Istvánffy Miklós

Külvilág / Történelem (1224 katt) Ida
  2010.09.04.

Bevezetés

Írásom témája Istvánffy Miklós élete és történetírói munkássága. A kortárs történetírás hiányain és hibáin elkeseredve és okulva ő írta meg a XVI. század történetét, ami korának legátfogóbb összefoglalása, annak ellenére, hogy szinte csak a hadtörténetre fókuszál, és minden mást ilyen vonatkozásában említ meg. Először szeretnék egy rövid összefoglaló képet alkotni az életéről, majd rátérnék nem az egyetlen, de kétségtelenül a legjelentősebb művére, a Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV.-re.

Élete

Istvánffy Miklós, a XVI. század egyik legjelesebb történetírója 1538. december 8.-án született a Baranya megyei Kisasszonyfalván viszonylag gazdag nemesi családban. Apja, Istvánffy Pál világi értelmiségi pályán szerzett érdemeket I. Ferdinánd király szolgálatában. Tizenkét évig tanult Padovában és Bolognában, így jogi ismereteken kívül gazdag humanista műveltségre is szert tett. Miklós fiát testvéreivel ellentétben nem katonai, hanem értelmiségi pályára szánta. (Miklós testvérei közül Pál 1566-ban halt meg Szigetvár ostrománál, István pedig Veszprém, majd Várpalota várának kapitánya lett.) Így került Istvánffy Miklós 1547-ben Nagyszombatra Várady Pál esztergomi érsek udvarába apródnak. Az érsek halála után 1549-ben pedig Oláh Miklós, az egri érsek vette pártfogásába. Az ő segítségével 1552-ben Istvánffy Miklós apjához hasonlóan a padovai egyetemen folytatta tanulmányait. Itt sokat tanult a kor egyik nagy tudósától, Zsámboky Jánostól. Jelentős humanista műveltségre tett szert, és valószínűleg ekkor sajátította el a középkori viszonyokhoz képest magas színvonalú latin tudását. Műveltségének megfelelően Istvánffy verseket kezdett írni, bár költeményeinek jelentős része már Magyarországon 1561 és 1571 között született.

1556-ban Velencén keresztül átutazva tért haza Magyarországra, és Szigetváron katonáskodott Zrínyi Miklós parancsnoksága alatt. 1558-ban viszont már Oláh Miklós titkáraként dolgozott, majd 1559-től a királyi kancellária jegyzője lett. Oláh Miklós halála után pedig helyébe lépve a kancellária titkára lett 1568-ban. 1578-ban Rudolf királytól megkapta a királyi tanácsosi méltóságot, 1581-ben pedig az alnádori tisztséget, így Magyarországon bírói jogkörében a nádor helyettese lett. Hivatalába 1582-ben iktatta be az országgyűlés, és ekkor kapta meg Rudolf királytól a bárói rangot. 1585-ben pedig megkapta a soproni kapitányságot is. Eközben diplomáciai tevékenységet is folytatott az udvar szolgálatában, például 1576-ban megpróbálta visszakövetelni a béke idején elfoglalt várakat a budai basától.

A tizenötéves idején a győri táborban jelentkezett katonának 1593-ban. Annak ellenére, hogy ekkor már ötvenöt éves volt, részt vett a háború majdnem minden fontosabb katonai cselekményében, például 1594-ben védőként ott volt Esztergom ostrománál, ahol elesett többek között Balassi Bálint is. 1596-tól ismét diplomáciai feladatokat látott el. Ebben az évben II. Zsigmonddal, a lengyel királlyal tárgyalt, akivel Rudolf király szeretett volna szövetséget kötni. 1598-ban a király Szuhay Istvánnal, a váci püspökkel Erdélybe küldte, hogy a lemondott Báthory Zsigmondtól vegyék át az országrész irányítását az ő nevében. Viszont Báthory Zsigmond váratlanul visszatért Erdélybe, és letartóztatta Szuhayt és Istvánffyt. Ennek az alapvetően kellemetlen eseménynek fontos pozitívuma, hogy így sok idejük volt beszélgetni, és többek között ezek az eszmecserék is hozzájárultak ahhoz, hogy Istvánffy belekezdett történeti munkájának megírásába. Másrészt az is lehetséges, hogy ekkor személyesen is megismerkedett Baranyi Decsy Jánossal, akinek történeti munkáiból a későbbiekben sokat merített. Kiszabadulásuk után a király helytállásáért a főajtónállómesteri méltósággal jutalmazta.

