Felhőszobrok
Az ég lehelete felhőszobrokat formál,
Odateremti kékes ihletével őket, hol száll
Sok víg daloló, messze szálló vándormadár,
Kiknek szárnysuhogás-muzsikája
Harmónia-szimfóniát búg a tájra,
Az ég a madarakat szíveként dajkálja,
S bennük rég keresett gyermekeket talál,
Kik törékenyek, akár természeti kártyavár.
Madárlelkek csodálják fellegek szobrait,
Óda-zenéjük ismeretlen fényévekre hangzik,
S dicsénekük elér addig a nem-látható partig,
Hol a fölfelé tekintő, csupa lélek szem
Arcot, s életet lát a fellegekben,
Odavágyik, hiszen otthona egekben,
Csak, míg rá nem ébred valamire, addig.
(Néma igazság-agyagtól egészen a szavakig.)
Ha bármily' létező ráül a felhőkre,
Tekinthet csupán ásítón a földre,
Millió ábrándja által dől tőrbe;
Gőg-felszínt Mélység helyett látja,
Mely kétértékű, akár ég világa,
Így a halhatatlanok egyedüli vágya -
Fehéren sejlő hattyúként lebegni körbe
Égi s földi között szerényen, örökre.
