Linktár

A gépek (b)irodalma

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/1 számában.

Avagy: "...robotok, szétestek, sorjelek, képsorok... robotok..."
(Aurora együttes demo, 1980-as évek)

Az alcímet egy zakkant hazai punkdemo csiszolópapír minőségű felvétele adta, és nem arra utal, hogy a robotos irodalom széthullóban lenne. Az efféle írások fénykora rég elmúlott, mármint a hőskoré. Inkább arra céloz (nem biztos, hogy találva is), hogy a robotokról a XX. század 30-astól 70-es évekig megálmodott-remélt tendenciái haloványodtak el.

A kibernetika-számítástechnika-robotika olyan irányba mozdult, melyet a korabeli sci-fi nem látott, nem is láthatott előre. A mesterséges intelligencia asimovi utópiájának, az "Én a robot" legutóbbi filmes kísérlete adta meg a kegyelemdöfést. Ez a film csak annak jó, aki nem olvasta az eredetit.

Szeretném egy személyes adalékkal kezdeni. Legkorábbi élményem egy karácsonyra kapott szürke, műanyag robotember volt, melyet ha egy kis kulccsal felhúztam, esetlenül lépegetni kezdett a görgős lábain, fémesen zakatolva. Ha jól emlékszem, ez egy szovjet játékmodell volt, a kezei helyén villáskulcsokkal. Sokáig fogva tartotta a képzeletem, elbűvölt és megijesztett a lélektelen, esetlen mozgása, robusztus, dobozszerű alakja. Ahhoz képest, hogy ez a játék a 70-es évek elején egy meglehetősen komplex szerkezetnek számított, én pedig egy kíváncsi kisgyerek voltam, elég sokáig működőképes maradt. A kulcsot, melyet a hátán lévő nyílásba illesztve felhúzhattam, még sok évvel később is szinte fétisként őrizgettem. Ő volt az első robot az életemben.

Az irodalmi élmények is sorjáztak később. Az első nagy hatású könyv Lester Del Rey kedves, bugyuta ifjúsági regénye, "A szökevény robot" volt a Delfin Könyvek sorozatban. 1977-ben jelent meg, és 10 kemény magyar forintba került. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat nem kényeztetett el ebben a témában, ki tudja, miért. Most csak egy jut eszembe: Pierre Barbet: A psziborgok álmai. De ez már később volt. A szökevény robot sokáig egyedül állt, Kuczka Péter ilyen jellegű esszéivel kiegészülve. Még egy fontos élményt említenék, Ted Hughes: A vasember c. kis füzetét, melyben egy ócskavasat fogyasztó óriás robot megküzd egy gigászi űrsárkánnyal. Bár úgy tűnhet, ez nem egy véres fantasy, hanem egy gyermeteg kis sci-fi, tizenéveseknek - nem a maiaknak! -, ami olyan egyszerű stílusban íródott, mint Kapitány Pista bácsis történetei.

Már a rajzolni nem tudásom egészen korai fázisában is érdekeltek a robotok, hasztalan kísérletekbe belevágva. Az áttörést a Star Wars filmek klasszis sorozata hozta, szemléletileg komolyan megtermékenyítő volt az efféle erőfeszítéseimre. Isaac Asimov történetei, Stanislaw Lem eszmefuttatásai e témában, futurológia és stb. nagy hatással voltak rám. Olyan nagy volt ez a befolyás, hogy a téma ma is eleven bennem...

Az első mesterséges lények az ókori irodalomban, elsősorban a vallásos szövegekben már felbukkannak, noha nem robot a nevük. A legkorábbi ilyen egyértelműen gépemberszerű lényt, Minósz krétai királynak építette Zeusz, és afféle ókori automata partvédelem volt a feladata. Héphaisztosz kovácsmester nőnemű automatái állítólag aranyból voltak, és "őket munkára az égilakók tanították". Már a középkorban Albertus Magnus a monda szerint 20 esztendőt szánt egy fémszolga megépítésére. Ezt az automatát - úgy mondják - Aquinói Tamás verte szét egy bottal. A későbbi szentet állítólag rettegés fogta el a beszélő szobortól.

