Holokauszt

A jövő útjai / Novellák (1487 katt) intergold
  2012.08.19.

A közösség tagjai boldogok voltak. Mégpedig a szónak minden, emberi mértéket és fogalmakat meghaladó módján.

Bolygójuk az ember számára egy rémálom volt. A hőmérséklet szinte sosem emelkedett -60 ºC fölé, a szél sebessége sosem hagyott alább egy támadó lebegőtank sebességénél, és a rendszer csillagától való távolsága miatt még akkor is szürke félhomály uralkodott a felszínen, mikor a sápadt fényforrás a zeniten tartózkodott. Gravitációja átlagot messze meghaladó sűrűsége miatt kis mérete ellenére is letaglózó volt, aminek eredményeképpen a gyors mozgású, ám a felszínhez préselődött légtömegek az évek milliói alatt asztalsimaságúra csiszolták a felszínt, az így felragadott – és egyre csak gyűlő – rendkívül apró szemcséjű port folyamatosan mozgásban tartva.

A szél viharos erejének csupán az északi félteke hatalmas hegységei tudtak ellenállni, bazaltgyökereikkel mélyen a valamikori, őket megszülő törésvonalakba kapaszkodva. Fennmaradásukat rendkívüli szilárdságuk mellett annak a ténynek is köszönhették, hogy a bolygó ingázó-lengő tengelymozgása a forgómozgással együtt gyakorlatilag egyfajta módosult Coriolis-erőhatásként olyan légköri turbulenciát okozott az adott szélességi körökön, aminek eredményeképpen a szél itt lecsitult kissé, majdnem elviselhető mértékűvé szelídülve.

A hegyek tele voltak barlangokkal. Hajszálérnyi méretű mikro járatoktól kezdve olyan óriási sziklacsarnokokig, melyekben a Régi Föld békefenntartó armadái nyom nélkül tűnhettek volna el.

Sötét, fagy, örök mozdulatlanság lakta mindegyiket. És még valami. Itt élt a közösség.

A közösség, melynek tagjai mindezen zord körülményekből semmit sem érzékeltek. De ha érzékeltek volna, valószínűleg akkor is hidegen hagyja őket. Fizikai felépítésük lehetővé tette a külvilággal szembeni teljes közönyt. Az egyetlen fizikai tényező, amellyel kapcsolatban voltak, az a sziklafal volt, melyhez tapadva léteztek, melyen születtek és növekedtek, mely ásványaival a táplálékukat és életüket jelentette. Eltekintve a sziklától, melybe kapaszkodtak, akár a világúr végtelenjében is sodródhattak volna, az sem érdekelte volna őket.

Amíg együtt vannak.

A közösség tagjai rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Olyasfajta telepatikus érintkezés volt ez a látszólag néma mozdulatlansággal átszőtt világukban, mely nélkülözte a társalgás, a gondolatok és érzések cseréjének minden formáját, nem volt tagolható, sokkal inkább volt egy folyamatos tudat- és létezésmegosztás. A közösség minden egyes tagja szoros kapcsolatban állt több tízezer másikkal, és így egy olyan összetett, bonyolult és mindent behálózó mátrixot hoztak létre, melynek köszönhetően az egész faj – egyedei egyéni tudatát megőrizve ugyan, de – egyetlen egésszé kovácsolódott.

És maradéktalanul boldogok voltak.

Nem zavarták meg őket sem nemi vágyak, sem féltékenység, sem törekvés, sem hitrendszerek, sem a másikon való uralkodás, a háborúzás vágya, vagy egy, az időben behatárolt élet, majd pedig a pusztulás rémképe, ami a legtöbb faj történelmét meghatározta a világegyetemben. Nem volt az emberéhez és a legtöbb hozzá hasonló fajéhoz fogható tagolható személyiségszerkezetük, amelynek diszfunkciói ezen fajok legtöbb problémáját okozták.

Az ő evolúciójuk végtelenül egyszerű volt: természetes kémiai reakciók nyomán kinőttek a sziklafalon, abból táplálkoztak korszakokon átívelő létezésük során, bekapcsolódtak a közösség áramlataiba, és hála a sajátos pszichés felépítésüknek, együtt tökéletesen boldogok voltak. Mit sem tudtak arról, hogy egy mások számára talán kellemetlennek, vagy esetleg egyenesen pokolinak nevezhető bolygó hatalmas, elemektől ostromolt hegyláncának mélyén élnek gigászi, rideg, a mozdulatlanságba és az örök sötétségbe fagyott barlangokban. De nem is volt erre a tudásra szükségük. Soha nem is lesz. Létezésük teljes volt, harmonikus és zavartalan. Százezer éveken keresztül.



