Sivatag, farkasok, vámpírok...

Fantasy / Novellák (1462 katt) Apollo11
  2012.12.13.

A sivatag a legrosszabb hely a Birodalomban. Nincs víz, csak az oázisokban, és azokat is csak elvétve talál az ember ezen a forró vidéken. Aztán nincs árnyék, a nap úgy süt, hogy néhány órai lovaglás után elviselhetetlenné teszi az életet. De mindennél rosszabb az, hogy az egész területet homok borítja. A homok pedig, mint olyan, ádáz ellensége minden élőlénynek, így tehát meggondolandó, érdemes-e kockáztatni testi épségünket azzal, hogy átvágjunk a sivatagon.

De azt a négy főből álló társaságot, akik épp elhagyták a Kaaneri erdőt, és a sivatag szíve felé tartottak, cseppet sem zavarta a hőség és a homok, valamint az árnyék és a víz hiánya. Mondjuk ki, volt bennük valami furcsa, mintha nem mind lennének emberek. Egyikük, aki lovával elöl bandukolt, éppen úgy nézett ki, mintha prist lenne, de volt benne valami emberi is. Félember? Nem hangzik rosszul. De vessünk egy pillantást a mögötte haladókra: széles váll, hatalmas karok, hatalmas test, hosszú kétkezes kard, ez csakis a király katonája lehet. Széles pajzsára egy fehér vaddisznót kanyarítottak, amely még mindig ott virított teljes egészében, habár a csaták kissé elvették színét.

Mellette egy igen aprócska alak ült szamár nagyságú lován. A tűző napsütés ellen védekezve fejére terített egy lepedő méretű fehér rongydarabot, habár ez sem védte meg ő teljesen a sivatag minden veszélyével szemben. S végül egy gyermekképű fiatal, aki alig tölthette be a tizennyolcat, s mégis egy ilyen vad küldetésben vesz részt. Érdekes módon alig két napja állt össze a csapat, miután egy birodalmi gyűlésen döntöttek a küldetésről, ami...



- Mondd csak, Horla - vetette fel a nagydarab katona -, tulajdonképpen mit is kell csinálnunk?
- Ja - helyeselt a törpe méretű útitárs, akit nem mellesleg Törpének hívtak. - Mondhatnál valamit-e küldetésrő mer, tudod, te voltá a királlyal társalogni, oszt mi csak a piszkos munkát végezzük, he? - Törpének rossz szokása volt, hogy mindig tájszólásban beszélt, ezért néha nehezen volt megérthető, mit is akar pontosan mondani, de szerencsére társai értették ő.
- Hátakkor - kezdett bele nagy nehezen Horla, a félig ember, félig prist lény - a Les-hegyre megyünk, és harcolni fogunk a hegyi vámpírokkal.

A hegyi vámpírok, a csupa szürke bőrű, hegyes fogú fenevadak a Nagy Vámpír törzs egy része. Azért kapták a hegyi vámpírok nevet, mert a hegyekbe fészkelték be magukat, és nem nagyon mozdultak ki onnan. Ebből kiindulva voltak a sivatagi vámpírok és az erdei vámpírok. Mocskos egy banda volt, az biztos, s ezért kérte fel őket a király, hogy intézzék el a szörnyeket. A Les-hegy tulajdonképpen a Birodalom része volt, de sajnos az ott élő vámpírok lemészárolták az embereket, és azóta tanyáznak a barlangokkal telefúrt hegyen. Az az érdekessége, hogy a sivatag közepén helyezkedik el, és nagyon nehéz megközelíteni.



- Ezt vegyük át újra! - szólalt meg a negyedik figura, az alig húszéves fiú. - Azt mondod, hogy vámpírokkal fogunk harcolni?
- Pontosan - felelte higgadtan vezetőjük. - Csak nincs valami gond?
- Á, dehogy, kifejezetten imádok vámpírt ölni...
- Ölté már vámpírt, kölyök, he? Én eztet nem néztem ki belőed...
- Tudod mit, Törpe - vágott vissza Arnold -, legközelebb rajtad próbálom ki a lábrohasztó ártásomat - sértődötten faképnél hagyta társát, s előre lovagolt.

Tudni kell a fiúról, hogy ő a Nagy Mágus egyszülött fia, így apjától megtanult varázsolni, sajnos a hőséget ő sem tudta szabályozni, ráadásul a száraz szél rátett az utazásra még egy lapáttal. Ilyen a sivatag, idegesítő forró, homokos, egyik dűne követi a másikat, de megkülönböztetni szinte lehetetlen őket. Valamikor volt még neve a sivatagnak is, mint ahogy mindennek birodalom szerte, azonban a Három Nép csatája mindent megváltoztatott, s a valaha szépen csengő Bertold-katlanja helyett a mai térképek csak a Birodalom sivatagjának nevezik ezt az áldott-átkozott, és katlan meleg helyet. S ők négyen most egy olyan hegyre igyekeztek, amelyet messzire elkerült minden épelméjű élőlény. Küldetésük volt, s egy küldetést tisztességesen el kell végezni, bármikor, bárhol, bármilyen körülmény között.