1603-ben nehéz helyzetbe került Illésházy István felségsértési perével kapcsolatban. Illésházyt a bíróság (ha nem is teljes egyetértéssel) nem találta bűnösnek az ellene felhozott vádakban, és Istvánffy alnádorként sem volt hajlandó a bírósági határozattal ellentétben elítélni néhány bíró véleménye alapján. Illésházy felmentéséről viszont nem készült formális ítéletlevél. Később Bécsben kikényszerítették Istvánffyból Illésházy ellen a fő- és jószágvesztésre szóló ítéletet. Szerencsére Illésházy erről idejében tudomást szerezett, és Lengyelországba menekült. Istvánffy a későbbiekben elítélte saját tettét, és mentségeként a kényszerre hivatkozott, de elkövette azt a hibát, hogy szolgálata jutalmaként részt kért Illésházy elkobzott birtokaiból. Ezzel a lépéssel nagymértékben aláásta saját politikai presztízsét.

A Bocskai felkelés idején is rendíthetetlenül hű maradt a Habsburg udvarhoz, és tagja volt a törökökhöz küldött követségnek, amelynek célja Bocskay elszigetelése volt 1605-ben. 1606. november 11.-én kötött zsitvatoroki békeszerződést is aláírta a király egyik követeként. 1608-ban Pálffy Istvánnal együtt üdvözölte Mátyás főherceget Hainburgnál, amikor Pozsonyba utazott a királyválasztó országgyűlésre. Politikai pályája viszont már lefelé ívelt, hiszen 1608-ban nem őt, hanem az általa 1603-ban halálra ítélt Illésházy Istvánt választották nádornak, és ezzel elveszítette alnádori tisztségét is. Még ugyanebben az évben szélütés érte. Ezután többé már nem tudott tisztán beszélni és reszkető keze miatt az írás is nehezére esett. Teljesen visszavonult a politikától és a közélettől hátralévő éveiben. 1615. április 1-én halt meg családi birtokán, Vinicén.

Történetírói munkássága

Istvánffy Miklós tisztában volt a magyar történetírás hiányosságaival és a Magyarországról szóló külföldi művek hibáival. Annak ellenére, hogy voltak a XVI. században jeles történetírók Magyarországon, például Forgách Ferenc vagy Baranyai Decsy János, nem készült az országban történtekről az egész századra kiterjedő, átfogó, tudományos és hiteles történeti munka. A külföldi írások nagy többsége pedig bővelkedett tévedésekben és szándékos ferdítésekben. 1598-ban erdélyi fogságuk idején Szuhay István is egyetértett vele a történetírással kapcsolatban, és buzdította arra, hogy Istvánffy írja meg a XVI. század hiteles történetét. 1605-ben, amikor Pázmány Péter levelében szintén erre szólította fel, akkor már készen álltak a mű első fejezetei.

Istvánffy nagy terjedelmű történeti művének címe: Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. Ezen kívül fennmaradtak versei, egy kisebb terjedelmű írása a királyi pecsétekről, egy Forgách Ferenc életét feldolgozó mű és kéziratgyűjteménye, ami a Historiájához gyűjtött adatokat tartalmazza Istvánffy jegyzeteivel. Ezenkívül kéziratban fennmaradt művének első húsz könyve. Ez egy másolat, de mivel tartalmazza Istvánffy saját kezűleg beírt javításait, hitelesnek tekinthető.

Istvánffy műve 1490-től, Mátyás király halálától 1606-ig tárgyalja Magyarország történetét. Az 1608-ban kapott szélütése ugyanis nagy mértékben hátráltatta a további munkában, és az eddig elkészült fejezetek 1606-ig beszélték el az eseményeket. Saját bevallása szerint a hazaszeretet ösztönözte a mű elkészítésére. Célja a történtek hiteles megörökítése, a külföldiek pontos tájékoztatása a magyarországi helyzetről és a törökökkel vívott harcról, és lehetőség szerint minél több tanúságot levonni az eseményekből, hogy az emberek okulhassanak belőle.

Historiája szinte csak a hadi eseményeket tárgyalja, és könyvében minden egyéb is csak ilyen vonatkozásában kerül szóba. Más történetírókkal ellentétben nem fordít időt az ország részletes bemutatására sem, és felhasznált forrásainak sem közli ezeket az elemeit. Az egyes csaták helyszíneiről viszont kimerítő leírást ad. Ismerteti topográfiai helyzetüket, elemzi stratégiailag fontos tulajdonságaikat, környezeti adottságaikat, az adott terület gazdasági viszonyait (hiszen ez lényeges az utánpótlás szempontjából), nem feledkezik meg időjárási viszonyairól sem, és leírásába több adatot közöl a vidék történetéről. E téren általában meglévő forrásait is igyekszik kibővíteni. A hadi eseményeket nagyon részletesen tárgyalja, de például a drinápolyi béke idején, 1568-1592-ig nagy harcok hiányában leírása kisebb összecsapásokra korlátozódik.