Az első "modern" gép leírás talán E.T.A. Hoffmann Homokemberében Olympia, egy gyönyörű nő, aki teljesen fogaskerekekből és rugókból áll. Mary Shelley Frankenstein doktor által fabrikált szörnyetege amellett, hogy méltán lett a gótikus-horror históriák egyik alapsztorija, beépült a robotvilágba is. Azt a szót, hogy "robot", először Karel Capek írta le a cseh "robota" szóból képezve, mely fizikai munkát jelent. Capek színdarabja, a R.U.R. (Rossum Univerzális Robotjai) az 1921-es premierkor hatalmas siker lett, s a szót, hogy "robot", gyorsan felkapták. Ezek a robotok nem igazán mechanikusak, inkább Frankenstein teremtményére hajaznak. Ők az első "androidok". Ezek a robotirodalom egyik alfaja, szervesnek látszanak, de mesterségesek. Időnként szintetikus húsból állnak, pl. az Alien filmek gépei, Ash, Bishop, Call... Call már ráadásul olyan szinti, akit szintik gyártottak! Fontos még a Blade Runner, magyarhonban "Szárnyas fejvadász" replikánsait is megemlíteni. Ezek a Nexusok élő személyek teljesen szintetikus másolatai, korlátozott élettartammal.

A kultfilmnek két változata van, az eredeti 80-as évekbeli, és a felújított, rendezői. A kettő közt jelentős a különbség. Az elsőben Deckart (Harrison Ford) belső monológjai Vangelis sejtelmes zenéjével különös, elvont hangulatot kölcsönöznek a filmnek, főként, ha VHS minőségben, feliratosan nézzük. Ebben minden egyértelmű, a hős, az ember érzelmi és fizikai konfliktusa az új, emberibb replikánsokkal. A későbbi, rendezői változat, megváltoztatja az összbenyomást. Ford monológjai eltűnnek, és bekerülnek azelőtt nem látott jelenetek. Ezek a képek a nézőben kétségeket ébreszthetnek Deckart ember mivoltát illetően. Ez kétségkívül közelebb áll Philip K. Dick szellemiségéhez, és az eredeti történethez, melynek teljes címe: "Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?".

A képet úgy tehetem teljessé, ha megemlítem K.W. Jeter 1995-ös regényét, mely a film(ek) folytatása: Szárnyas fejvadász 2, Az emberi tényező. Akad benne egy-két súlyos csavar. Pl. az egyik "megszüntetett" nexusról kiderül, hogy ember volt, emiatt körözik Deckartot, és feltűnik a színen Roy Batty, az eredeti, már kissé megöregedve, de még mindig harciasan. Elég jól sikerült folytatás. Visszatérve a kiborghoz, az alapállás az, hogy egy eredetileg természetes élő személyt kiegészítenek - feljavítanak gépi, mechanikus elemekkel, azaz kiborgizálnak. A kiborgok korai képviselői lettek jelenünkben az afganisztáni és iraki háború amerikai rokkantjai a legmodernebb művégtagjaikkal. Ilyen kiborg a fantasztikus univerzum leghíresebb gonosza, Darth Vader is.

A kiborg egyik mellékszála a Terminátor, a tisztán mechanikus harci droid, melyet az emberek megtévesztésére élő szövettel von be a Skynet. Amikor az informatika fejlődése idejét múlttá tette a régiek erőfeszítéseit, hogy felvázolják a gépesített jövőt a számítógépek első generációi idején, akkor támadt fel, mint Frankenstein szörnye, a Skynet. Az ő kreatúrái, a terminátorok már nem ember készítette gépek, de a Skynetet még emberek alkották, más emberek ellen. Itt jegyzem meg, hogy a 2001 Űrodüsszeia HAL nevű fedélzeti számítógépe, már a Skynet egyfajta előképe, bár itt HAL a beletáplált hazugság miatt kezd az emberek öldösésébe.