- Megfulladok - jelezte mindenkinek Cale, a nagy harcos -, ha nem csinálsz valamit, Arnold. Legalább nem tudnál egy icipici árnyékot varázsolni a kedvemért? - kérdő és könyörgő tekintettel nézett rá a fiúra, mintha azt várná, teljesítse minden kívánságát, azonban csalódnia kellett.
- Az a helyzet - kezdte bocsánatkérőn -, hogy a természeti elemeknek még én sem tudok parancsolni. Ezt az egyet még nem tanultam meg apámtól - sokat tudott már a mágiáról és a világ dolgairól, de az elemek irányítása nagy falat, vigyázni kell, mikor és hogyan alkalmazzuk a megfelelő igéket, mert rosszul sülhet el, ha valamit rosszul mondasz igézés közben.
- Akkor legalább álljunk meg éjszakára - kérte Törpe társait -, mindjárt lenyugszik a nap, és még nem is ettem semmit ma, ráadásul még a szám is kicserepesedett ettő az istenverte időtől. Áruld el, Horla, miért erre kellett jönnünk? Mehettünk volna a folyón is.
- A folyón? - fordult hozzá vezetőjük kissé meglepetten. - Hát nem tudod a hírt?
- Mit nem tudok, he?
- Figyelj - szólt rá Cale -, a Sötét király egyre csak terjeszkedik, egyre több vidéket foglal el...
- Hát eztet én nem tudtam - mentegetőzött a törpe.
- ...és ennek következtében a folyó mentén olyan őrség van mindenféle ocsmány lényből összeeszkábálva, amit még a sereg sem képes legyőzni - téma lezárva, Cale megfordult, s társaival a közeli oázishoz sietett, magára hagyva a meglepődött Törp barátját.

Az éjszaka hideg nyugalomban telt, kétóránként váltották egymást az őrségben, igyekeztek meghúzni magukat, s remélték, jelenlétük felfedetlen marad, azonban nem kellett sokáig várniuk a látogatókig. Horla szúrós szemmel figyelte a környéket, s amit meglátott, attól egyből megfagyott ereiben a vér. Az ég alját narancssárga fények színezték. Egy utazó azt hinné, hogy a napfelkeltét látja, szerencsére Horla ennél többet látott. A fények mozogtak, s egyre csak közeledtek feléjük. Egyre jobban kivehetővé vált az alakjuk a teremtményeknek, s mikor egy végzetes üvöltés szelte ketté az éjszakát, Horla nem tétlenkedett. Alvó barátaihoz sietett, s gyorsan felverte őket álmukból.

- Gyerünk, keljetek fel! - megrázta őket, hogy biztos legyen, társai nem alszanak vissza. - Veszélyben vagyunk!
- Mi történt? - kérdezte idegesen Cale, aki egyből előhúzta kardját, amit mindig magánál hordott.
- Hogy mi? Hát csak annyi, hogy... - felkapta a fejét, újra hallotta az üvöltést, igyekezett hamar összeszedni holmiját, de ez most sokkal közelebbről jött, mint az első. - ...hallottad. Farkasvámpírok a Les hegyről jöttek, biztos megláttak minket napközben.

Ez már hatott rájuk, mind a négyen kardot rántottak, s vártak a legrosszabbra. Ha ezek az állatok megtámadják őket, nem biztos, hogy túlélik, s eljutnak a hegyig, pedig mindenképpen fontos, hogy a küldetést végrehajtsák. De a farkasokat, úgy tűnik, ez nem zavarta, már majdnem elérték az oázist, ahol a Négy rejtőzött el előlük, azonban egy biztos volt, nem számoltak vele a vámpírok, akik a farkasokat küldték, hogy az ellenség túlerőben van.

- Tűzfarkasok - ordított Horla, miközben rohantak kifelé. - Még rosszabb, mint amire számítottam…

Az egyik lángoló dög berepült az épületbe, s szinte romhalmazzá döntötte azt. Még három csatlakozott hozzá, s így már azt sem lehetett felismerni, hogy ott valaha állt egy oázis. Futottak négyen, ahogy csak tudtak, hiszen a lovaikat pusztították el először a fenevadak, s igyekeztek távolodni a rémes helytől, azonban az egyik állat kiszagolta őket, s utánuk eredt. Nem kellett az állatoknak néhány ugrás, azonnal beérték a távolodó ellenséget. A farkasok majdnem ember nagyságúak voltak, pofájukból rothadt bűz áradt, de a legkülönösebb lángoló bundájuk volt. Ez okozta a furcsa derengést az éjszaka. Körbeállták a Négyet, s közeledtek feléjük, szemük szinte szikrázott a méregtől, de a kis csapat nem ijedt meg, sőt olyan bátorságról tettek tudomást, amit a Három nép háborúja óta nem látott a sivatag. Arnold elkezdett varázsolni, elővett egy amulettet, s egy bonyolult igét kezdett el kántálni.

