Egyetlen Ember A Földön

A jövő útjai / Novellák (1369 katt) Kinda
  2013.01.08.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Kis Abdiás, mielőtt kilépett volna a sötét, kihalt utcára, még egyszer kikukkantott a bolt ajtaján lévő, leárazott konzervbab formájú lyukon. Látszólag teljesen egyedül volt, még a szél sem járt arra, és a pöffeszkedő Hold is maga elé rántott egy gyorsan távozni kívánó felhőt. De soha nem érezheti biztonságban magát, a többiek mind őt keresik. Amit nem is titkoltak: a falak, kirakatüvegek, fatörzsek és kukák, a gazdátlanul maradt autók mind plakátokon hirdették, hogy aki megtalálja őt, a lehető legnagyobb jutalomban részesül. Kis Abdiás már rá sem nézett ezekre a papírdarabokra, melyekre az egyik rendkívül előnytelen fotóját nyomtatták, hisz látott már belőlük eleget. Még az sem hatotta meg, hogy a világnak csak az egyik, bár terjedelmesebb fele kiáltotta ki az Emberiség Legnagyobb Ellenségének, míg a másik fele ellenben a megtisztelőnek szánt Isten Szolgájának becézte őt. Kis Abdiás köszönte szépen, mindkét csoportot messziről kerülte az elmúlt egy évben, mióta azt az aprócska bakit elkövette, jobbára sikeresen.

Befordult egy sarkon, de azért előtte leellenőrizte, ember-mentes utcába vitték-e lábai. Léptei hangját elnyelte a járdán szétszóródott plakát tömeg, melyek az Emberiség Legnagyobb Ellenségének kézre kerítéséért felajánlották a Túlélők Királya címet.

Kis Abdiás talált egy felnyitott garázsajtót, beosont rajta, az egyik székről lesöpört néhány papírdarabot: „Aki sértetlenül elhozza hozzánk Isten Szolgáját, annak kedvezményes utazást biztosítunk a Túlvilágra!”, lehuppant rá és kinyitotta az egyik zacskó kekszet, melyet az imént szerzett a közértből. (Természetesen ingyen, hisz ebben a világban már nem volt szükségük pénzre, vagy eladókra – mindenki készségesen kiszolgálta magát a megmaradt termékekből.) Órájára pillantott: éjjel 11:49 perc volt. Már csak 11 perc és elérkezik 2013. december 21-e. Annak a napnak az egyéves évfordulója, mely ennyire megváltoztatta a maroknyi kis túlélő – és főként Kis Abdiás – életét.



Majdnem egy évvel ezelőtt…

Kis Abdiás kivette a baltát és a fűrészt a csomagtartóból és karácsonyfa-keresőbe indult az erdőben. Ő minden évben javasolja az asszonynak, hogy inkább a két méter tizenhárom centis szobapálmát díszítsék fel, így legalább nem pusztítják a föld egyébként is csökkenő zöld területét, na meg ingyen is van. De a felesége mindig kiparancsolja őt a fagyba, a karácsonyfa-mániás gyerekekre hivatkozva. Kis Abdiás nem nagyon értette - de hát ő nem valami okos ember -, hogy akkor miért nem vásárolják a fát, hisz ha méregdrága, kígyószőrt és teknősfogat tartalmazó szemránckrémre, valamint a Kalahári sivatag vizét tartalmazó, fiatalító gyógyitalra van pénzük, esetleg fenyőfára is költhetnének. De Kis Abdiás bölcs ember volt, és nem ellenkezett a feleségével. Amit 2012. december 21-én végül mélységesen megbánt.

Csak két lépést tett a már alapos felújításra váró autó mellől, mikor egyszer csak eltűnt a lába alól az aznap reggel hullt hó, és ő egy homályos, földalatti üregben találta magát. Először feltápászkodott a földről, megtapogatta végtagjait, fejét, nyakát, hogy leellenőrizze, a megfelelő szögben állnak-e, csak ezután vette szemügyre az előtte ásítozó, hatalmas fekete hasadék felett lévő feliratot. Az írást egy fehér kőtáblára vésték, és legalább kétezer évesnek tűnt, ennek ellenére Kis Abdiás tökéletesen el tudta olvasni a modern magyar nyelven íródott szöveget.