Ha már terminátor, akkor fontos leírni: a robotok vagy más gépezetek csak a teremtésük korai fázisában voltak az ember odaadó szolgái. Később, éppúgy, mint Frankenstein, de még őt is űberelve elszabadultak, és vadul öldösni kezdték az embereket. A sci-fiben az embereknek megvolt a jól bejáratott mumusa, az idegen, ebbe a közegbe léptek be a gépek, nyíltan az ember helyére ácsingózva. A 20-as, 30-as években az amerikai magazinokban folyt a vér, a robotok legalább olyan kegyetlenül irtották az emberiséget, mint később a Skynet. A helyzet elfajult, s valamit tenni kellett. Isaac Asimov, a tudós és író vállalta magára, hogy megregulázza a gépeket. Megszületett a robotika 3 törvénye, és vele a műfaj alapvető kötete, az "Én a robot" (1950). Asimov összefüggő novellaciklusban mutatja be a törvények működését, lehetetlenné téve ezáltal, hogy emberkéz alkotta gép ember ellen forduljon. Igaz, ezzel kissé ki is herélte az egészet, de valamit valamiért! Persze az idegenek gépei tovább őrjönghettek, de be lehetett vetni ellenük a mi gépeinket. Erre szoktam mondogatni, hogy jó a buli!

Noha a törvények zseniálisak, többen megpróbálkoztak olyan logikai kézitusával, melyben esetleg kikezdhetik azokat. Maga Asimov sem volt elégedett, ő is időnként óvatosan bontogatta a szálakat. Nagyon óvatosan. Az egyik érdekes kísérlete, az ember-robot viszony elemzése, a "törvények" és a gyarló emberi érzelmek ütköztetése. A "Gyilkosság az űrvárosban" című 1964-es (eredeti címe: The Caves of Steel) regényében, a távoli jövő ún. citykbe tömörült társadalmába, az űrkolóniákból származó emberek és a robotok elleni megrögzött előítélet robbanóelegyébe helyez egy gyilkosságot. Megölnek egy "űrlakót", egy robotszakértőt. A gyilkosságot city-beli követte el. A nyomozással megbízott C-5-ös besorolású detektív nem csak a saját státuszának megtartásáért küzd, de egyre inkább az "űrlakók" akaratlan ügynökévé válik. Az űrlakók együtt élnek a robotjaikkal, míg a földiek gyűlölik azokat.

Az ember-gép konfliktussal terhes légkörben Baley detektív megérti, hogy a túlnépesedett földieknek el kell fogadniuk az "Űrlakók" és a robotok segítségét, ha nem akarnak elpusztulni. El kell indulniuk a csillagok közé, kolonizálni az idegen világokat. Végül még a gyilkost is megtalálja, bár ez akkor már az űrvárosnak nem is olyan fontos, hisz céljukat elérték. Megindult az erjedés a társadalomban a kolonizálás irányába.

A regény egyik főszereplője egy emberhez megtévesztésig hasonlító robot, R. Daneel Oliwaw. Az r betű a nevében jelzi, hogy robot, amúgy embernek látszik, még enni is tud, ha kell. Bár rég íródott, most hogy újraolvastam, megint jól szórakoztam rajta, mestermű. Az 1967-es magyar kiadást lapozgatva nyilvánvaló, hogy ez a történet egyfajta prológus, előjáték az Alapítvány könyvekhez. A későbbi galaktikus birodalomhoz vezető út legeleje. Technikailag persze meghaladott, de aki nem akad fenn az ilyesmin, annak csemege. (Aki kíváncsi az Asimovi "törvénykezés" részleteire és utóéletére, elég, ha a keresőbe beüti azt, hogy "A robotika három törvénye".)