Társai szinte letámadták a farkasokat, akik ádáz ellenségnek bizonyultak, fogaik pengeélesek, lábuk erős és gyors, mancsukkal hatalmas ütést tudtak bevinni, ha nem figyelnek oda, azonban másként történt minden. Arnold átka mindegyik farkast szemközt találta, akik megtántorodtak, s elkezdtek imbolyogni.

Cale hatalmas csapásainak nem tudott ellenállni egy szörny sem, a mellső lábát már elvesztő farkas dühös vicsorgásba kezdett, s kicselezve a katona kardját beleharapott a lábába. Cale felordított - társai nem figyelhettek rá, hiszen ők is a farkasokkal voltak elfoglalva -, de összeszorította fogát, s nagy hirtelenjébe levágta a lángoló bunda fejét. Amaz nyikkant egyet, s a teste eldőlt, mint egy búzás zsák, azonban feje még mindig a lábában volt. Szétfeszítette az állkapcsot, s megdobta vele a három megmaradt farkas közül a legnagyobbat.

- Na, gyere, te rohadt gyilkológép, kóstold meg a pengémet! - kiáltott rá mérgesen, s a Törpével harcoló állat felé kezdett rohanni. Sérült lábára mit sem vetve futott a dög felé, s úgy felnyársalta kardjára, hogy kettészelte koponyáját.

Megállt, pihent egyet s körbenézett. Horla egy fiatal példánnyal viaskodott, de nem állt jól a szénája, Törpe pedig segített a véres Arnoldnak, aki egy apró, de nagyon hegyes tőrrel szurkodta a négylábú-lángoló bundájú-bűzös leheletű farkasvámpírt. Az egyik kezén vérpatak folyt, de ő továbbra is szemezett a bestiával.

- Ne segítsek? - kérdezte gúnyosan Cale.
- Hagyd meg nekem ezt az örömöt... kérlek - vágott vissza Arnold, s egy csapással kikerülve az állatot pontosan szíven szúrta. Horla harca sem tartott már sokáig, néhány vágás után a farkas már képtelen volt négy lábra állni, s a harcos egy utolsó döféssel eldöntötte a csata kimenetelét. Lihegve megállt, s az éjszakába ordította győzelmét.

Arnold begyógyította a sebeket, a horzsolásokat, s még a farkas harapását is el tudta tüntetni Cale combjáról, csak egy apró heg maradt helyén. Ettől kezdve fokozottabban figyeltek minden gyanús mozgásra és fura szerzetre. Lovaik odavesztek a csatában, gyalog folytatták útjukat a hegy felé, és viszonylag hamar, az ütközetet követő második napon már ott csúcsosodott előttük a szürke gránittömbökről messziről felismerhető Les-hegy.

- Hűha - kezdte Törpe - ez biza nem lesz piskóta, hogyan jutunk be oda, he?
- Kövessetek! - Horla elindult egy fura kiszögellés irányába. - De legyetek nagyon csendben! - Arnold megállapította, hogy a kőnek fura, madárhoz hasonló alakja van, nem felejtette el megemlíteni társainak
- Ez a vámpírok szent madara, a Kwaga holló, azután vésték bele a sziklába, miután elfoglalták a rejtett várost.

Megálltak a kőfal előtt, s a nagy történelem tudással rendelkező Horla elkezdte tüzetesen vizsgálni a kőzetet. Óvatos tapintásokat végzett, s végül megtalálta, amit keresett. Két helyen benyomta a naptól szinte kifakult, de fényes sziklát. Néhány lépéssel odébb hirtelen egy ajtó bontakozott ki, mintha valami láthatatlan erő nyitotta volna ki előttük.

Óvatosan belül léptek, az ajtó bezárult mögöttük, s egyetlen fényforrásuk a falon pislákoló fáklya maradt. Körülnéztek, belülről úgy nézett ki a hely, mintha már évszázadok óta a vámpírok kezében lenne, holott alig 10 éve kerültek erre a vidékre a csípős nyelvű, vérszívók. Úgy általában utálták őket, de nem csak az emberek, a pristek, a törpék, sőt még a mágusok is gyűlölettel tekintettek az ádáz ellenségre.

