Elveszett fény

A jövő útjai / Novellák (1426 katt) getkey
  2012.12.21.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/12 számában.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Mark egyetlen pillanatig sem habozott. Mutatóujjával türelmetlenül a fegyver ravaszát kereste, és amint rátalált, érezte, hogy a megkönnyebbülés első hullámai feltűnnek elcsigázott elméje horizontján. Már nem volt visszaút…

***

2012 decemberét megelőzően legfeljebb a legelvakultabb világvégevárók baljós próféciákkal telezsúfolt fejében bukkanhatott fel a gondolat, hogy hamarosan csaknem hétmilliárd emberi lény sorsa fog váratlan fordulatot venni, és a világ, ahogyan addig ismerték, megszűnik létezni. Nem rajtuk múlt, hogy végül mégis így történt.

Senki nem tudta, pontosan hol és mikor kezdődött. Csupán annyi volt bizonyos, hogy míg novemberben az élet a maga megszokott és néhol unalmas medrében csordogált, addig december közepére és végére már megállíthatatlanul zajlott a folyamat, mely új fejezetet nyitott az emberiség történetében.

Nem ütközött a Földnek aszteroida, nem tört ki a harmadik világháború és a holtak sem keltek ki sírjaikból, hogy ellepjék a városokat, és hörögve vessék rá magukat az élőkre. A végzet alattomosan kúszott be az emberi létezés előszobájába, hogy azután fékezhetetlen fenevadként rontson rá a nappaliban békésen pihenő háziakra. Olyan formában érkezett, mely eleinte csak kevesekben keltett gyanakvást: vírusok, baktériumok és a tudomány által ismert megannyi hétköznapi kórokozó képében. Észrevétlenül, de biztosan haladt előre pusztító útján.

Világszerte járványok ütötték fel a fejüket, melyek kezdetben semmiben sem különböztek a Földön rendszeresen végigsöprő sorozatos megbetegedésektől. Néhány nap múltán azonban világossá vált, hogy ezúttal valami egészen más történik. Lokális influenzajárvány tört ki egy időben minden földrészen, Ázsiától Amerikáig, ebola és nyugat-nílusi láz a fekete kontinensen, majd hamarosan egyre nagyobb méreteket öltöttek a tuberkolózis és a vírusos agyvelő- és tüdőgyulladás okozta fertőzések is. És a sor ezzel koránt sem volt teljes.

Az emberi civilizáció szinte észrevétlenül kezdte meg villámgyors lesiklását a pusztulás lejtőjén.

***

Mark éppen aznap ünnepelte harmincharmadik születésnapját, mikor napvilágot láttak az első megbetegedésekkel kapcsolatos híradások.

Volt egy nyugodt állása (nyolc éve tanított történelmet Boston egyik külvárosi középiskolájában), némi jelzáloghitele, egy öreg Toyotája, és persze ott volt Katie. A legelragadóbb teremtés, akivel valaha találkozott. Öt éve szerettek egymásba, és két évvel az események előtt költöztek be első közös otthonukba, ahol nem sokkal később már az eljegyzésüket ünnepelték. A lány, akiből mindig áradt a derű és az életvidámság, csak egy évvel volt fiatalabb Marknál, a házuktól néhány utcányira található kórházban dolgozott asszisztensként.

Rajongtak egymásért, megvolt mindenük, amire szükségük lehetett, és reményekkel telve várták az előttük álló nyugodt éveket, a családalapítást, a mások számára talán unalmasnak tetsző kertvárosi idillt. Boldogok voltak.

Az első tudósítás után (éppen Mark születésnapi tortájának maradékát igyekeztek eltüntetni, mikor a TV-ben elkezdődött az esti híradó) még mindketten azt gondolták, hogy csak a média újabb ─ szinte menetrendszerű ─ szenzációhajhászásának szemtanúi. Katie még élénken emlékezett az elmúlt évek madárinfluenza-pánikjai nyomán kialakult állapotokra, és mikor erre Mark figyelmét is felhívta, a férfi egyetértett vele. Akkor még nem sejthették, hogy a következő néhány nap mindent megváltoztat majd.