Egyértelműbb próbálkozás Claude F. Cheinisse: "Amikor a törvény csütörtököt mond" c. novellája. (Megjelent a Galaktika 7-ben, 1974-ben.) Ebben egy űrbéli vakbélműtét lebonyolítása ütközik némi gépi ellenállásba. Szerencsére az ember megmenekül, csak a robot hibban meg egy kicsit. A másik érdekes kísérletet Stanislaw Lem követ el, a "Legyőzhetetlen" c. kisregényében. Ebben egy élettelen bolygón magukra maradt robotok evolúcióját mutatja be a mester. A kezdeti emberszerű gépek helyét egyre takarékosabb és kisebb gépek veszik át. Közben a túléléshez az intelligencia fölöslegessé válik. Az egészen apróvá vált gépek rajokban "élnek", működésük közben olyan elektromos mezőt generálnak, mely mintegy kisüti az emberi agyat, kitörölve belőle mindent, értelmet, tudatot, beszédet, stb. Ugyanígy bánnak el - akaratlanul - az odaérkező űrhajósok automatáinak gépi értelmével is. Lem itt áthágja a törvényeket, mert a megbolondult felderítő az emberekre támad, és nukleáris töltettel kell elpusztítani.

Az ötvenes években Lemet nagyon élénken foglalkoztatta a kibernetika. Akkor még az, amit ma számítástechnikának hívunk, nem létezett. Az 50-es évek végén írta meg grandiózus művét, a filozofikus "Summa Technologiae"-t, mely kibernetikai futurológia. Ez a munkája, noha mára sok mindenben túlhaladott, és nem egy könnyű kikapcsolódást jelentő mű, máig élvezetes azoknak, akik szeretik ilyesmivel kínozni magukat. Először nem akartam idézni belőle, de aztán úgy döntöttem, mégis. Nem akarom a gyanútlan olvasót Lem bonyolult téziseivel kiütni, ugyanakkor ezt a részt már régóta szeretném a Lidércfényben publikálni.

Lem materialista filozófiája sajátos ezotériába csap át, ahogy az emberi tudatot kibernetikai-statisztikai elemzéssel vizsgálja. Ráadásul aktuális is, az általános világvége várás közepette. "...a szakember nem fél az apokaliptikus jelenségektől, tudja, hogy itt is a visszacsatolásos rendszerek jellegzetességeivel áll szemben, és a rendszerek olyan változásait látja, melyek információ... statisztikai elemzéssel vizsgálhatók. Az ördög nem a tudatalattiban, hanem a neutronhálózatban lakik. A neve pedig: a nem lineáris önprogramozás általános elmélete." Most attól eltekintve, hogy ez a tétel igaz vagy nem, egy vérbeli író ettől a billentyűzet után kap, miközben újra és megint elolvassa e sorokat. Ihlető erejűek. Aki kedvet érez a továbbiakhoz, e-bookban letöltheti a netről. Sajna ez a könyv már az antikváriumokban sem nagyon beszerezhető.

Lemet nem lehet megkerülni a témánkban, és viszonylag röviden se lehet átugorni. Elsősorban azért, mert a "Kiberádia" c. művével és az ebbe a sorba illeszkedő más történeteivel, pl. a robotos Pirx epizódok, a műfaj alapjait képviseli. A gépi evolúció, akár "természetes", akár az ember által modellált, meglehetősen foglalkoztatja a mestert. Amikor erről ír, a materialista Lem "könnyed(!?)" kirándulást tesz a gótikus horror hangulatát idéző miliőbe. A "Lymphater utolsó képlete" c. (eredeti cím: Kisega robotów, iskiry 1961) kis füzetben megjelent novellafüzér, mikor először olvastam, rémálmokat, furcsa, lázas képzelődéssel töltött délutánokat okozott nálam. Azóta is visszatérek időnként hozzá. Konkrétan robotos a füzet utolsó két sztorija, a magyar címadó és a Dr. Diagorász. Az egyikben a gyorsított technoevolúció végső határaival okoz traumát, míg a másikban a materialista grál, a mindentudás képletének gépi megtestesülése borzolja az olvasó kedélyét. Persze ez jóval bonyolultabb a műben, most csak kedvet igyekeztem csinálni hozzá.

