Linktár

Hollószárnyú Angyal

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/6 számában.

Még ezen a fennsíkon átjut, és hazaér, csak ez zakatolt az agyában. Bicegősen ment, bunkósbotját maga után húzta. A testét borító állatbőrből készült ruha a mellkasán csupa vér volt. Még most is hallja a medve üvöltését, ami rátámadt.

Mivel társainál, ügyesebb, erősebb, kitartóbb volt, mindig őt küldték előre a vadászaton. Bármilyen harcot vívott eddig félelmetes fenevadakkal, vagy barbár hordákkal, soha alul nem maradt. Nem is értette, hogy nem vette észre a sebesült medvét a bozótosban. Valószínű a hegy túloldalán lévő törzs sebezte meg, ugyanaz a törzs, ami a múltkori teleholdnál elrabolta a varázslójukat.

Olyan rémület érintette meg, mikor a medve a mancsával megcsapta a mellkasát, abban a pillanatban nem is érezte a fájdalmat. Rögvest megfordult, de a felbőszült állat még utána csapott, és a bal lábszárát is felhasították a medve karmai. Ekkor ért oda a törzs vadászaiból álló csoport, és dárdákkal, kövekkel dobálták az állatot. Az meg vadul őrjöngve járta a haláltáncát, mikor már mozdulni sem bírt, csak hörgött, botokkal verték tovább, de ez már csak kegyelem volt neki, és egy utolsót sóhajtva kimúlt. Előkerültek az éles kövek, és nem kellett sok idő, máris darabokba, nyársakra, botokra kötözve már nem medve volt, hanem hús. Élelem a családnak, a hosszú tél után kiéhezve várták őket otthon az asszonyok, gyerekek. Siettek is haza a zsákmánnyal, hátrahagyva a sebesült ősember társukat.

Minden lépés egyre jobban fájt neki, de próbált igyekezni, mivel a szomszédos törzs területének szélén volt, tudta, könnyen odaveszhet. Lassan kiszáll minden ereje, leül picit egy fa tövében, érzi, sajog, didereg, és rettenet szomjas. Ez a szomjúság ne gyötörné!

Erre tért magához, a kínzó vágytól a víz után kinyitja szemét, és látja a barlangban van. Sűrű sötét éjszaka, mindenki alszik. Erőlködve feláll, körbe tapogatja magát. Humanoid mosoly ül az arcára. A szellemvilágba járt megint, tudta már jól, a barlang mélyén összegyűjtött kék bogyó, ha több éjszakán át leszedve ott hever, bizony rá jár néha, ilyenkor biztosan több szellem látogatja meg.

Halkan kioson a barlang egyik oldalsó termébe. Ide besüt az a néha kerek, néha sovány, kéken vagy sárgán világító tüzes égi valami, és ma milyen teli. A fényénél egész jól látni, piros terméseket zúz össze, és abból a sötéten csillogó tapadós porból is kever bele. Majd az egész álmát a barlang falára festi, előbb a medvét, aztán társait. Kezükben botok, lándzsák, kövek, olyan átéléssel rajzolja, észre sem veszi, hogy egy néhány társa közben felébredt. Őt figyelik, majd hümmögő, morgó hangot hallatva elkezdik körbe táncolni. Már az egész törzs ébren van, ünnepi hangokat adnak, vad ritmust járnak. És mikor felkel a nagyobb kerek, még fényesebb nappal. Elindulnak vadászni az erős, gyors férfiak.

Másnap dél van, üvöltve közelednek hazafelé a vadászok, rengeteg húst szállítva, és egy medvebőrt, még rajta a feje. Megállnak a barlang előtt, ahogy kilép az álmodozó társuk, a fejére teszik a medve bőrét, körbe táncolják. Van új varázslója a törzsnek. Olyan varázsló, aki szerencsét hoz a vadászatokhoz, aki ismeri a szellemek világát.