Az események egy időben zajlottak a képernyőn és karnyújtásnyira tőlük, a mindennapjaikban. A híradások szaporodtak, szinte óráról-órára festettek egyre komorabb képet, és ők végig nyomon követhették a fejleményeket, amint a fertőzések és egyéb megbetegedések folyamatosan terjednek, az egészségügy és a kormányzat pedig képtelen úrrá lenni a szélsebesen romló helyzeten. A történésekre senki nem tudott magyarázattal szolgálni.

A modern orvostudomány megannyi vívmánya és gyógyszere egyaránt hatástalannak bizonyult (elenyésző számú kivételtől eltekintve), a betegek pedig nem reagáltak semmilyen kezelésre. A széles spektrumú antibiotikumok, vakcinák, vírusölők, gyulladás-gátlók és számtalan egyéb készítmény alulmaradni látszott azzal az ellenséggel szemben, melyen az előtt számtalanszor felülkerekedett. A nyugati orvoslás csődöt mondott, a szakemberek pedig tehetetlenül várták a csodát, amely nem jött el. Az addig rutinszerűen kezelhető betegségek egyik napról a másikra végzetes kórokká váltak, rohamos gyorsasággal terjedtek és rövid időn belül a betegek halálához vezettek.

A világ értetlenül és döbbenten szemlélte saját drámáját. Úgy tűnt, egy láthatatlan kéz valahol lekapcsolt egy kozmikus kapcsolót, kiiktatva vele az emberiség gyógyulásra való képességét, majd ugyanazzal a mozdulatával szabadon engedte Pandora szelencéjének csúf kórságait. Rég elfeledettnek hitt járványok tűntek fel szinte a semmiből és kezdtek megállíthatatlan pusztításba ─ Európa egyes pontjain még a pestis és a spanyolnátha is megjelent.

***

Ahogy teltek a napok, a káosz fokozatosan vette át az uralmat a világ nagyvárosaiban, és terjedt tovább a ritkábban lakott területek felé is.

A hetedik napon ─ december 14-e volt ─ Boston összes iskolájában határozatlan időre felfüggesztették a tanítást. Mark (bár ezt akkor még nem tudta) aznap dolgozott utoljára. Vasárnap karantén alá vonták a kórházakat, így hétfőn már Katie is otthon maradt. Együtt hallgatták a TV és a rádió híradásait, kétségbeesetten kutatták az interneten hozzáférhető információkat és igyekeztek felkészülni minden eshetőségre, miközben mindketten azért fohászkodtak, nehogy felfedezzék egymáson a megbetegedés legapróbb jelét is.

A következő héten a válság tovább mélyült. Egyre több gócpont jött létre, az újabb betegek és a halálozások száma elképesztő méreteket öltött. Akadozni kezdett az áramellátás, a közműhálózatok ─ karbantartók és dolgozók hiányában ─ lassanként összeomlottak. Az utcákon állandóvá váltak a zavargások, az emberek elkeseredetten követelték, hogy a hatóságok fékezzék meg a folyamatot, és mentsék meg haldokló rokonaik és szeretteik életét.

A rendőrség kivezényelt egységei már nappal sem tudták fenntartani a közrendet. Fosztogatók hullámai lepték el a városokat a könnyű zsákmány reményében. A bevásárlóközpontok és boltok ellen valóságos rohamok indultak, mert mindenki a lehető legnagyobb mennyiségű élelmiszert igyekezett felhalmozni az otthonában. A lezárt üzleteket feltörték, a gyógyszertárakat pedig egyszerűen kifosztották. Láthatólag senkit nem érdekelt, hogy a járványok ellen nem létezik semmilyen gyógyszer, a polcokon egyetlen doboz sem maradt érintetlenül sehol.

December 21-én az Egyesült Államok kormánya ─ a világon utolsóként ─ a válsághelyzetre való tekintettel kihirdette a szükségállapotot és utcára vezényelte a Nemzeti Gárda maradékát. A következő napon végül megszűnt minden hivatalos TV- és rádióadás. A civilizált világ elérkezett az utolsó felvonás kezdetéhez.


***

Magukra maradtak. A külvilág az ajtón kívül rekedt.

