Leszámolás: az orktanya

Fantasy / Novellák (1720 katt) Apollo11
  2012.12.08.

Orkok? Na szép, nem érdemes ezekről a lényekről csak úgy vaktában írni, mert nem érdemlik meg, azonban van valami, amire mégis érdemes időt szánni, ugyanis...



A mészárlás története bejárta még a legkisebb fogadókat is. Sőt, a király annyira felmérgesedett, hogy vérdíjat ajánlott fel annak, aki leszámol az orktanyával. Persze nem kell nagyon találgatni, mindenki tudja, mi lett ennek a vége.

Még több halott. Eddig egy ember sem tért vissza, így egyből megcsappant a bátor harcosok száma, akik szembe mertek szállni a behemót állatokkal. Mert, hogy nem emberi lények voltak. Sok-sok évvel ezelőtt a Sötét király varázsolta őket a világra, hogy szolgálják őt. Annyit ért el vele, hogy a Teremtést követő napon legyilkolták. Ezek után persze elmenekültek az átkozott szigetről, és befészkelték magukat a lápvidékre, az egyetlen helyre, amelyet még a démonok is elkerülnek. Még a lápi lidércek is sivítva menekültek ádáz ellenségeik elől…

...és ez csaknem egy évszázadig tartott. De jött a hős lovag, Deloin.


Kis kocsma az út szélén, nagy hangzavar szűrődik ki, fények táncolnak az ablakkereten. Valaki hamis dallamot gajdol, egy szálfa termetű férfi pedig próbál lekászálódni lováról. Sajnos sikertelenül. Soha nem tudott lovagolni, mégis kedvenc paripájával, Fekete démonnal utazta keresztül a vidéket.

Kinyitotta a kocsma ajtaját, s egyből a hőség, italszag és a már egészségtelen emberszag keveréke jutott el orra szaglóreceptoraihoz. Belépett, s ledobta a földre súlyos pajzsát. Egyszerre mindenki rá figyelt, a muzsika is alábbhagyott. Végignézett az embereken, mind parasztok és napimunkások voltak, így nem érthették jövetelét. Kiköpött, majd a söntéshez lépett

- Adj egy jó sört Deloinnak! - kurjantotta a csaposnak. Az kimérte a pintet, s levágta a katona elé. Két húzásra kiitta. Rendelt még hármat, s egyre jobb kedvre derült. Mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, elrendezte magát, magára hagyta a vigadó társaságát, rendelt egy szobát a közeli fogadóban, s eltette magát másnapra.

Fájó fejjel és sajgó testtel ébredt. Nem volt kifejezetten meleg nyárközéphez képest, mégis úgy érezte, minden rendben van. Megkérdezte a fogadóst:

- Mondja, merre kell mennem, hogy a lápvidéket megtaláljam? - összeszűkülő szemek, mérges tekintet. Nem is lehetne másképp leírni a tulajdonost. - Na, papa, mit nem ért a kérdésemen? Én lenni lovag, menni harcol, megöl orkok... felfogod, amit beszélek?
- Ne szemtelenkedj velem, fiam! - durván ellökte magától a katonát. - Jól értem én minden büdös szavadat, csak...
- Hát akkor meg mit tesz úgy, mint egy sükebóka, he? Nem jó dolog bolondot játszani, vénember.
- ...ha még egyszer kiejted a szörnyeket a szádon, úgy ide be nem teszed többet a lábodat.
- Jaa, hogy ez a baj, hát én meg pont azér' jöttem, hogy leszámoljak velük.

- Legalább félszázan mondták már ezt nekem ugyanezen a szent helyen - vetett véget dühének az öregúr -, de egyet sem láttam viszont közülük.
- Hát akkor jól jegyezze meg ezt az arcot - képét szinte belenyomta a fogadós arcába -, mert visszajövök. Csak mondja már meg, merre kell menni az ég szerelmére! - kérte már szinte könyörögve.

