyanaz vagyok, akivel egy félórája együtt ettél cserebogarat. Egy ilyen apróság miatt rögtön megutáltál?
– Fáradt vagyok – mondta végül Anna. Magára húzta a plédjét, és hátat fordított Philippe-nek. – Aludni szeretnék.

A fiú még mondott volna valamit, de belátta, hogy ennek a beszélgetésnek vége. Ő is maga köré tekerte a takaróját, és lefeküdt a tűz másik oldalára.



Philippe újra a cipőboltban van. A kezében lévő késről vér csöpög a kék-sárga mintás padlóra. Az öltönyös férfi a hasára szorított kézzel fetreng előtte. Még nyöszörög, de egyre halkabban, ahogy a köré gyűlő sötétvörös tócsa növekszik.

– Miért nem fogja fel, hogy az egész kurva bolt tele van cipőkkel? Mondtam magának!

Hirtelen erős fájdalmat érez a jobb karjában, aztán mindent betöltő kiabálást hall.

– PHILIPPE! ÉBREDJ FEL! MOST!

Még épp időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa a felé zuhanó, csillogó fémtárgyat. Védekezésre emelte a karját; a penge felhasította a kabátja ujját, belemart a bőrébe is. Felkiáltani sem volt ideje, Anna máris újabb döfésre készült. Philippe elkapta a kezét és lelökte magáról. Ekkor vette észre, hogy a bal lába hozzá van kötve egy padhoz.

– Bassza meg! – Átfordult, megpróbált felállni a padnak támaszkodva. Közben már Anna is talpon volt, kezében egy hosszú konyhakéssel. – Szóval mégis volt fegyvered. Tudtam, hogy meg kellett volna néznem azt a zsákot.
– Valamivel meg kell védenem magam a fajtádtól! – ordította a lány. Kék szeme szinte világított a tűz fényében, szája vicsorra torzult. A fiúnak eszébe jutott az öltönyös férfi arckifejezése.
– Milyen fajtámtól? Miről beszélsz?
Anna megforgatta a kést a levegőben.
– A hozzád hasonlók miatt történt! De ne aggódj, most befejezem a dolgot, az Ő nevében! – üvöltötte, és Philippe felé ugrott. A fiú félrehúzódott a szúrás elől, de a penge így is megvágta az oldalát. Elkapta a lány karját, maga felé rántotta, kicsavarta a kezéből a fegyvert. Aztán ösztönösen cselekedett.

Mire a lány összeesett, Philippe már kiszabadította magát. Odaugrott hozzá, a mellkasára nyomta a kezét.

– Miért csináltad ezt? Nem ártottam neked! – kiabálta. Percekig próbálta elállítani a vérzést, de a szúrás túl mély volt, és túl széles. Túl alapos.

A vérrel átázott takarón ülve nézte, ahogy Anna lassan, fájdalmasan elmúlik.

– Mindenki megőrült. Mindenki. Mindenki. Mindenki.

Ahogy a még mindig tomboló növénymutánsokat hallgatta, döntésre jutott. Lassan elsétált a terem másik végében lévő asztalhoz, és egy köteg Bibliát odavitt a tűzhöz. Levette a kabátját, közben arra gondolt, hogy el kell látnia a sebeit. Felvette Anna konyhakését, megkocogtatta vele a rovaros dobozt.

– Úgy tűnik, most kaptatok egy kis haladékot.

Előző oldal Joxer22
Vélemények a műről (eddig 2 db)