A szükségállapot bejelentése után Mark lezárta a házat ─ bedeszkázta az ablakokat (kivéve néhányat, melyek a hátsó kertre néztek) és eltorlaszolta a bejárati ajtót. A zavargások és a fosztogatók miatt nem akart kockáztatni, ahogyan a környéken senki más sem. Az utcában sorakozó házak ablakain - már amelyikben még élt egészséges lakó - mindenütt sebtében felszerelt rácsok és deszkák törték meg a befelé igyekvő decemberi napfény útját.
Mikor végzett, magához húzta Katiet és percekig csak álltak némán, szorosan egymást ölelve. Végül a nő törte meg a csendet.

─ Most mi lesz, Mark? ─ kérdezte, és hangjában annyi félelem bujkált, hogy a férfi egy pillanatra megrettent.
─ Ne félj, minden re… ─ Mark valami megnyugtatót szeretett volna mondani, de nem volt képes befejezni a mondatot. Minden olyan szürreálisnak tűnt. A világ kifordulni látszott a sarkaiból.
─ Azt hiszem, most inkább pihennünk kellene ─ mondta végül. Kézen fogta Katiet és a hálószobába vitte. Az elmúlt napok eseményei okozta kimerültség percek alatt legyűrte őket. Még csak kora délután volt, de egészen másnap délelőttig aludtak, és közben egyikőjük sem álmodott.

***

Az első napok különös, kábult tudatállapotban teltek. Képtelenek voltak elhinni, hogy ezúttal nem egy másodosztályú hollywoodi katasztrófafilm kockái peregnek a szemük előtt, hanem mindez velük és körülöttük történik. Egy rémálom kellős közepébe csöppentek, amelyből nem tudtak verejtékben fürödve felriadni, hogy aztán a másikhoz bújva megnyugodjanak és visszataláljanak a valóságba. Ez maga volt a valóság.

Igyekeztek minden órát hasznosan tölteni és lefoglalni csapongó gondolataikat. Lépésről-lépésre leltárba vettek minden készletet, amit az utolsó napokban vásároltak - még a zavargások előtt.

A vendégszobában egymásra halmozva álltak a különböző méretű konzervek (zöldségek, húsok és gyümölcsök egyaránt). Katie úgy számolta, hogy ennyi tartalékkal akár hosszú hónapokig is kihúzhatják. Alapvető élelmiszerek tekintetében sem szenvedtek hiányt; a pincében elegendő cukor, só, liszt, olaj és élesztő sorakozott a polcokon, és Mark néhány zsák burgonyáról is gondoskodott. Még idejében sikerült beszerezniük egy kisméretű generátort is, amit most a hűtőszekrény és a fagyasztó működtetésére használtak. Ezekben kaptak helyet a húsok, tojások, zöldségek és minden gyorsan romló áru.

A nappaliban álló kandalló elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartsa őket. Habár a tél addig meglepően enyhe oldalát mutatta, és a ház mögött rakásban állt a felhalmozott tüzelő, igyekeztek spórolni, hiszen nem tudhatták, mit tartogatnak még az előttük álló hetek, hónapok.

A pincében műanyag kannák hosszú sora; mind színültig töltve ivóvízzel (több száz liternyi), de ─ biztos, ami biztos ─ Mark vásárolt egy kis kerámiabetétes kézi vízszűrőt is. A fiókokban elemlámpák, tucatnyi elem, gyufa és gyertya lapult. A világítást legtöbbször ez utóbbiak jelentették, a generátor kapacitását nem akarták feleslegesen terhelni. Fegyverük is volt: egy glock, az éjjeliszekrény fiókjában, amit Mark évekkel azelőtt vásárolt, Katie heves tiltakozása ellenére (most először örült annak, hogy így döntött). Végül ellenőrizték a gyógyszeres szekrényt is. Katie az utóbbi időben rengeteg fájdalom- és lázcsillapítót, antibiotikumot, valamint kötszert hozott haza a kórházból.

A leltározás eredménye csepegtetett ugyan némi biztonságérzetet beléjük, de tisztában voltak vele, hogy ez csak átmeneti, és kártyavárként dőlhet össze akár a legapróbb fuvallatra is.

***

Néhány nap elteltével a külvilág hangjai fokozatosan megszűntek, már egy lélek sem mozdult odakint. Az ablakokat takaró deszkák közt kikémlelve csak a kihalt utca bámult vissza rájuk. Ők pedig nem merték elhagyni otthonuk biztonságát.