Tisztelt Látogató!
Felhívjuk szíves figyelmét, hogy a belépés a Világ Végét vonhatja maga után. Továbbá közöljük, hogy az elvesztett értékeiért, porhüvelyért felelősséget nem vállalunk, így azokra fokozottan ügyeljen!
Megértését köszönjük!


Kis Abdiás elolvasta a feliratot, majd belépett az embermagas, viszonylag széles sziklahasadékon. Egy kerek teremben találta magát, melynek megközelítőleg a közepén egy kőből faragott, cikornyás emelvény magasodott, rajta egy egyre erősebben fénylő, kör alakú kristállyal. Kis Abdiás ennek a fényében kényelmesen elolvashatta az emelvény felett lógó, az előbbinél valamivel kopottasabb, fából készült táblán lévő feliratot.

Figyelem! A kristály eltávolítása a Világ Végét idézi elő! Eltávolítása csak saját felelősségre ajánlott!
U.i.: A kristály eltávolításának mellékhatásaként remegés, hányinger, pánikhangulat léphet fel. Amennyiben a tünetek valamelyikét észleli, kérjük, csináljon, amit akar.


Kis Abdiás elolvasta a feliratot, majd kezébe zárta a tojás nagyságú, meleg kristályt. Egy pillanatig semmi sem történt, majd a kristály hirtelen kihűlt, méghozzá olyannyira, hogy Kis Abdiás kénytelen volt eldobni. Amint az a földre huppant, egy kellemes csengésű női hang szólalt meg, és a világon mindenütt hallották.

Tisztelt Földlakók!
Hét másodperccel ezelőtt Kis Abdiás, budapesti lakos eltávolította a Világ működéséhez szükséges Kristályt, így hamarosan itt a Világ Vége. A világ minden lakója sorsoláson vesz részt, melynek 144.000 nyertese továbbra is a Földön marad. A távozókat ezúton kérnénk, hogy haláluk beállta után kövessék a fehér ruhás, szárnyakkal rendelkező segítőinket a torlódások elkerülése végett!
Köszönjük, hogy az életre a Föld bolygót választották, és a maradóknak további kellemes itt-tartózkodást kívánunk!


Kis Abdiás udvariasan végighallgatta a lágy hangú, láthatatlan nőszemélyt, majd, mikor az befejezte mondókáját, egyelőre csak mérsékelten hevesen dobogó szívvel lépett a kristályhoz, hogy azt visszahelyezze az emelvényre, mintha az le sem került volna onnan. De mindhiába: a kő még a kesztyűjén át is majd’ lefagyasztotta az egész karját. Egész testében remegett, bár nem a hidegtől, hányinger kínozta és érezte, hogy a pánik is egyre szorosabban préselődik a testébe. Úgy sejtette, erről valamit olvasott a kristály felett lógó fatáblán. Gyorsan odakapta hát a tekintetét, és elolvasta a szükséges sorokat. Nem nyugodott meg tőle, sőt, tünetei egyre vészesebben kínozták.

Kirohant a kerek teremből a kicsiny előtérbe, majd felmászott a meredek, fagyott földből álló falon, és csak alig kilencszer csúszott vissza. Feltépte a kocsi ajtaját, ami végül a kezében maradt, de jelenleg nem ért rá apróságokkal foglalkozni. Így egy ajtóval kevesebbel indult el, és mivel nagyon sietett igénybe vette a kocsi által biztosított legnagyobb sebességet, így 40 km/h-val száguldott végig a félelmetesen üres autópályán.

Odahaza a tűzhelyen rotyogott a leves, de mellőle hiányzott a feleség. A nappaliban szanaszét hevertek a játékok, de a gyerekek már nem rongálták őket. Kis Abdiás rájött: valami baj történt. És mindezt ő okozta.