A falakon ez mind meg volt örökítve, olyan volt az alagút, amibe kerültek, mint egy történelemkönyv, a vámpírok csatái, háborúi és szövetségei végig fel voltak kenve a falra, mintegy örök emlék az utókor számára. Ahogy haladtak befelé, egyre jobban kibontakozott a vámpírok tevékenysége. Megszámlálhatatlan alagút, barlang és terem mellett elmentek, de végig ugyanazon az úton haladtak. Tudták, hova kell menniük. Pontosabban Horla tudta, mert elmondta neki a király, így egyenesen a trónterem felé mentek, ahol a vámpírok királyát, Vörös Draket találják. Furcsállták, hogy egy pisszenést nem hallottak, és mindenféle ellenállás nélkül haladhatnak céljuk felé

- Biztos vadászni vannak - jelentette ki hidegen Arnold, azonban kár volt megszólalnia, szavai visszhangot vertek az üres kőfolyosón, s azon nyomban nyüzsgés zaja ütötte meg fülüket. Olyanná vált a Les-hegy, mint egy megbolondult méhkas, mindenhonnan vámpírok cikáztak elő, s egyszerre olyan tömeg lett a folyosón, hogy a Négy azt sem tudta, merre nézzen, mindenhol vámpírok voltak.
- Bocsi - mondta fojtott hangon a varázslótanonc -, biztos meghallottak.
- Háh, micsoda felfedezés - hallották a hátuk mögül az erőteljes hangot -, még hogy meghallottunk, mi?

Lassan megfordultak, s egy langaléta, vörös hajú vámpírt láttak maguk előtt. Még Cale is kicsinek érezhette magát mellette, pedig ő sem volt egy apró teremtés. Törp... hát őt inkább hagyjuk. Valóban vörös hajú király volt, minden testi adottsága megvolt az uralkodásra, így nem véletlen, hogy ő volt egyben az összes vámpírtörzs feje is.
- Szánalmasak vagytok - szólt lenézően -, egy szánalmas nemzedékből. Emberek, pfuj, ocsmány egy népség! - a körülöttük álló vámpírok nevettek. - Mi dolgotok van itt? Miért jöttetek? Meghalni? - Népe még jobban nevetett. - Mert itt nem vár rátok más, csak a halál.

Horla kiköpött mérgében, előrántotta kardját, s a vörös vezérnek rohant. Drake meglepődött a támadás vadságától, s ebből csak akkor ocsúdott fel, mikor már a kard szívébe fúródott…

- Hhhöh – nyöszörögte. - Pont a szívbe - összecsuklott, s azonnal meghalt.

Népe kissé zavarodottan téblábolt, ez kedvezett a Négynek, elkezdték gyilkolni a vámpírokat.

- Piszkos egy munka, de valakinek ezt is el kell végezni, he? - kérdezte a fürge Törp két kardcsapás között.

A vámpírok zavarodottságukban nem tudtak hova menekülni, így egyszerre hatalmas kupac magasodott a vívók körül. A vámpírok sosem voltak jó harcosok, így nem csoda, ha nem tudnak ellenállni egy négy főből álló csapatnak. Ők viszont kifejezetten élvezték a harcot. Arnold kis tűzgolyóival küldte ellenfeleit a vámpír pokolra, Cale minden egyes csapása lélekharangot kondított meg, de Törpe gyorsasága mindenkiét felülmúlta. Fáradhatatlanul ütötték, vágták, űzték az ellenséget, egyetlen egy nem tudott előlük megszökni. A hullákat egy helyre gyűjtötték, majd elégették mindet, egytől egyig. Horla lerogyott a trónszékre, de a vidámságát semmi sem lohasztotta.

- Tudjátok, már mióta vágytam egy hasonló kis csetepatéra?
- Ne is mondd! - vigyorgott együtt vele Cale. - Rég voltam már igazán nagy ütközetben.
- Ti hányat öltetek meg? - kérdezte lihegve Törpe.
- Százhetvennél abbahagytam a számolást - vetette oda dicsekedve Arnold, akin meg sem látszott a szinte egész éjjel tartó ramazuri.
- Huh, te aztán kemény vagy, csak aztán el ne törj itt nekem, he? Örüljünk, hogy végeztünk ezzel a tanyával, én nem bírnék ki még egy ilyen napot. Huh...
- Mondjak valamit, amitől rossz kedvetek lesz? - szólt közbe Arnold.
- No, mia... há lehet enné is rosszabb valami?
- Két seregnyi vámpír, a sivatagi és az erdei vámpírok, épp felénk tartanak...
- Mit gondolsz, jöhet a következő menet? - kérdezte vigyorogva Cale vezetőjüket, a nagy Horlát.
- Naná.

Előző oldal Apollo11
Vélemények a műről (eddig 1 db)