Az idő is egész más tempóban haladt, mint az előtt. A ház falai közt töltött órák szinte napoknak tűntek, a mindent beborító csend pedig sokszor fülsértőnek hatott. Más körülmények közt biztosan élvezték volna a hirtelen jött nyugalmat, de a környéken és az otthonukban uralkodó mozdulatlanság most sokkal inkább kísérteties volt. Mintha megállt volna az idő körülöttük. Talán még azon sem lepődtek volna meg, ha az utca végén feltűnnek a Langolierek, hogy rémisztő robaj közepette felfalják a múltat és vele együtt mindenkit, aki benne ragadt.

Életükben először nem ünnepelték a karácsonyt és az újévet.

Ahogy teltek a napok, a könyvek a szokásosnál is hasznosabb barátnak bizonyultak; mindketten nagyon sokat olvastak, ám az idő legnagyobb részében mégis inkább beszélgettek. Az együtt töltött évek alatt a munka miatt soha ennyi idejük nem volt még egymásra. Most minden nap órákon át feküdtek az ágyon, vagy csak ültek a kanapén (Mark ilyenkor Katie ölébe hajtotta a fejét), miközben kibeszélték magukból gondolataikat, érzéseiket és félelmeiket. Úgy kapaszkodtak a másikba, mint a tengerben fuldokló a feléje dobott mentőövbe. És pontosan ezt is jelentették egymás számára. Menedéket. Az utolsó világító fénypontot a mindent körülölelő szürkeségben.

Esténként szorosan egymást ölelve aludtak el ─ egyszerűen képtelenek lettek volna máshogy álomra hajtani a fejüket ─, és szinte ugyanígy is ébredtek reggelente, bár álmaik zaklatottak és rövidek voltak.

Mark minden nap bekapcsolta a rádiót abban a reményben, hogy esetleg talál valamilyen adást - bármit, ami visszaadhatja számukra a reményt. Az éterben azonban legtöbbször csupán néhány kóbor vészhívás keringett, melyek elkeseredett sugárzói vagy orvosi segítségért esedeztek, vagy élelemért könyörögtek önmaguk és még élő szeretteik számára.

Egy késő januári délelőttön végül mást is felfedeztek.

***

Mark éppen a rádió gombját tekergette, mikor meghallotta az első hangfoszlányokat. Katie bejött a konyhából, és letelepedett mellé.

─ Találtál valamit… szívem? ─ kérdezte. Próbált nyugodtnak látszani, de arcára kiült a félelemmel vegyes kíváncsiság.
─ Még nem tudom. Azonnal kiderül ─ mondta Mark, és érezte, hogy szaporábban kezd verni a szíve.

A rádióból hallatszó rekedtes férfihang gazdája, aki egyszerűen csak Prófétának nevezte magát, hosszú monológba kezdett. Azt állította, hogy a régi világ teljesen megszűnt létezni, és a civilizáció összeomlott. A városok elnéptelenedtek, és már csak maroknyi ember maradt életben, de azok sincsenek teljes biztonságban, akik eddig túlélték, mert bárkit, bármikor utolérheti a végzete. Isten haragját emlegette, és többször is elismételte, hogy nincs menekvés senki számára, mert „az emberi faj szavatossági ideje lejárt”.

Mindketten döbbent csendben hallgatták végig. Amit addig csak sejtettek, de maguknak sem mertek bevallani, most beigazolódni látszott. Mark nem bírt tovább várni, muszáj volt bizonyosságot szereznie. Maga sem tudta, hogyan, de muszáj volt ─ mindkettőjük érdekében. Magához vette a glockot, és elindult, hogy hosszú hetek óta először kilépjen az utcára, azzal az eltökélt szándékkal, hogy addig megy, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a hang a rádióban igazat mondott. Ha csak a halott külvilág várja odakint, akkor is.

─ Mark… ne! Kérlek! Talán még várnunk kellene ─ Katie érezte, hogy nem tudja megállítani a férfit, és ez megrémítette.
─ Várnunk? Mégis mire?
Mark magához húzta a lányt, átölelte és megcsókolta a homlokát.
─ Nemsokára visszajövök. Ígérem! De tudnunk kell! ─ mondta, azután megfordult, kilépett a tornácra és átvágott a kerten.

***

Csupán a kórházig jutott.

