Idegen kukacok

Horror / Novellák (1529 katt) gyopar
  2012.12.21.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


Fakeretes és nagyobb, de egyébként ugyanolyan tükör, mint a másik odalent – bátorítom magamat. Mély levegőt veszek, rettegéssel lépek közelebb. Először csak a kezemet lengetem meg előtte, aztán a vállam jelenik meg, majd tükröződik a fél arcom is. Egy pillanatig riadtan nézek önmagam szemébe, utána megnyugszom. Minden a helyén van – nyugtázom, amint a tükörbe bámulok. A bizonyosság kedvéért végigtapogatom az arcomat. Ember vagyok. És önmagam. Szúrósabb a borostám, de egyébként semmi nem változott. Még mindig normális vagyok. Valamilyen oknál fogva az immunisak közé tartozom.

Az ajtón tovább dörömbölnek. Tudom, ismét a két fiatalabb lény erőlködik, hogy bejuthasson, csak ők lehetnek ennyire ostobák, hogy akkor is kitartanak módszerük mellett, ha az eredménytelen. A bedeszkázott ajtó sértetlenül tartotta magát egész éjjel, a három élőlény bejutási kísérlete kudarcot vallott. Egy adott pillanatban mintha könyörögtek és vacogtak volna, persze azonnal rájöttem, csak ki akarják használni emberi mivoltomat; érzelmileg próbálnak hatni rám.

Két nappal ezelőtt még erősebbeknek véltem őket, okosabbaknak, mostanra megnyugtatott a felismerés, hogy ez nem így van. A kitartásuk az, ami megijeszt. Nem értem, hol marad a katonaság. Egy idő óta nem látom őket járkálni a környéken.

– Takarodj ki onnan! – hallom kintről a nagyobbik lény éles sipítását.

Lehet, hogy ez a fegyvere? Nem bírom hallgatni ezt a morbid hangot! Az éhségtől már a tegnap elerőtlenedtem, és most ez az ismerős, de mégis torz hang mintha maradék erőmet is kiszívná. Fülemre tapasztom a kezemet, leroskadok a padlóra az ágyhoz bújva. Az elmémet elözönlő iszonyattól remeg kezemben az éjjeliszekrényről leemelt fénykép.

A képen még olyan bájos! Vörös haját hosszan hordja. Emlékszem, hogyan omlott kerek vállára, keblére, amikor szerettük egymást. Betakarta ölelésünket, cirógatta a bőrömet. Becéző szája izgalmas szavakat súgott a fülembe, és a nevetése mindig magasba lendítette a földhözragadt lelkemet. Izabel, kedvesem! Hová tűntél? Csak ne használná ez az ocsmány élőlény a hangodat!

A képen elmosódik a feleségem oldalán ülő lány és fiú arca. Kitörlöm szememből a könnyet, hogy láthassam Arlo és Rita egykori vidám arcát. Rázom a fejem, hátha megváltozik érzékelésem a valóságról, de odakint egyre dühösebben püfölik a bejárati ajtót. Aztán abbahagyják, és pusmogásuk behallatszik. Tanácskoznak. Nem érdekel, mert tudom, nincs elég eszük bejutni. Tegnap még szilárdan élt bennem az elhatározás, hogy megvédem tőlük a házat – azt, ami még maradt az életemből –, de állhatatosságuk miatt azóta elbizonytalanodtam, hogy ez sikerülni fog. Nem maradhatok. Nincs élelemkészletem, két gombakonzerven és egy maréknyi müzlin spórolok harmadik napja.

Feltápászkodom az ágy mellől, lebotorkálok a lépcsőn. Tervet kell kiötlenem, hogyan jussak ki innen épségben. Amióta néhány műsorvezető adásidő alatt változott át rémes élőlénnyé, a tévétársaságok nem sugároznak. A zenelejátszót azonban még mindig elindíthatom, attól majd a kintiek azt fogják hinni, hogy bent vagyok. Észrevétlenül kell kijutnom!

Ideje megkeresnem azokat, akik még emberek. Feladatom van. Túlélőként az emberiségért felelősséggel tartozom. Csak ne félnék kijutni az utcára, ahol sokkal vadabb lényekkel is találkozhatok! Kiszámíthatatlan és ijesztő lett az egész világ...



…a világ, amelyik nemrég gyönyörködött a Curiosity által küldött marsi fényképekben, és közben semmit sem tudhatott a mi forradalmi, titkos eszközünkről. Egész decemberben egy fénysebességgel közlekedő űrrobotot vártunk vissza a vörös bolygóról. Csapatunkat örömittassá tette, hogy nemcsak bizonyítékot fedeztünk fel a földönkívüli élet létezésére, de közelről is elemezhetjük azt. A Delivery hűen teljesítette küldetését, és mi a laboratóriumból ki sem mozdultunk, hogy minél hamarabb tudhassunk meg mindent a Mount Sharp felszínalatti vizeiből vett kőzetek és vízminták vizsgálatával. A szabad szemmel alig látható vörös, pici kukacokat lelkesen tanulmányoztuk.

