A mese

Fantasy / Novellák (1530 katt) Kétvirág
  2012.05.01.

Az volt az a nyár, amikor Sara (vagyis, SR!) lányom járni kezdett.

Ahányszor csak lehetett, rávetette magát KicsiSólyomra. Játszani akart vele. Meg akarta ismerni. A fiam viszont nem szerette a kicsi ujjak tapogatását, böködését. Így aztán amint meglátta a húgát közeledni, már ütött is.

Aznap este is. Felvettem a kicsit, csitítottam. Hamarosan el is aludt az ölemben. A fiam dühösen nézte. Mosolyognom kellett rá. Eszembe jutott, milyen furcsa is, hogy él. Milyen messzire eljöttem érte. Vele.

- Gyere - hívtam -, mesélek neked.

Alkonyodott, és a tűz lángjai vörösleni kezdtek. Mielőtt megszólalhattam volna, Tek (persze, TK ... mondja így ki, aki tudja) is megérkezett. Két nyulat hajított a tűz mellé. Gazdag napunk volt, nem kellettek. A párom mosoly kellett volna.

Az nem volt. Megint megerőltette a karját, kínozta a sebe. Régi sérülés már, és gyógyult, de majdnem megölte őt. A szellemvilágból könyörögtem vissza.

- Vigyázhatnál! - korholtam, és kikotortam egy meleg követ a tűz mellől.

Átadtam Teknek, hogy melegítse a vállát. Úgy is tett. Lefeküdt a tűz mellé. KicsiSólyom nagy szemekkel nézte. Amikor csend lett, az ölembe mászott. Várta a mesét.

- Ezt Nívtől hallottam, azt mondta, igaz. Persze ezt nem tudhatjuk biztosan.
- Nív a védő Szellemünk, igaz? Én mikor fogom látni végre?
- Türelem, fiam. Majd, ha nagyobb leszel - mosolyogtam rá. - Talán - sóhajtottam aztán. Eszembe jutott, hogy a fiam is kicsi, akárcsak én. Köztünk nincs mindenkinek Szellemszeme. Az apja nem látta a Szellemeket. Én látom Őket...
- Nív meséje akkor történt, amikor még ő is vadász volt - folytattam. Mindkét férfi felfigyelt. Nagy csend lett. Mosolyognom kellett. – Nos, egy tavaszi napon, lesre indult egyedül. Elrejtőzött egy bokor alatt. Csöndben volt, és figyelt. Ahogy jó vadásznak kell. Igen ám, de virág nőtt egészen közel az arcához. Kicsi, fehér, ötszirmú virág. A tisztásra kilépett egy őzbak. Szellő támadt. Az őzbak felől fújt. Hozta az illatát. Csakhogy a virág is táncra kelt a széllel. Így szokták. Megcsiklandozta a vadász orrát. Nív nagyot tüsszentett. Az őzbak elmenekült.

KicsiSólyom felnevetett. Tek elvigyorodott. El tudta képzelni a helyzetet.

- Nív persze nagyon dühös lett. Kire?
- A virágra! - vágták rá mindketten.
- Bizony - helyeseltem. - Ki is tépte, és messzire hajította. Ezután másfelé vadászgatott egy fél holdig. Egy napon ismét a tisztásra ért. Megint a bokor alá rejtőzött. És mit talált ott?
- A virágot?
- Bizony. A virágot. Megint kitépte, és elhajította. Később megint arra járt. Akkor is ott virított a virág. Kitépte, eldobta. Megint. És újra. Valahányszor azon a tisztáson járt, mindig ott volt a virág is. Birizgálta az orrát. Nív pedig kitépte, és eldobta. Így ment ez egész nyáron át.
- Hogyan tudott mindig visszanőni?
- Nív azt mondta, biztos bent maradt egy kicsi a gyökeréből a földben. Viszont egy őszi napon, megint ott vadászott. Megint meglapult a bokor alatt. De most nem nőtt ott semmi. Nív szomorú lett. Megszokta már, hogy várják a kicsi, fehér szirmok. Most hiányzott neki a virág. Egész télen bánkódott miatta egy kicsit. Sajnálta, hogy elpusztította.

A fiam sőt a párom szája is lefelé hajlott.

- Amikor kitavaszodott az első magányos vadászútja éppen arra a tisztásra vezetett. Ismét a bokor alatt keresett rejteket. És ott volt. A kicsi, fehér virág csiklandozta az orrát. Megint.

KicsiSólyom vidáman felkacagott, Tek pedig megmutatta a fogait. Nekem is nevetnem kellett.

- Bizony, ahogy mondom. Kihajtott megint. De Nív most már nem tépte ki. Dehogy tépte. Örült neki. Annyira, hogy sírva fakadt. A könnyei a virágra hullottak. Nív megérezte, hogy tetszik neki a víz. Így aztán a tömlőjéből is öntött rá egy kicsit. Ezután így ment a dolog. Sokszor ott lapult a bokor alatt. Ilyenkor megosztotta a vizét a virággal. Az egyre nagyobb lett. És egyre illatosabb. Nemsokára olyan erősen illatozott, hogy elfedte Nív szagát. Mindegy volt, merről fút a szél. A zsákmány nem érezhette meg a vadászt. Csak a virág illatát.
- Ilyen helyet én is szeretnék - mormolta Tek, és mosolyogva álomba merült.
- Hol van most az a virág? - kérdezte a fiam.
- Messze-messze Északon - intetem álmosan arrafelé.
Mi is elaludtunk hamar.



Reggel vidám kacagásra ébredtem. A lányom megint rámászott KicsiSólyomra. Csakhogy ő most egyáltalán nem bánta ezt. Inkább csiklandozni kezdte a húgát. Sara vidáman kacagott. Nekem is nevetnem kellett rajtuk. Meg is dögönyöztem mindkét gyerekemet. Tek is nevetve ébredt. Így hamarosan együtt birkóztunk mindannyian. Játék után mentünk a dolgunkra. Tek a gyengébb kezében vitte a dárdát.

- Ma ne várj nyulat! Gyakorolok - vigyorgott búcsúzóul.
- Dehogy várok - intettem neki nevetve.

Nem is hozott semmit. Viszont a válla se fájt. Este is játszott a gyerekekkel. Azok is egymással. Én tojást sütöttem. Bőven volt elég. Tek pedig hamarosan megügyesedett. A téli vadászatokon már semmiben sem maradt le a többiek mögött.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 7 db)