Hogy mennyire a szellemvilágban létezik, csak ő maga értette gyerekkorában, csak hangját hallotta a másik világnak, csak a fényeit látta, és néha a vállán azt a hűvös érintést. Majd mikor férfikorba lépett, megjelent neki a kísérő szelleme, mindig vele volt, néha többedmagával, de leggyakrabban egyedül. Összetartoztak ők már, mintha csak az árnyéka lenne.

Ez a különleges lény hasonlított kicsit a varázslóra, két karja, két lába volt, de a teste mintha a hajnali köd lenne a hátán olyan szárnyakkal, mint annak a fényes fekete tollú madárnak, aki a fészkébe mindenféle csillogó dolgot összegyűjtöget. Hollószárnyú szellem, ezért varázslónk is szívesen díszítette fel testét fekete tollakkal, így lett az idők során Hollósámán a neve.

Oly sokszor jött már el a dermesztő idő, mikor fehér minden, és fagyos hideg. Akikkel régen vadászni indult, már elköltöztek. Egy szép napon fogta a sámán magát, és továbbállt. Magával vitte a szellemet is, már nem is kísérte, az idők folyamán eggyé vált vele. Egész télen vándorolt, majd mikor az első színes virág kibujt a tavasszal együtt, megtelepedett egy békés törzsnél.

Az idők folyamán a szellem megmutatta a Sámánnak a tüzet, a vasat, a kereket, ő pedig ezt a tudást továbbadta. Tanult a másvilági létből. De mindig tovább állt, nem tudott meghalni. Már oly régóta élt. Csak néha jutott eszébe, honnan kezdte, mikor még kőből pattintották a szerszámokat.

Most minden hajnalban leül, apró botokkal a földet csapkodja, ősi duruzsló hanggal hálát ad a szellemvilágnak, és köszönetet a hollószárnyú kísérőjének. Már szinte az egész földrészt bejárta. Bármerre indul, nem téved el, viszi a csodáit mindenfelé. Hosszú téli éjszakákon, mikor a körötte lévők elpihennek, furcsa látomásai vannak. Magát látja, néha furcsa őrjöngő tömeg előtt beszélve, néha egy szál fehérgyolcsból készült ruhába a szegényeket segít. Látja még magát csatába indulva, de furcsa szerkezeten is, mit négylábú patás állatok húznak, neki pedig érdekes háromszögletű fejfedője van. Biz, látja magát búgó dobozva zárva, ami mintha nem is volna, mert nem látszik, de ha érinti, hideg, mint a kő, és ebből a dobozból integet a megbabonázott tömegnek. Ilyenkor tudja, örökkön fog létezni, és mindig, mindig újat tud majd mutatni. Hisz tudását kezdetekkor kapta, és ő maga a tudója minden titoknak.

A legjobban azt a látomást szereti, mikor a felhők fölött lebeg, ilyenkor úgy érzi, repül. Mélyen befelé néz, kérdi a lelkében lakózó Hollószellemet, mikor fogok tudni úgy lebegni, mint te? A szellem pedig mosolyogva csendre inti.

Türelem, meglásd, még a csillagokig is repülsz majd, ahonnan lélekfényesen térsz vissza a jóságos Földre. Örökké itt leszel, mindig hozod a fényt, segítsz elviselni a sötétséget. Legyőződ a legyőzhetetlent. Ki mondod a kimondhatatlant. Hollósámán, most ez a neved. De majd hívnak, Istennek, mágusnak, vámpírnak, s ki tudja előre még, mi mindennek. Félni és csodálni fognak, lesznek elleneid, és olyanok is, kik meglátják az ősi igazságod. Földön kívülinek hisznek majd, és talán ez lesz a legigazabb, hisz Angyal vagy, az emberiség Őrangyala. Bontsd hát ki szárnyaid, mutasd meg magad a tiszta szívűeknek, kezd el írni a soha véget nem érő oldalakra a történelem könyvét. Örökkön-örökké.