Az átjáró

Szépirodalom / Novellák (1007 katt) EzüstFarkas
  2012.07.04.

Ezüstfarkas kiült este a lépcsőre azzal a határozott céllal, hogy megtalálja megint az “átjárót”. Ő nevezte így, valójában nem tudja, mi ez, illetve azért vannak ötletei…

Az “átjáró” valójában egy állapot, amit már régóta szeretne szavakba foglalni, de nagyon-nagyon nehéz, és ha sikerül is, akkor is csak azok értik, akik szintén átélték.

EzüstFarkas jól emlékszik arra az első tudatosan átélt, döbbenetes alkalomra, amikor munkába sietve hirtelen átlépett ezen az átjárón. Épp egy sportpálya melletti széles úton haladt, a legcsodálatosabb hajnali fények kíséretében, sötétkék és rózsaszín ég alatt, aranysugarak csillogásában. A hajnal mindig lenyűgözte, van benne valami komoly, elegáns és ünnepélyes.

Mindig igyekezett megadni a tiszteletet ennek a fenséges jelenségnek azzal, hogy odafigyel rá, valamiért ezt fontosnak érzi. Pedig hát hajnal létezett EzüstFarkas előtt is, létezni fog utána is, és létezik akkor is, ha egyszerűen nem figyel rá.

De EzüstFarkas úgy gondolja, minden szép és fenséges dolog, amit teljes önátadással megcsodálunk, valamiképpen megszentel minket, valahogyan jobbá tesz, és ettől jobb lesz egy kicsivel minden, amiben aztán részt veszünk. Ilyen módon szinte kötelességének érzi, hogy tudomásul vegye, hogy megadja neki a tiszteletet azzal, hogy végignézi, illetve, hogy tudatosan részt vegyen a folyamatban.

EzüstFarkas úgy gondolja, hogy teljes lelkünkkel belemerülni a hajnal, vagy a naplemente, vagy bármi szépség csodálatába, olyan gesztus Isten felé, mint egy barát felé, ha meghallgatjuk. Nem, mintha Isten rá lenne szorulva a mi gesztusainkra, de ha így lenne, EzüstFarkas akkor sem ezért akarná megtenni. Ahogy egy barátot sem azért hallgatunk meg, mert neki szüksége van erre, hanem mert szeretjük, és ezért tényleg, komolyan érdekel, amit mondani akar.

Szóval az átjáró… ahogy ott haladt, a szép, nagyra nőtt platán- és nyárfákat nézve, eltelve a hajnal gyönyörűségével, egyszer csak az a megdöbbentő érzése támadt, hogy a fák, mint élőlények, jelen vannak. Nem úgy, mint a terület díszletei, nem úgy, mint mély álomban lévő passzív lények, hanem mint éber, figyelő, észlelő valakik, akik ennek a hajnali fényjátéknak éppúgy tanúi, mint EzüstFarkas, sőt tanúi EzüstFarkas elhaladtának is. Mint mikor egy tömegben vagyunk, ahol mindenki kicsit elbambul, kicsit magába van fordulva, csak mi nem, és egyszer csak összeakad a tekintetünk valakivel, akit szintén nem zsongított el a tömeg, aki szintén éber és figyel. Kicsit hátborzongató érzés volt.

EzüstFarkas úgy érezte, mintha más dimenzióba lépett volna, ahol a levegő mellett még valami kitölti a teret teljesen nyilvánvalóan és érzékelhetően, mégpedig a Csend. A Csend, ami itt nem a zaj ellentéte, vagy hiánya, hanem valami tartalmas csend, mint mikor a zajos városon át vezető utunk végén hazaérünk és becsukjuk magunk mögött az ajtót, és hirtelen csend lesz. Aztán elkezdjük hallani a hűtőszekrény dorombolását, egy csap csepegését, a számítógép halk zúgását, egy óra ketyegését, de ezek nem zajok, hanem az otthoni csend részei.

Ahogy létezik ez az otthoni csend, úgy létezik valami általános, mély értelmű csend az észlelt világ mögött, amit akkor is meg lehet találni, ha zaj vesz körül minket. Azt is mondhatnánk, hogy ez a létezés lélegzete, nyugodt, ritmikus és időtlen. És ami valami titokzatos módon rokon az otthoni csenddel. Mert amikor az otthontól távol dolgozunk, tanulunk, jövünk, megyünk, mindig tudatában vagyunk, hogy az otthonért, családért, a mi “igazi helyünkért” tesszük mindezt. Tudjuk, hogy az a fontos. Ugyanígy ez a mindent átható Csend a zajos, földi élet mögött létező örökös nyugalom, ez sokkal inkább a mi világunk, mint a mindennapi taposómalom. Sokkal inkább az otthonunk.

És EzüstFarkas csodálkozva vette észre, hogy ebben a dimenzióban a fák ébren vannak, bár nincs szemük, hogy kinyissák, nem nyújtózkodnak ásítozva, hanem csak egyszerűen félreérthetetlenül érezhető, hogy ébren vannak, jelen vannak.

EzüstFarkasnak nehezére esik szavakba önteni ezeket a felfedezéseket. Annál is inkább, mert amint növekvő tisztelettel értette meg, hogy ezek a fák a nagy Csend részei, úgy ébredt rá, hogy az a tény, hogy mindezt meg tudja figyelni, arra utal, hogy ebben a pillanatban EzüstFarkas is része a Csendnek. Különös, izgalmas és megtisztelő érzés volt.

Amikor kiteszünk egy tájképet a falra, vagy valami szép természetfotót háttérképnek a számítógépre, mindig, mint kívülálló nézzük, mert jólesik a szemünknek, mert megnyugtat és feltölt. EzüstFarkas most arra jött rá, hogy nem a különleges szépség az, ami ilyenkor elbűvöl minket, hanem a titokzatos Csend, a létezés lélegzése, amihez a szépség révén ugyan könnyebb kapcsolódni, de egyébként is lehetséges. Sőt lehetséges, hogy a kapcsolódás szokásunkká válik, vagy a kapcsolódottság a természetünkké. Ez pedig egy olyan állapotot idéz elő, amiben mi magunk többé nem szemlélői, hanem alkotói és résztvevői leszünk ennek a csodának.

EzüstFarkas úgy gondolja, most is azok vagyunk, akár tudunk róla, akár nem, de azért jó lenne mindig tudni róla, és jó lenne, ha mindenki tudna róla.

Előző oldal EzüstFarkas
Vélemények a műről (eddig 2 db)