...végül is a fogadós beleegyezett, és útbaigazította a lovagot. Amaz pedig már nem emlékezett rá, hogy az éjjel tökrészegen elkártyázta a lovát, így gyalog kellett nekivágnia az útnak. Alig egy teliholdnyi keresgélés után végre megtalálta a tanyát…

Bekúszott egy hatalmas bokor alá, s megbizonyosodott, hogy egyedül van. Kémlelte a tájat, ami, meg kell mondani, nem volt túl nehéz, hiszen sík terep lévén szinte belátta az egészet. Az orkok kis kunyhókban laktak egy alacsonyabb részen, így a bátor lovag látott mindent, s elhatározta, az est közeledtével fog lecsapni, amikor a legmagasabban ég a tábortűz. Vajon hányan lehetnek az? Nem tudta pontosan számukat, de amennyire megfigyelte, harminc kifejlett egyed várhat pengéjére. A szent penge, mely még nem érezte a vereség ízét, csupán a dicső-vörös-lüktető vért. Minden egyes gyilkolás után erősebbé váltak, s ha legyőzik az orkokat, talán halhatatlanok lesznek.

Beesteledett. A szörnyek meggyújtották a kis téren felállított máglyát, s hosszasan táncoltak, mind a fiatalok, mind az öregek, férfiak, nők. Az összes szörny egy helyen volt, pont ideális egy támadásra, gondolta Deloin. Fogta kardját, s maga elé tartva fénytelen, szürke pajzsát, ordítva lerohant a táborba. Nagy lendülettel vetette be magát a küzdelembe, mindenkit ütött, vágott, ahol csak ért. Azonban a keményfejű teremtmények nem adták magukat könnyen. Hadrendbe álltak, s egyszerre többen támadtak a vitéz lovagra.

- Hát nem tudjátok, ki vagyok én? - süvöltötte Deloin. - A szent kard szolgája vagyok, ezért mind meghajoltok előttem - ettől mintha valami láthatatlan erő vonult végig rajta, s elkezdett átváltozni. Teste megnyúlt, már-már óriásinak tekinthető méreteket öltött, de megmaradt emberi alakja. Kardja erőt sugárzott, amellyel letaglózta a meglepett ellenséget. Azok csak bámulták a hatalmas ellenséget, de nem tudtak ellene semmit tenni. A kard önálló életre kelt, s maga ölte meg a menekülni igyekező szörnyeket. Nem kímélte sem az asszonyokat, sem a gyerekeket. Deloin puszta öklével ütötte agyon az orkokat, véres csíkot húzva minden egyes találat után.

Így hát hamarosan az összes fekete szörny holtan feküdt a láp közepén, a lovag pedig visszanyerve normális méretét, s egy skalpot begyűjtve bizonyíték gyanánt, hogy tényleg legyőzte őket, visszaindult a kis út menti, emberszagú, de barátságos fogadóba.

...úgy tartják az írások, hogy hamarabb visszaért a faluba, mert már könnyebben tájékozódott a vidéken, de a lovát sajnos nem sikerült visszanyernie...

A kövér fogadós éppen a székeket állította be az egyik sarokba, amikor hirtelen egy alak toppant be hozzá. Valahogy nagyon ismerősnek tűnt neki, mintha már látta volna korábban

- Nem te voltál, aki... - kezdte furán az öreg, aztán rájött, hogy igaza van.
- Mondtam, hogy visszajövök.
- ...aki elment vadászni? A szörnyekre? Csaknem fél éve volt, de még emlékszem rád... ugye mondtam, bolondság odamenni - váltott hangnemet -, és úgy, mint a többiek, te sem jártál sikerrel - gúnyolódásába cseppnyi kacagást is hozzátett a látszat kedvéért.
- Megmásztam sok hegyet, majd a csillagok potyogtak rám, annyira az ég alatt jártam utam során. De nem adtam fel, mentem tovább, s egy erdőn keresztül vezetett a sors, mígnem megtaláltam, amit kerestem, s végül ez lett keresztem - elővette batyuját, s az asztalra dobta. – Ím, itt a bizonyíték, hogy megöltem az orkokat. Ha nem hiszed el, öreg... nézd meg magad - azzal kilépett az épületből, magára hagyva a csodálkozó vénembert és az skalpot, majd nevetett egy hatalmasat.

Az öreg óvatosan odalépett a csomaghoz, s kibontotta. Megrémült a látványtól, mert egy hatalmas, szürke fej, turcsi orr és két zöld szem nézett rá. Hát megcsinálta a fiú...

- Ebből az emberből tényleg lehet katona - gondolta, majd bezárkózott fogadójába.

Előző oldal Apollo11
Vélemények a műről (eddig 3 db)