– Csak egy-két ismeretlen anyagot találtunk a szervezetükben, különben egészen olyanok, mint bármelyik más földi lárva – szögezte le Dr. Azurg már az első nap végén.

Két nappal később megállapítottuk, hogy az egyik ismeretlen anyag mutálódik, és ennek hatására a kukacok is mind elpusztulnak. Ekkor veszítettük el a kutatás vezetőjét is. Dr. Azurgot akkor este leszúrta a sofőrje, aki állítólag csak védekezett az ujjbegyeiből ostort növesztő főnöke ellen.

Senki nem gondolt a földönkívüli, de földi viszonylatok közt gyorsan terjedő vírus és az emberek agresszivitása közötti összefüggésre, még akkor sem, amikor a városokban egész nap szóltak a szirénák. A mentőszolgálatok, a rendőrautók és a halottaskocsik nem győzték a családi tragédiák sorát, a szomszédok közti vérfürdőt, a megsebzett barátokat, kik egymás arcát szétmarcangolták. A türelmetlen vásárlók összeverekedtek a bevásárlóközpontokban és egymástól viszolyogva karácsonyfadíszeket döfködtek egymás fejébe.

Voltak postások, akiket a postaládára szegeztek, mert az nem vitt karácsonyi képeslapot, és sok munkáltató fulladt meg, mert valamelyik alkalmazottjuk év végi fizetését a főnöke torkába gyömöszölte. Az utolsó iskolai nap véres verekedésekbe torkolt minden oktatási intézményben, és a kisebb templomi közösségekben is kitört a zűrzavar. A hívőseregek először csak a kórustagokat és a papokat égették el áldozatként az oltáron, aztán mindnyájan egymás szívét akarták megszerezni, szürke kalapjukra tűzni.

Voltak, akik hamar felismerték, hogy több esélyük van a túlélésre, ha eltávolodnak azoktól, akik ismerik őket: családtagoktól, barátoktól, kollégáktól és szomszédoktól. Közlekedési eszközökön bujkáltak, magányosan lapultak a külvárosi utcákon, sötét parkokban, elvegyültek hangos mozikban és bárokban, de nem sokáig tehették, mert előbb-utóbb útjukba került olyan idegen, aki valamilyen oknál fogva első látásra rájuk támadt.

Izabel lassan változott meg. Első nap csak kitágult a szája, feldagadt és megnyúlt a nyelve. Második reggelen már három hegyes nyelvvel beszélt hozzám. Amikor arca megfakult, és a bőr is lötyögőssé vált rajta, én még mindig reménykedtem. Telt melle hasonló sorsra jutott, a karja megrövidült, rossz volt látni, hogy fiatal, ruganyos teste miként formálódik át.

Éjszakákra bennmaradtam a laborban, huszonnégy órából huszonnégyet dolgoztunk, hogy megtaláljuk az ellenszert, egészen addig, míg egy hajnalban több kutatótársunk is egymásnak esett, és különféle testrészeiken nőtt éles képződményeikkel felnyársalták egymást. A megmaradtak elmenekültek az épületből és másnap sem tértek vissza. Többé nem tudtuk, kiben bízhatunk.

Arlo és Rita az otthonunk rongálásával kezdték az átalakulást. Egész nap csámcsogtak, tölcsérré alakuló szájukkal szürcsölték a dolgokat magukba, miközben visítozva követelőztek. Másfél méteres, pikkelyes karokat növesztettek, és amire csak rátették nyálkás, ragacsos ujjaikat, eltűnt vagy összetört. Szerencsére Izabelnek sikerült valamennyire fegyelmeznie őket. Neki könnyű eljárás volt ez, hiszen ekkorra a nyelveivel már csapkodni is tudott. A haja szikkadt sörénnyé formálódott, a szeme tűzvörösen izzott. Valahányszor rám nézett, égette a tüdőmet. Éreztette, hatalma van megfullasztani.

A családom haldoklott. Finoman próbáltam szembesíteni őket a metamorfózisukkal, de sajnos számukra teljesen természetesnek tűnt a testük és a viselkedésük. Sőt, furcsán kezdtek rám nézni és távolságtartóbb viszonyulásba fordultak. Egyre óvatosabbnak kellett lennem, kockázatossá vált az őszinteség. Kétségbeesésemben a legerősebb antibiotikumokat és nyugtatókat csempésztem az ételeikbe.

