Ezeréves tölgy
Pörögve szaladt el ezer év előtted
és porladt semmivé
ahogy büszke törzsed sikoltva dőlt le
s zúzott halálba távoli bölcset
ki fejszét emelve mint pióca szívta véredet
Ahogy borultál sikoltva hasadt az ég
S szakadt szövetén a résen át
borúsan nézett rád a hold
s könnyezve suttogott;
„Vége már! Az ezeréves tölgy ledőlt.”
Nem kel fel újra, korhadt e törzs.
Bár a föld őrzi még makkjait
s ki tudja tán ifjú magoncként
az egyik szárba kél
s a tiszta szél
viharként tombolva söpri csupaszra
e nemzet férges csontjait,
mi így végre büszkén égve porladhat el
s a dicső múlt helyett e porból jövő teremne
Mint millió hangya sújt együtt emelve,
A közös cél felé büszkén egyszerre menne
De szép is lenne…
