Őszinte őserő
Most még nem érinthető arcod
Ősi istenszobrok szemén ragyog fel,
Messzi álmokból ismerős hangod
Csak a végtelenség suttogja el,
Szederfürtjeid alatt a homlokod
Szobor-méltóságú értelmet sugall,
Letűnt tudást habkönnyűn kortyolod
Szemeddel, mi fényév-gyönyört fuvall.
Csupa festészet ajkad szépsége,
Ahogy formál csiszolt szavakat,
Melyeken túlmutat léted lényege,
S tekinteted még azon is túlhalad.
Éneked a szenvedély hatja át,
S a legihletőbb, őszinte őserő,
Ha feltárod lényed szelídebb ajtaját,
Majd tudásod dala lesz csak zengő.
Most még nem érinthető lelked
Végigsuhan kavargó éjeken,
Mely ha egy nap alakot ölthet -
Végtelenebb lesz, mint a Végtelen.