A másik súlyos kedvencem a Maszk, amiben egy szép nőnek álcázott gyilkos droid szemszögéből ábrázolja a király által gyűlölt renegát becserkészését, és az elpusztítására szóló paranccsal való vívódást, melyet megnehezít a gépi vonzalom, amit az áldozat iránt betápláltak. Murányi Beatrix kiváló fordításában még egy reneszánsz korban játszódó klasszis horror körvonalai is felsejlenek. Van a mesternek egy műve, amely a robotokat csak érintőlegesen firtatja, mivel a hőse egy csillagokból visszatérő űrhajós. A regény hőse egyszer betéved egy gyártelep raktárféleségébe. Persze ezt is robotok őrzik. Mint kiderül, ott tárolják a végképp elromlott robotokat, itt várják a beolvasztást. A gépek némelyike még valamennyire magánál van, s amikor észlelik az embert, nyekeregve kezdik el bizonygatni neki, a hiba átmeneti. A leginkább bolondokházában készült mélyinterjúhoz hasonló zárlatos kórus felerősödik. A civilizáció szemétdombja hibbant egyvelegben bizonygatja Hal Breggnek, hogy még működőképes. Ígérem, rövid leszek:

"...tessék meghallgatni... roppant értékes vagyok, drága vagyok... ez a remegés átmeneti... semmi köze... kérem... ...Mondjátok utánam: a tűz nem emészt meg engem mindennel, és a víz nem egészen változtat rozsdává, mindkét elem kapu lesz számomra, és belépek. ....uram, én más vagyok. Tévedésből vagyok itt... ...Csend! Én élő vagyok!... Igen, belöktek ide, bádogba öltöztettek, hogy ne lehessen látni, de csak szorítsa ide a fülét, megérzi érverésemet!! ...Kérem, én beteg voltam... azt hittem, gép vagyok, ez volt a rögeszmém, de most meggyógyultam!..."

Satöbbi. Bregg kimenekül, az olvasó meg mered maga elé percekig. (Ismertető a regényről, a Lidércfény egyik korábbi számában.)

Mint már írtam, Lemet nem lehet csak olyan könnyen átlapozni, most mégsem merülök bele Pirx pilóta hátborzongató és elgondolkodtató robotos kalandjaiba. A Pirx még mindig könnyebben beszerezhető, mint a Summa T. Lem mester egy kiváló tanulmányában: "A tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia" címűben egy fejezetet szentel a robotoknak, irodalomelméleti szempontból. Hatásosan mutatja be, hogy a téma egyszerűen kiaknázatlan, a szerzők megelégszenek olcsó, sekélyes megoldásokkal, és azokat a lehetőségeket, melyek igazán nagy ívűek, messze elkerülik. Csak ámulni lehet az alaposságán. Most néhány általa felvetett témát idemásolok: cserélhető agyú robotok, sztrájkoló robotok, az embert gyászoló robotok, saját metafizikával rendelkező robotok, sci-fi műveket író robotok, elszökő, saját országot alapító robotok. Talán ennyi elég is.

A legnagyobb hatást a robotos műfajban a groteszkjeivel érte el, elsősorban a "Kiberádia" c. kötetben. A két öntelt robotmérnök hajmeresztően mulatságos kalandjait ma is szívesen olvasom. Az elsőként a "Riadó a naprendszerben" c. antológiában (1965) megjelent Mosógéptragédiáról már írtam a Lidércfényben. Most csak megemlítem, mint a robotgroteszk verhetetlen csúcsát. A 65-ös kötetben persze nem csak ő szerepel robotos történettel.

Szintén nem piskóta Henry Kuttner "Android"-ja, melyben egy magát embernek hívő gép próbálja megmenteni az emberiséget géptársaitól. Amikor rájön, hogy ő nem ember, hanem robot, elpusztítja magát. A másik súlyos darab egy szovjet szerző hírhedt műve. A. Dnyep-rov: "Rákok a szigeten"-je szintén a gépi evolúcióval foglakozik, tragikus végkifejlettel. Van a témának egy másik vonulata, melyben a robotok túlzásba viszik az emberekkel való törődést.

