Vita
Ujjaim fürgén táncoltak a billentyűzeten. Magával ragadott az ihlet, és egészen belefeledkeztem az önfeledt alkotásba. Bársonyos, búgó alt térített magamhoz:
- Na, hogy haladsz, édes? - kedvesem már mögöttem állt, hátulról lágyan átölelt, és állát a vállamon pihentetve a monitort fürkészte.
- Egész jól, már a tizedik fejezetnél tartok...
- Na és - kérdezte évődve - miről szól?
- Egy fiatal párról, akik - bár nagyon szeretik egymást - minden apró dolgon hajba kapnak.
- Milyen jó, hogy mi sohasem vitatkozunk! - súgta a fülembe, és megsimogatta az arcomat. Hálám jeléül csókot leheltem a tenyerébe.
- Igen, "szinte" sohasem, kedves!
- Mégis, most éppen min vitatkoztak?
- Nos, a nő elég csapongó és szétszórt, a férfi pedig próbálja rávenni arra, hogy egy kicsit felelősségteljesebben viselkedjen...
- Micsoda nehézkes és földhözragadt fickó!
- Ugyan, csak a nő érdekében teszi, és mindig finoman, diplomatikusan érvel...
- Tiszta sor... Nem fogadja el a nőt olyannak, amilyen! Na, mondhatom, szép kis főhőst alkottál! Egyébként egy kicsit olyan, mint te...
- Azt állítod, hogy én korlátok közé szorítalak? Mintha erre céloztál volna az előbb!
- Nos, lényegében... igen!
- Csak próbálom az energiáidat a helyes mederbe terelni, mert te...
- Mert én mi?!
- Könnyelmű vagy és felelőtlen!
- Te pedig egy lehetetlen alak vagy! Nem is értem, miért vagyok még veled, hiszen mindig csak vitatkozunk! - kiabálta, majd dühösen elviharzott, de búcsúzóul még jól bevágta a dolgozószobám ajtaját.
- Igen, "szinte" mindig... - dünnyögtem, de már csak magamnak.
