Linktár

Szintetikus szerelem II.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.

Másnap reggel átkutattuk az űrhajó maradványait. Nem tudom, miben bíztam, talán a csodában... Minden a lángok martalékává vált. Megsemmisültek az üzemanyag cellák, a tartalék alkatrészek, és - ami a legfájóbb veszteség volt - a jeladó egység is! Anélkül pedig - ezt jól tudtam - egyhamar nem találnak ránk.

- Iren... Emlékszel rá, milyen koordinátákat rögzített a központi számítógép?
- Sajnálom... - suttogta, és hangja most együtt érzően csengett. - A Fiastyúk gömbhalmazon belül bárhol lehetünk.
- Akkor... Azt hiszem, hosszú időre berendezkedhetünk itt.

Délután megmásztuk a hegygerincet, hogy valami fogalmat alkothassunk arról, hová is kerültünk. A távolban örökzöld erdősáv derengett, a horizonton pedig hófedte hegycsúcsok törtek az ég felé. Apró pontok mozogtak a zuzmóval borított lapályon, én pedig leheletnyit állítottam látcsövem fókuszán.

- Nos... Miféle élőlények azok?

Eddig csak gyanítottam, de most már biztos voltam abban, hogy Iren... érez! Kérdésében gyermeki kíváncsiság remegett. Elraktam a látcsövet, és elmosolyodtam. Valahogy... élveztem a helyzetet.

- Akkor? Mik azok az izék? - hangjában immár türelmetlenség feszült.
- Melegvérű növényevők - sóhajtottam, és Irenre mosolyogtam. - Azt hiszem, az élelem miatt már nem kell aggódnunk! Lassan alkonyodik... Holnap majd felderítjük a terepet.

Estére tűzifát gyűjtöttünk, és alkonyatkor Iren egy magnéziumrúd segítségével tüzet gyújtott. A barlang bejáratánál ültem, és némán csodáltam a smaragd színű teliholdat. Tegnap annyira fáradt voltam, hogy fel sem tűnt ez a csodálatos égi tünemény.

- Sárga és kék... - Iren leült mellém, és térdeit átkarolva, halvány mosollyal az ajkán gyönyörködött a holdtöltében. Rám nézett, és értetlen arckifejezésem láttán majdnem felnevetett. - A sárga és a kék nap fénye keveredik, ezért ragyog zölden a hold.

Megmozdult bennem valami. Furcsa érzés volt. Pont olyan, mint amikor... Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem, ez képtelenség! Némán ültünk egy ideig, végül én törtem meg az idilli csendet:

- Mégis, hogy vagy képes... Úgy értem, hogyan tudsz...
- Érezni? A programunk része. Ez egyfajta bizonytalansági faktor, amik belekódoltak az algoritmusunkba.
- Na, ez nekem már túl tudományos... - borostámat vakargattam, és Iren szemei, látva tanácstalanságomat, most vidáman csillogtak.
- Tudod, hogy minket androidokat szigorú szabályok kötnek...
- Igen, a robotika három törvénye. Nem tehettek kárt emberi lényben, ugyanakkor óvnotok kell az emberi életet, és az önvédelem képességét is belétek programozták. De ha emlékeim nem csalnak, az első törvény mindig prioritást élvez, és bármikor felülírhatja a másik kettőt.
- Nos, ezek a szabályok gátakat állítanak fel az elménkben, az érzelmek viszont... Feltételeznek némi szabad akaratot. Érzelmek csak akkor születnek, ha azután szabadon szárnyalhatnak. Néhány gátat le kell bontani ahhoz, hogy érezhess... Ez a szabad akarat vagy bizonytalansági tényező, ha már mindenáron ragaszkodunk a programozás nyelvéhez...
- Nem kódolták belétek a törvényeket! - suttogtam elkerekedett szemekkel.
- Az első törvény továbbra is érvényben maradt - bársonyos hangja most simogatott. - Emiatt nem kell aggódnod!
- Miért? - kérdeztem értetlenül. - Hiszen ez visszalépés az engedelmes robot szolgákhoz képest!
- Kérdezd a tervezőimet, kérdezd az embereket, vagy... kérdezd meg önmagad! Hogyan változtak a robotok az idők folyamán?
- Kezdetben csupa fém monstrumok voltak, roppant erő, semmi agy... Tökéletesen megfeleltek a célnak.
- Akkor miért kezdtetek később emberszerű robotokat gyártani?

Lassan megfogalmazódott bennem a válasz, de ő mondta ki helyettem is:

- Mert valójában nem robotokat akartatok gyártani, hanem... embereket teremteni! Vagy legalábbis létrehozni egy, az emberihez nagyon hasonló, szintetikus létformát. Nem ostoba szolgákra vágytatok, hanem hozzátok hasonló, intelligens lényekre. Olyan valakikre, akik emberként gondolkodnak, cselekednek és... éreznek! A teremtés vágya és az önnön felsőbbrendűségetekbe vetett illúzió eltérített titeket eredeti célotoktól, és tökéletes munkások helyett ideális társakat alkottatok önmagatok számára.
- Azért ez nem teljesen igaz... Vannak különbségek az emberi test és a szintetikus szövetek között!
- Észrevehetetlen különbségek... - hirtelen ötlettől vezérelve felém nyújtotta a tenyerét. - Csak... érints meg, és érezni fogod! - mondta, majd, mivel látta, hogy elbizonytalanodom, kedvesen elmosolyodott, és halványan bólintott. Bőre puha volt, forró és... kellemes tapintású! Igazat mondott, tényleg nem éreztem semmilyen különbséget. Hosszú másodpercekig ültünk így, majd feleszméltem, és lassan elhúztam a kezem. Már megint hatalmába kerített az az ismerős érzés, amely ebben a helyzetben legalábbis egyáltalán nem tűnt helyénvalónak.

- Későre jár... - suttogtam. - Ideje lepihenni...