A leszállóhajó erős jelzőfényei tompán pislákoltak a sűrűn kavargó porban, ahogy a méretes test lefelé tartott. Még egy óra volt napnyugtáig, de már koromsötét honolt az egész féltekén. A masszív repulziós hajtóművek gond nélkül birkóztak meg a gravitációval, a szürke fémtest egyenletesen ereszkedett a felszín felé.

- Hogy állunk, Mr. Gudd? – fordult az elsőtiszt a navigátor felé, elszakítva tekintetét a panorámaablakon túlról elé táruló nyomasztó látványtól. Utálta, hogy őt küldték le a hordozóról erre a nyamvadt sziklagolyóra, utálta a bizonytalan mérési eredményeket, amikre támaszkodni voltak kénytelenek, már most elege volt az egész küldetésből.
- Minden protokollszerű, uram – felelte a kérdezett, csak egy rövidke pillantva felpillantva a munkájából. – A giroszenzorok 85%-on, a repulzorok még automatikán, a telemetria nem a legjobb, de kielégítő.
- Köszönöm. Mr. Philips?
- Egy ítéletidő van odakinn, uram – válaszolta a bolygómérnök nyomott hangon. – A planéta egy nyugalmas régiójában vagyunk, de még így is elviselhetetlen. -30 fok van, és rohamosan csökken, a szélerősség 98 km/h, a felszíni nyomás háromszorosa, a gravitáció a nyolcszorosa a sztenderdnek. – Majd fojtott hangon hozzátette: - Egy kibaszott jeges pokol.
- Rendben – nyugtázta a fedélzeti tiszt, majd megnyomta a komlink gombját a keze ügyébe eső érintőpanelen, és a szája elé húzta a gégemikrofonját. – Uraim, ahogy előre sejtettük, szükségük lesz a repulzormodulokra, úgyhogy erősítsék fel azokat a szkafandereikre. Mr. Gudd perceken belül leküldi rájuk a javasolt emelőértékeket.

A leszállóegység tömzsi gyomrában két férfi – Mr. Porter és Mr. Shaw – visszaigazolták a vételt, és nekiláttak a feladat végrehajtásának. A repulziós övek felcsatolása rutin munka volt, része a protokollnak. Éppúgy, mint a zsilip előkészítése, a felszereléseknek, a ruha zárainak, az illesztéseknek, az életfenntartó berendezéseknek az egymáson való ellenőrzése, a szükséges navigációs és egyéb adatok a leszállóegység számítógépéről a ruháéba való áttöltése, és még sok egyéb apróság, amiket rutinszerűen végeztek. Húsz perc alatt kész voltak, és a lezárt zsilipkamrában várták a villogó sárga, vörös és zöld fények között egykedvűen, hogy kiegyenlítődjön a nyomás, és szabaddá váljék az út.

Végre az utolsó jelzőfény is vörösből sárgába, majd zöldbe váltott, és a súlyos hidraulika zajtalanul működésbe lépett. A rámpa kinyílt, a két férfit pedig mellbe vágta a hirtelen betörő orkánerejű szél, mely pillanatok alatt porral töltötte meg a zsilipkamrát. Halogén sisaklámpáik éles pengékként hasítottak az éjszakába, de a maximumra állítva sem tudtak sokat kihasítani a sötétségből. Amit látni engedtek, az nem volt más, mint por- és apró kavicsáradat, mely állandó pattogó, sercegő és kaparászó hangok kíséretében ostromolta az űrhajósok ruházatát és felszerelését.

- Ez végig ilyen zajos lesz?! - panaszkodott Shaw. - Kibaszottul idegesítő!
- Ne foglalkozz vele! - válaszolta a mindig higgadt Porter. - Megszokod. És csak a barlangokig kell eljutnunk. Odabenn nyugodtabb.
- Persze - mormolta amaz. – Már, ha vannak. Francos bolygó!
- Vannak. Morris azt mondta, tele vannak a hegyek velük. Gyere!

Azzal megindultak a sötétben és szélben. Két, a jeges szélnek feszülő alak, dacolva a kietlen, élettelen, vendégszeretőnek egyáltalán nem nevezhető világ elemeivel. Repulzoraikat a navigátor által áttöltött, ajánlott értékeknél kisebbre állították. Így ugyan jóval nehezebb volt az egyébként is erőltetett menet - úgy érezték, mintha legalább harminc kilós zsákokat cipeltek volna -, de legalább sokkal kevésbé kellett attól tartaniuk, hogy elsodorja őket a vihar.