Néha megemlít egy-egy országgyűlést, de akkor is elsősorban a közvéleményről tájékoztat, és gyakran meg sem említi az ott hozott határozatokat. Kivétel az 1548. évi országgyűlés, amikor megemlíti, hogy a parasztok visszakapták a szabad költözködés jogát; és az 1563. évi koronázási országgyűlés, aminek a leírása eléggé részletes. Művében hangsúlyt kap a diplomácia is, hiszen élénk volt az ilyen jellegű kapcsolat a háborúzó országok között, és ez is befolyásolta a háború alakulását. A társadalom szerkezetét a főnemesi szemléletnek megfelelően tökéletesnek tartja, és művében nem ad hangsúlyt leírásának, de a parasztháborúk megtorlásainak áldozatairól mindig nagy részvéttel nyilatkozik. A gazdasági kérdéseket szándékosan hanyagolja, és ott sem tesz róluk említést, ahol forrásai a háború okaiként említik őket. Például Forgách Ferenc leírja I. Ferdinánd és János Zsigmond harcát a nagybányai ércbányák birtoklásáért, de Istvánffy ezt egy szóval sem említi, annak ellenére, hogy művét forrásként használta. A pénzügyi dolgokról kizárólag a hadseregek ellátásának szempontjából ír. Itt is maximum az elmaradt zsold okozta problémákról vagy az utánpótlás nehézségeiről ír, de ezzel kapcsolatban sem tér ki az állam pénzügyi helyzetére, holott alnádorként bizonyos mértékben biztosan tisztában volt vele. Istvánffy király iránti hűsége megingathatatlan volt, így közjogi kérdésekről nem tesz említést, mert meggyőződése a hatalom a törvényes királyé, és elítél minden ellene irányuló törekvést, így többek között a Bocskay felkelést is.

Művében hallgat a reformáció magyarországi terjedéséről is, mert szerinte nem tartozott közvetlenül a hadi és politikai eseményekhez. Istvánffy mellesleg meggyőződéses katolikus volt, és magánleveleiből kitűnik, hogy az ország szempontjából nagyon ártalmasnak tartotta a protestantizmus terjedését. A kulturális életről sem ír szinte semmit. Mindössze két történetírót említ meg, és őket is csak azért, mert csatában estek el. A művészetekkel kapcsolatban pedig mindössze annyit szól, hogy sajnálkozik néhány szép, régi épület, például az esztergomi székesegyház pusztulásán. Esetleg említést tesz egy-egy érdekes török épületről. Történetírását más szempontból is csak a magyar hadtörténetre fókuszálja, hiszen például Forgách Ferenccel ellentétben meg sem kíséreli az európai történelem részeként ábrázolni, és a külföldi eseményekre csak akkor tér ki egészen röviden, ha azok közvetlen kapcsolatban állnak a magyarországi harcokkal.

Annak ellenére, hogy ilyen mértékben szelektálja az eseményeket, művében nagy teret enged az egyéni sorsok részletes leírására, az adott emberek pontos bemutatására, még akkor is, ha nem játszanak kulcsfontosságú szerepet a történetben. Erre talán a legszemléletesebb példa Kórógyi Péter, aki a mohácsi csatában elesettek között szerepel. Istvánffy leírja családja történetének fontosabb eseményeit, miután feljegyzi róla, hogy

...az a Kórógyi Péter, aki arról volt nevezetes, hogy teljességgel vas természetű, mindent megemésztő gyomra volt. Az ifjú király kívánságára élő egereket, levágott macskafarkakat, a kutyáknak az utakon elhullott, undorítóan gennyes, rothadásnak indult s nyüzsgő férgekkel teli hullájából borzadály és ökröndözés nélkül rendszeresen evett.