Nem várta meg, míg megérkezik a bosszúszomjas tömeg, bepattant az autójába és máris repesztett elfelé, szlalomozva az úton didergő használaton kívüli járművek között. Agyát teljesen elborította a pánik, testét pedig a hó, mely ajtó híján szabadon áramlott a járműbe, így azt sem tudta, hová megy, de nem lepődött meg különösebben, mikor végül abban az erdőben tért magához, ahová pár órával azelőtt fenyőfáért indult, nem pedig békéért, nyugalomért és magányért, mint most.

Három napot és éjszakát töltött el az erdőben. Első éjszaka egy jeti látta vendégül, második éjszaka kicsi, szürke emberkékkel génmódosított egy űrhajóféleségben, míg harmadik éjjelét meneküléssel töltötte, ugyanis egy tucat, légies szépség üldözte azzal a váddal, hogy ellopott valamiféle, az ő tulajdonukat képező csodaszarvast. Ezek után úgy döntött, visszatér a realitás talajára és az ember-vesztett városába, hogy ismét felkeresse egykori otthonát, bár maga sem tudta, mi készteti erre.

Mivel húszas évei elején járó autója végképp megadta magát a halálnak, ezért gyalog kellett megtennie a nem csekély távolságot. Ösztönei azt súgták, mindezt észrevétlenül tegye. Elbújt, mikor magányosan járó, elveszettnek látszó emberekbe botlott. Akkor is elrejtőzött, mikor huligánok egy kisebb csoportja jött vele szemben, fosztogatva, rombolva és részegen. Hetekig más fajta embertípus nem létezett a földön, és ez idő alatt Kis Abdiás üres házában, jobbára üres agyával ténfergett, hol evett, hol nem, de az alkoholos italok pusztítását már-már kötelességszerűen végezte.

De egy nap, valószínűleg már a boldog, új esztendőben kénytelen volt maga mögött hagyni a bódulat jótékony ködét, ami eltakarta az emlékeket. A többiek valamiképpen rájöttek, hogy szerencsétlen helyzetükért egyetlen embert okolhatnak, és Kis Abdiás számára ismeretlen módon még azt is kiderítették, hol találják a világirtót.

Kis Abdiás tehát menekülőre fogta a dolgot, és azóta abba sem hagyta. Jól tette. Házát felgyújtották, csak egyetlen fényképet mentettek ki az elkövetők: pár évvel ezelőtt készült egy barátjuk esküvőjén, miután kimászott a medencéből, ahová kissé kapatosan a menyasszonyi cipőért ugrott. (Valamiért elfelejtkezett róla, hogy sosem tanult meg úszni.)

Kis Abdiás arra riadt fel, hogy a megfogyatkozott tartalmú kekszes zacskó a betonpadlóra hull. Már megint ezek a buta álmok… Hiába múlt el azóta számtalan kínkeserves nap, agya folyton arra kényszeríti, hogy még álmában is újraélje őket. Bizony, egy világon kívülinek nem söröshordó az élet, bölcselkedett magában. Hiába hagyta már el Budapestet, üldözői valahogy mindig a nyomában maradtak, bár sejtette, hogy még csak nem is szándékosan.

Durva hangokra lett figyelmes és meg sem kellett néznie, miről van szó, már pontosan ismerte ezeket a zajokat: a két tábor, a Kis Abdiás Hős és a Halál Kis Abdiásra tagjai ismét összecsaptak egymással. Az előbbiekkel Kis Abdiás először pár nappal azután találkozott, hogy otthona leégett, akkor épp híveket toboroztak oly módon, hogy a kihalt utcán járva, hangosbeszélőbe ordibálva hirdették igéiket. Aznap történt meg az első csata a két tábor között.

Kis Abdiás elsunnyogott a harcolók mellett és közben arra gondolt, hogy hamarosan már nem ő lesz Isten Szolgája és az Emberiség Legnagyobb Ellensége, hanem az Egyetlen Ember A Földön. Kellemetlen, ha egyszerre ennyi személyiséggel rendelkezik az ember.

Kis Abdiás befordult egy erdőbe vezető hepehupás útra, majd nagyot nyekkenve fenékre ült. Na, nem szórakozásképp, hanem mert valami puhának ütközött. Ez a puha dolog ráadásul halkan szitkozódott is. A szivárvány színeiben pompázó hajfonatokat viselő, szemüveges, fiatal nő az első sokkon túljutva – Kis Abdiás legnagyobb bánatára – alaposan végigmérte őt. Bár szüksége volt álcájához, most lenőtt haja és bozontos szakálla rendkívül zavarni kezdte őt. Vajon mikor moshatta meg utoljára? Tán egy hete?