Alig valamivel több, mint fél órán át tartott a keserves előrenyomulás, mikor Porter első ízben megpillantotta a kis narancssárga pontot a sisakvizorjára vetített stilizált térképen.

- Közeledünk - fordult a társához a férfi. - 250 méternyire van két óránál.
- Az jó - replikázott amaz. - Úgy érzem, mintha órák óta jönnénk. Rohadt szikladarab...
- Nyugi, haver! - mosolygott a sisakjába Porter. - Ha megtaláljuk, amit keresünk, még te is elégedett leszel a jutalékoddal.
- Ja. Ha fizetnek utána jutalékot...

Ebben maradtak a következő 10 percre, míg elérték a céljukat, egy a porrengetegből hirtelen eléjük bukkanó, magasan föléjük tornyosuló masszív, sötétszürke sziklafalat.

- Ez az? - lihegte Shaw a mikrofonjába.
- A műszer szerint igen - Porter a vizorján megjelenő ábrákat figyelte. Gondolatban kiadott egy utasítást, mire a hátára erősített berendezések egyike, egy kicsiny, ám annál nagyobb hatásfokú radar működésbe lépett. Alig tíz másodpercen belül már meg is jelentek a kért értékek a férfi kijelzőjén.
- Jó helyen vagyunk - mosolyodott el elégedetten. - Itt sem túl vékony, de még mindig jobb, mint a legtöbb helyen. Mindenesetre robbantanunk kell, a lézer nem lesz elég.

Shaw leakasztotta az övéről a kicsiny dobozt, és előrébb lépett. Ráerősítette a szerkezetet a sziklára, beállította úgy a terelőmezőket, hogy a robbanás csaknem összes energiája a tömör gránit felé irányuljon, majd felmutatta hüvelykujját a társának.

- Kész.
- Jól van - nyugtázta amaz. - Nézzük, mit találtunk!

Mindössze néhány métert hátráltak. Többre nem volt szükség. A robbanószerkezetbe épített vezérlés tökéletes pontossággal irányította a detonáció energiáit. Porter kiadta a gondolatvezérelt parancsot, és már hallották is a légkör sűrűsége miatt már-már valószerűtlenül mély dörrenést, mely röpke pillanat alatt bele is veszett a szélbe. A két férfi óvatosan lépett közelebb a detonáció nyomán támadt embernyi méretű nyíláshoz. Mindketten beirányították a lámpáikat, Porter pedig ismét bekapcsolta a radarját. Nem akartak egy esetleges barlangszakadékba sétálni.

Az űrhajósok egymás után léptek be a folyosónyi méretű járatba, ahol még szerves élet sohasem járt, és elakadó lélegzettel hordozták körbe a lámpáikat.

A falakon, a sziklaoszlopokon és kiszögelléseken mindenfelől fényes, tükörszerű kristályok verték vissza szikrázva a fejlámpák fényeit. A legkülönbözőbb méretű és alakú, tökéletes tisztaságúnak tetsző kristályképződmények tízezrei leptek el minden tenyérnyi és talpalatnyi helyet, amíg csak a szem ellátott, a szivárvány minden színében ragyogva, és valószínűleg azon túl is, az emberi szem számára láthatatlan tartományokban.

Shaw nyerte vissza a hangját először.

- Úristen! - szakadt ki belőle rekedtes hangon. - De gyönyörű!
- Az - Porter leguggolt, bekapcsolta a csuklójára szerelt kis kézi lézervágót, és levágott egy kisebb kristálydarabot. Felemelte, és beletartotta társa egyik lámpájának fénykévéjébe. Mindketten megigézve meredtek az üvegszerű, ezer színben pompázó képződményre.
- Tökéletes - suttogta Porter, majd elrakta a kristálydarabot az egyik speciálisan kialakított zsebébe. - Mehetünk is.
Elégedetten indultak a kijárat felé.
- Ma este ünnepelünk, az biztos! - lelkendezett Shaw szélesen vigyorogva. - Szerinted mikor kezdődhet a fejtés?
- Holnapután, vagy azután, de a héten mindenképpen! - vigyorgott vissza Porter a társára. Elégedettséget érzett. Most már biztos volt a tekintélyes mértékű jutalékban.



A közösség tagjai nem érzékeltek semmit a külvilág ingereiből. Azt érzékelték, hogy egyikük eltávozott, de ilyen már máskor is megesett, nem tört ki miatta pánikszerű értetlenség. Boldogok voltak. Még.

Előző oldal intergold
Vélemények a műről (eddig 1 db)