Számomra a legmarkánsabb képviselője ennek, Herbert W. Franke: "Az orchideák bolygója" c. története. Ebben a földiek egy bolygón teljesen gépvárosokat találnak, élőlényt egy szálat se. Mindenféle kalandok során az egyiket még fel is robbantják. Ezért a központi gép szabályos bírósági eljárásban halálra ítéli őket, mivel megöltek sok élőlényt. Ha jól emlékszem, nem hiszik ezt el, erre a gépek megmutatják nekik őket. A valaha a bolygót uraló értelmes lények a gépek ajnározása miatt elkorcsosultak, visszafejlődtek. Vegetatív létükben úgy néznek ki, mint valami növény. Mint egy orchidea. Az ítéletet végrehajtják, de a hőseink nem halnak meg, mivel a testük műtest, és el sem mozdultak a Földről. Viszont a legjobb úton vannak az orchidealét felé!

Alan Bloch egyoldalas története, "Az ember másmilyen"-ben (Galaktika 5, 1973.) egy archeológus robot számol be az utolsó emberrel kapcsolatos tapasztalatáról, amikor az ember "elromlik", ő megpróbálja megjavítani, de nem sikerül. Az ember ezután valahogy szétfoszlik, csak egy meszes váz marad belőle. Megállapítja, hogy az ember az másmilyen... volt. Van még néhány nagyon érdekes mű, pl. Brian W. Aldis: "De ki pótolhat egy embert" c. történetében a civilizációt elpusztító háború után a gépek rátalálnak az utolsó, csontsovány emberre... és azonnal engedelmesen élelmet hoznak neki - sajnos azonban terjedelmi okok miatt most itt abba kell hagynom. Nyugodt lehet az olvasó, van még sok csemege a klasszikusok között. Azt elismerem az érdeklődőnek, hogy hivatkozásaim beszerzése nem könnyű móka. Az e-book, az még csak hamar van, és szinte tuti, de azért a hagyományost is érdemes megpróbálni...

Befejezésképpen megállapíthatjuk, hogy a robotok (b)irodalmának határát mindenkor a tudomány-technika az adott korra jellemző lehetőségei jelezték, ez ma is így van. Az informatika mostanra nem csak a hagyományos robot fogalmát tette kissé talonba, de még William Gibson cyberpunk műveit is kezdi. Nekem legalábbis így tűnik. Ahogy szertefoszlott a technika mindenhatóságába vetett hit, Verne és Wells gépei, a Metropolis és Frankenstein utódkreatúrái nyomán az embert elpusztító, kiszolgáló, megtagadó robot immár divatjamúlt.

A XX. század 90-es évtizedében a Robotzsaru filmek volt az utolsó kiborg téma, ezt követték a transformers ötletek, melyek a komputeranimáció fejlődése okán vonulhattak a rajzfilmcsatornáról a moziba. Napjaink animéi mellett a hagyományos robot képviselői C3-PO a Star Wars-ból meg a terminátorok maradtak. Az ő népszerűségük töretlen. Az internet és mobiltelefon korában igaznak látszik Lem mester azon állítása, miszerint lehet, hogy nem is építünk soha emberszabású robotot. Persze ezt kategorikusan kijelenteni már egy futurológiai jóslat lenne, ettől viszont óvakodom...



Forrásművek:
Riadó a Naprendszerben, 23 tudományos-fantasztikus novella, 1965.
Stanislaw Lem: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia, 1974.
Stanislaw Lem: Summa technologiae, Univerzum könyvek, 1972.
Isaac Asimov: Gyilkosság az űrvárosban, Kossuth könyvkiadó, 1967.
Galaktika 5, 1973.
Galaktika 7, 1974.
A Metagalaktika 7-ben megjelent, Sam J. Lundwall: Holnap történt c. tanulmánya, 1984.