Egy reggel elfajultak a dolgok, amikor arra ébredtem, hogy a hálószobába zártak. Kiáltozásomra Izabel résnyire nyitotta az ajtót, hogy démoni hangján megfenyegethessen, többé nem közeledhetek feléje. Szeméből egy idegen tekintett rám. Az életét birtokba vevő lény természetfeletti hatása áradhatott ebből a tekintetből, mert a lelkemet is megfagyni éreztem. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a családom meghalt.

Még befértek a Fordba, és valószínűleg vásárolni mehettek egy koraeste, amikor sikerült kitörnöm a fogságomból és kizárnom őket. Vagy bezárnom magamat? Most már nem vagyok biztos benne…



Fülsértő sikítás érkezik odakintről. Az ablakhoz rohanok, és a deszkák között hagyott vékony résen át lesem, ahogyan a ház előtt az egyik kisebb lény szarvával döfködi a másikat. A megtámadott alak hörög, megtántorodik. Piros masni hintázik borzos hajzatában, amint pár pillanatig inog. Amikor elesik, az egyszarvú lény ráugrik, fojtogatni kezdi, ám hirtelen megreszket és összecsuklik. A piros masnis rémecske feláll, tapadókorongos keze ezúttal vértől ragacsos. Letört szarva ott maradt a hóban heverő áldozatában, akiből ömlik a vörös lé. Az Izabelt helyettesítő monstrum őrjöng. Rőt sörényét tépkedi, és üvöltözve üldözi a piros masnist a néptelen utcára.

Megkönnyebbülök. Eddig miért is nem jutott eszembe, hogy megmenekülök, ha ők egymást irtják?

Nem kis időmbe kerül, amíg leszedem a deszkákat az ajtóról. Mielőtt kilépnék az ajtón, bakancsot húzok, vastag kabátba burkolózóm és futó pillantást vetek a tükörbe. Jól esik embert látni az elmúlt napokban végignézett és átélt szörnyűségek után. Sosem éreztem még ilyen meghitt közelséget önmagamhoz. Szeretet és együttérzés tör rám a tükörképem iránt. Sírni támad tőle kedvem, végül megemberelem magam és kilépek bedeszkázott, biztonságos rejtekhelyemről.

A nap fénye erős, de hideg. Az egyetlen meleg dolog ebben a világban a saját leheletem marad. Elindulok a garázs felé, de az ajtóig sem érek, amikor a kis kapun becsörtet az aszott rémség. Vörös sörénye meg-meglobog, amint tárt karokkal felém törtet. Szívem majd kiszökik, miközben rohanok a nyitott garázs felé. Nem szabad hozzám érnie! A szerszámosládát keresi tekintetem. Meglepődöm, amikor a lény megtorpan a garázsajtó előtt.

– Láttad, mi történet az előbb Arloval? – morogja. – Az egész a te hibád!

Vádló hangja dühvel fecskendezi tele az elmémet. El kell hallgatatnom végre őt! Zaklatottan turkálok a ládában, de csak apró, rozsdás szegek és árva csavarok akadnak az ujjaim közé.

– Mit keresel? – kérdezi a soknyelvű szörnyeteg. – Sosem raksz rendet magad körül… Végtére érthető… Miért is lenne szükség rendre a szerszámok közt? Hiszen nem szoktál megjavítani te semmit!

Lehajtom a fejemet, megadást sugallok, közben elmémben lázasan kapkodok újabb megoldás után. Már nem hiszem, hogy vissza lehet változtatni őt. Már nem akarom megtámadni sem, látva hosszú nyelveit. Csak kiutat akarok! Semmi mást, csak messze jutni innen… Lomhán fordulok meg, teszek egy apró lépést a kapu felé, de nem merek a földönkívüli szemébe nézni. Várok valamilyen reakcióra, amihez viszonyíthatnám léptemet, de az undorító alak már nem vicsorog. Szédeleg egy kicsit. Összeesik. Valaki az előbb megsebezhette őt az utcán, odakint…

Messze ívben kikerülöm, amint a kapu felé sietek. A még ismerős, de torzult hangja utánam szól:

– Marcel! Köszönöm a sok nyugtatót! Vigyázz magadra! Ne menj ki így az utcára! – Hörög párat, csak a kapu nyikorgása szól bele, amint erőtlenebbül folytatja: – A csuklyát húzd az arcodba, ne lássák, fületlen vagy, és hogy a szemed üres, teljesen fehér. És légy szíves, kedves, nagyon kérlek, takard már le végre a fejedből vonagló vörös nyüveket!

Előző oldal gyopar
Vélemények a műről (eddig 7 db)