Nem kellett tovább mennie, hogy tudja, a Próféta nem hazudott. Néhány utcányira a házuktól már látni lehetett a belváros épületeinek körvonalait, melyek némelyike felett most fekete füstoszlop kígyózott az ég felé. Már hosszú napok óta éghetett az őket tápláló tűz. A csontig hatoló januári szél nemsokára a belőlük áradó szagot is magával hozta.

Az utat mindenfelé magukra hagyott autók és felborogatott kukák szegélyezték. Mindent betöltött a mozdulatlanság. És a csend. A természetellenes, halotti csend, mely nem lehetett egy élő, lüktető világ sajátja, és amely eloszlatta minden kétségét. A remény utolsó morzsái is eltűntek.

Két órán át volt távol. Mikor hazaért, Katienek csak egyetlen pillantásra volt szüksége ─ Mark fásult, üres tekintetét látva minden azonnal egyértelművé vált. Egyikőjük sem volt képes megszólalni. Némán maguk elé révedve mentek be a házba.

A következő napokban sorra járták végig a környék összes házát, bár egyetlen kéményből sem láttak füstöt felszállni. A megbetegedéstől való félelmük most teljesen háttérbe szorult. Tudniuk kellett, hogy egyedül vannak-e, vagy mások is életben maradtak-e rajtuk kívül. Bárhol.

Amit találtak, rosszabb volt minden félelmüknél. Némelyik ház üres volt, de a legtöbben megtalálták egykori lakóik enyészetnek indult maradványait is. Hiába merészkedtek minden nap egyre messzebb, életnek sehol nem találták nyomát. Február végén újra lezárták a házat ─ ekkora a rádió is teljesen elnémult.

Már beköszöntött a május, mikor a készleteik érezhetően fogyni kezdtek. Eleinte a közeli házakból pótolták, amit csak tudtak, de hamar rá kellett jönniük, hogy ezt nem folytathatják a végtelenségig.

Érezték, hogy a sorsuk feltartóztathatatlanul közeledik feléjük, csupán abban nem voltak biztosak, mikor kell szembenézniük vele.

***

Katie egy fülledt augusztusi napon halt meg.

Két napig feküdt lázasan, végül a harmadik reggelen a szervezete feladta a küzdelmet. Semmilyen gyógyszer nem használt, és azt sem tudták, milyen kór támadta meg. Csendben, békésen távozott, Mark az utolsó pillanatokban is a karjaiban tartotta. Abban a két napban a férfi már nem volt önmaga. Az órák összefolytak, az idő múlását nem érzékelte többé.

Most csak ült az ágyuk szélén üres tekintettel, és halott menyasszonya kezét fogta. Már délutánba hajlott, mikor először képes volt megmozdulni. Gyengéden ölbe vette Katie testét, a hátsó kertbe vitte és eltemette. Mozdulatai gépiesek voltak, a fájdalom és a gyász megbéklyózta gondolatait, csak az ösztönei vezették.

Elviselhetetlen légszomj fojtogatta, úgy érezte, azonnal megfullad. Sírni akart. Zokogni, amíg csak levegő van a mellkasában, de még erre sem volt ereje. Ehelyett némán könnyezett, miközben a külvilág lassan egyetlen apró ponttá zsugorodott körülötte. Az utolsó tiszta kép, ami még eljutott a tudatáig, az volt, amint Katie sírja előtt térdel. Ezután felállt, és lassan besétált a házba.

Mikor ismét kilépett a kertbe, jobb kezében már ott sötétlett a pisztoly. Visszament a földhalomhoz, és leült a fűbe. Katievel akart lenni újra. Ez a gondolat ismétlődött a fejében folyamatosan, már csak ez az egyetlen vágy lüktetett benne. Nem volt többé maradása ebben a halott és fény nélküli világban.

Mélyet lélegzett a forró, augusztusi levegőből, behunyta a szemét, majd lassan felemelte a kezét. Egyetlen pillanatig sem habozott. Mutatóujjával türelmetlenül a fegyver ravaszát kereste, és amint rátalált, érezte, hogy a megkönnyebbülés első hullámai feltűnnek elcsigázott elméje horizontján. Már nem volt visszaút.

A megsemmisülés mindent feloldozó örvénye magába fogadta, és jótékony lepelként borult rá.

Előző oldal getkey
Vélemények a műről (eddig 8 db)