A nő, amint végzett a vizsgálódással, halkan sikkantott egyet és keblére ölelte a döbbent Kis Abdiást.

- Tudtam, hogy én foglak megtalálni! A nevem Nagy Emília! Mondtam én, ha csoportosan járnak keresni téged, úgysem érnek el semmit! És azt is mondtam, hogy bizonyára éjszaka mozogsz! Tudtam! Én nyertem!

Kis Abdiás nem sokat fogott fel a nő szavaiból, egyrészt mert az eszeveszetten hadart, mintha a világos, érthető beszéd puszta időpocsékolás lenne, ráadásul olyan régen nem beszéltek már hozzá, hogy egészen beleszédült a szóáradatba. (És agyát lefoglalta a talány: hogyan ismerte fel őt a nő?) Talán ezért is nem ellenkezett, mikor a nő karon ragadta és magával vonszolta valahová az erdőbe, és olyan közhelyek hangzottak el a szájából, mint a „Most már minden rendben lesz!” és a „Mi majd vigyázunk rád.”

Kis Abdiás ebből arra következtetett, hogy hamarosan olyan emberek között találja magát, akik mind Isten szolgájának hiszik őt. Útközben füle és agya végre szinkronba került, és sikerült felfognia a szavakat, melyek a nő leállíthatatlan szájából folytak elő és leginkább öndicsőítő jelentéssel bírtak. („Ki más lenne annyira szemfüles és intelligens, hogy megtaláljon?!”)

Már vagy fél órája meneteltek egy szűk hegyi úton, ahol Kis Abdiás valamiért elfojthatatlan viszolygást érzett a lábuk alatt elterülő, meredek, kavicsos hegyoldal irányába. Továbbá az sem nyugtatta meg, hogy a hely, ahol a nő elmondása szerint a táborhely pihent, most – legalábbis a zajokból ítélve – véres csatahellyé vált.

- Tudtam! – kiáltott fel Emília, mikor meglátta, mi történik a szuper-titkos búvóhelyükön. – Én mondtam nekik, hogy itt könnyen megtalálnak minket! De ne félj, Kis Abdiás! Én majd megvédelek!

Hogy nyomatékot adjon a szavainak, Nagy Emília finoman, nőiesen hátba taszította Kis Abdiást, minek következtében ez utóbbi kecsesen lebucskázott a meredek hegyoldalon, és meg sem állt az aljáig.



Kis Abdiás érezte, hogy valami kemény dolgon fekszik, méghozzá hason. Kifejezetten kényelmetlennek találta helyzetét, így hát felállt. A legelső dolog, amit érzékelt, hogy bár hatalmasat zuhant, mégsem tört el semmije. A második dolog, ami szembeötlött neki, hogy szakálla eltűnt, és haja is olyan finom tapintású és rövid volt, mintha most lépett volna ki a fodrász szalon ajtaján. És végül, újabb felismerést tett, amit egy halk, lemondó nyögéssel toldott meg. Előtte, éppen szemmagasságban, két átjáró között, melyet sziklafalba vájtak, egy ősöregnek tetsző, fehér kőlapot pillantott meg, melyre valamiféle szöveget véstek. A félhomályban – bár fényforrást nem látott, sem mennyezetet, és falat sem azon kívül, ami előtte magasodott – könnyedén el tudta olvasni a modern magyar nyelven írt szavakat:

Tisztelt Látogató!
Amennyiben szeretné folytatni a Földön megkezdett életét, kérjük, válassza a jobb oldali alagutat. Ha inkább a túlvilágon szeretne szerencsét próbálni, kérjük, válassza a bal oldali alagutat, és kövesse a fényt. Utóbbi esetben további utasításokat odaát adunk.


Kis Abdiás nagyot, mélyet sóhajtott, majd megvonta vállát és elindult.

Előző oldal Kinda
Vélemények a műről (eddig 3 db)