Annak ellenére, hogy Pázmány Péter szerint emlékezetből is megírhatta volna a XVI. század történetét, munkáját széleskörű forrásgyűjtéssel kezdte. Felhasználta Bonfini, Brutus, Cuspinianus, Tubero, Brodarics, Zermegh és Jovius műveit. 1552-től leginkább Forgách Ferenc írásaira támaszkodott, de kihagyta belőlük a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó feljegyzéseket, és kiegészítette néhány dologgal Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekeiből és néhány külföldi szerző munkájából. Az 1592 és 1598 közötti időszakra vonatkozóan a fő forrása Baranyai Decsy János Commentarii de rebus Ungaricis című műve. A tizenötéves háború feldolgozásához pedig elsősorban a kortársak beszámolóit vette alapul. Ez egyébként nemcsak erre az időszakra igaz. Hiszen fiatalkorában találkozott egy emberrel, "egy Lőrinc nevű kováccsal", aki személyesen is részt vett a Dózsa-féle parasztháborúban és elszenvedte az utána lévő megtorlást is. Az ő történetét is felhasználta a művében. Forrásait gondosan összeválogatta, és igyekezett a téves állításokat kiszűrni. Ha két ellentmondó forrás közül nem tudta megítélni, hogy melyik mond igazat, akkor leírta mind a kettőt, és a döntést az olvasóra bízta. Ha pedig írott forrás mond ellent egy élő tanúnak, akkor mindig az utóbbit részesíti előnyben. Humanista műveltségére utal, hogy forrásainak mondanivalóját többnyire átgondolva és átdolgozva szervesen beleépítette saját írásába, és nemcsak átmásolta kivonatolt formában. Munkájának érdekessége, hogy 1552-től nem használ forrásként okleveleket az elbeszélő források mellett, pedig alnádorként könnyen bejuthatott a királyi levéltárba is. 1552 előtti időszakra nézve még előnyben részesítette az okleveleket más forrásokkal szemben, de a későbbiekre vonatkozó részeknél előfordul, hogy saját hivatalos jelentése helyett egy hiteles adatokat közlő történetíró munkájából merít. Például készített hivatalos jelentést Báthory Zsigmond 1598. április 10.-én mondott beszédéről, mégsem ezt, hanem Decsy János leírását használta fel. Mindezek mellett semmiképp sem lehet elhanyagolni Istvánffy több évtizedes személyes emlékanyagát sem, amiből bőségesen meríthetett, és ami segítette egyes adatok hitelességének megítélésében.

Alapvetően nagyon szép történetírói célokat állított maga elé, elsősorban a hitelességet és a pártatlanságot. Az utóbbihoz viszont nem mindig volt hűséges. Gyakran jóhiszeműsége miatt nem volt hajlandó hitelesnek elfogadni egyes emberekről túlzottnak tűnő negatív állításokat. Például nem tartotta igaznak, hogy Kostenica várát a parancsnoka eladta a törököknek. Máskor viszont az udvar iránti hűsége miatt szépíti a történteket, vagy mint Illésházy perének leírásakor személyes érdekeinek megfelelően igyekszik némiképpen mentegetni saját tetteit. Néha pedig egyes személyekkel kapcsolatban saját személyes véleménye befolyásolja. Elfogultságának másik forrása rendíthetetlen katolikus hite, ami miatt mélységes meggyőződéssel utasította el a reformációt, bár művében a hadtörténet mellett nem sok helyet kaptak a vallási kérdések.

Egy másik történetírói célkitűzése, hogy műve tanúságként szolgálhasson az embereknek. Ez is nagymértékben befolyásolja történetírásának módszereit. Nemcsak felsorolja az eseményeket, hanem igyekszik ismertetni az előzményeket, feltárni a történések okait és összefüggéseit, hiszen csak így van igazi lehetőség a tanúságok levonására és ezek alapján a hibák elkerülésére. Munkája így viszonylag objektív, logikus és a kor tudományosságának megfelelő leírást ad a XVI. század történetéről. Alapvetően a kronológia határozza meg művének szerkezetét, de néhány alkalommal az érthetőség kedvéért eltért tőle kis mértékben. Egy hitelesség szempontjából megkérdőjelezhető humanisták által kedvelt eszközt is használt, a szereplők szájába adott, kitalált beszédeket. Ezek pozitívuma viszont az, hogy általuk jellemezni tudta a szereplőket, gondolataikat és érzelmeiket. Ezek viszont ritkán fordulnak elő művében, és gyakoribbak a leíró jellegű jellemzések. A költötteken kívül pedig eredeti, hiteles beszédeket is közöl.

Eddig még nem említettem, hogy Istvánffy a Padovában elsajátított míves latin nyelven írt meg történeti művét. Gondosan megszerkesztett körmondatai viszont néhány helyen már az érthetőség rovására mentek.

A Hungariarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. először Istvánffy Miklós halála után jelent meg nyomtatásban Kölnben 1622-ben Pázmány Péter közreműködésével, akit maga Istvánffy kért fel művének elbírálására még munkája kezdetén. A könyv utóéletéről érdemes megjegyezni, hogy a XIX. századig a XVI. századra vonatkozóan a legfontosabb írott forrásnak tekintették.

Bibliográfia

Források:

Istvánffy Miklós:
A magyarok történetéből
Fordította: Juhász László
Magyar Helikon 1962.
Feldolgozások:

Székely György:
A XVI. századi Magyarország és Istvánffy történetírása In: Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből
Magyar Helikon 1962. 7-34.
Gnust Péter:
A magyar történetírás története
Csokonai kiadó Debrecen 2000. 111-115.
Juhász László:
Istvánffy latin stílusa és a fordítás szempontjai In: Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből
Magyar Helikon 1962. 35-36.
Bartoniek Emma:
Fejezetek a XVI-XVII. Századi magyarországi történetírás történetéből
Budapest 1975. 339-360.

Előző oldal Ida