Layla: az angyal, az ördög és a gyermek IV.

Fantasy / Novellák (1714 katt) angyalka146
  2012.04.03.

Mindannyiunkban ott rejtőzik az ördög és az angyal. Mindannyian jók és gonoszak vagyunk egyszerre. Lucifert Isten teremtette. Ő és Isten egyek, összetartoznak. Ahogyan én és Lucifer is egyek vagyunk. Én és Isten egyek vagyunk. Minden egy, minden az EGYből ered. De az EGY kettévált. Miért?!

***

- Aha… Szóval te vagy az… Őrangyalom… - Ez utóbbi szót olyan nyomatékkal mondtam ki, hogy kétsége sem lehetett afelől, nem hiszek neki.
- Igen. Ne nézz már rám ilyen értetlenül! Nincs ebben semmi különös.
- Aha… Szóval egészen normális, ha valakire a halál angyala vigyáz? Én úgy tudtam, te a haldokló lelkekért mész. Vagy legalábbis így képzeltem…
- Igen, ez így is van.
- De azt mondtad, nem fogok meghalni.
- Nem fogsz.
- Akkor meg miért vagy itt?!
- Már megmondtam: azért, mert én vagyok az ŐR-AN-GYA-LOD! – szótagolta úgy, mintha egy ötévesnek magyarázna.
- Akkor sem értem – csücsörítettem durcásan a szám, és félelemmel vegyes haraggal, ugyanakkor megmagyarázhatatlan kíváncsisággal, félszegen meredtem rá.
- Olyan vagy, mint ötéves, durcis kislány – állapította meg, és azt kell, hogy mondjam, egyetértettem vele. Annak is éreztem magam. Néhány percig hallgatásba burkolóztam.
- Mit akarsz tőlem? – mondtam ki végre azt a kérdést, ami már régóta nyomasztott.
De ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, szívem újabb kalapálásba kezdett, és feszültség lett rajtam úrrá, miközben vártam válaszát. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, olyat fog mondani, ami meghatározza jövőbeli életem. Sorsom az ő kezében van. Nem sokat késlekedett a felelettel, összehúzta szemöldökét, majd tárgyilagosan, lélektelen hangon közölte:
- Semmit.
Na, puff nekem!
- Semmit?! – kiáltottam magamból kikelve. – Ezt nem mondhatod komolyan!
- Most miért vagy ennyire dühös? – emelte meg hangját és egy lépést tett felém.
- Ne közelíts! Megtiltom!
- Mit csinálsz? – mosolyodott el, majd olyan kacajba kezdett, mint amilyet megboldogult nagyanyám tudott produkálni. Igazi érces, boszorkányos kacajt. Ezt végiggondolva, elképzeltem Azraelt, amint otthonkában, a karosszékben ülve és kötögetve nevet – úgy, mint nagyanyám. A feltóduló képtől önkéntelenül is mosolyogni kezdtem, majd felnéztem rá. Tekintetünk találkozott. Majd elkomolyodtunk. Az enyémből félelem, az övéből furcsa kíváncsiság volt kiolvasható. Hosszasan hallgatott, majd alsó ajkába fogaival kissé beleharapott. Éreztem, mérlegeli, mennyit mondhat el és mennyit nem. Végül hátratekintett, odament a székhez, majd az ágyamhoz hozta. Lovagló ülésben ráült, fejét kissé jobbra biccentette és komoly hangon beszélni kezdett.
- Nézd, nem mondhatok el neked mindent. Igazából, én sem értem. Tisztában vagy az angyali hierarchiával?
- Igen.
- Akkor tudod, kik azok a Szeráfok.
Bólintottam.
- Hatszárnyú szent angyalok, akik Isten trónja mellett állnak. Őrzik azt.
- Azt a parancsot adták nekem, hogy jöjjek és vigyázzak rád. Ennyi. Engedelmeskednem kell. Most én vagyok az őrangyalod, az pedig, hogy láthatsz, csak annak köszönhető, hogy már egyszer meghaltál, így a fátyol, ami eddig jótékonyan takart, fellebbent. Kinyílt az úgynevezett „harmadik szemed” – magyarázta mosolyogva, mivel a fátyolos mondatnál elég értetlen arcot vágtam.
- Értem – feleltem, miközben semmit sem értettem.
- Ne aggódj, jól elleszünk – mondta még mindig mosolyogva, de nem tudott megnyugtatni. Az a feszültség, amit már egy ideje éreztem, erősödni kezdett. Féltem. Rettegtem. Nem tőle. Tudtam, valami szörnyű fog történni. Valami borzalmas. Valami olyan, amit nem fogok túlélni. Elég! – parancsoltam magamra. Megráztam a fejem és próbáltam visszamosolyogni Azraelre. Ekkor éreztem meg, hogy figyelnek.
- Te ki vagy? – kérdeztem a szemközti falnak támaszkodó, magas, jóképű idegentől. De az válasz helyett csak elvigyorodott, majd ellökte magát a faltól és elindult felénk. Azrael hátranézett és megfagyott arcán a mosoly.

***

Hideg volt azon a télen. Kegyetlen, dermesztő hideg. A kis Samuel arcán patakokban folytak a láztól az izzadságcseppek. Kétségbeesetten ültem felette, és a sírás szélén álltam. Nem! Nem lehet! Ha én elhagyom magam, akkor mi lesz vele? Nem bírtam tovább, éreztem, amint a sós lé végiggurul arcomon.

- A fenébe! - kiáltottam fel, majd tehetetlen dühömben ökleimmel a térdemre vertem. Letöröltem a könnyeket és kirohantam a kunyhóból. Nem törődtem a fagyos széllel és a fél méteres hóval. Határozottan haladtam előre. Ha valaki, hát akkor ő biztosan meg tudja gyógyítani. A Szent Tölgynél találtam rá. Már várt.
- Nem – hangzott kimondatlan kérdésemre a felelet. Igazság szerint, már meg sem lepődtem, hogy olvas a gondolataimban.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten és zokogni kezdtem. – Még csak öt éves!
- Sajnálom. Meg kell halnia. Ez a sorsa.
- Nem! – ordítottam. – Nincs olyan, hogy Sors!
- De igen, van – felelte nyugodtan.
- Nem és nem! Ha igaz, hogy minden elrendeltetett, mi végre a szabad akarat?
- Az csak egy játéklap. A Joker. Amit, ha tudod, mikor kell bevetni, nyerhetsz. Nekünk még ez sem adatott meg.
Keserű szavai a szívembe hatoltak. Tudtam, hogy szenved.
- Semmit sem tehetek? Hol a Joker?
- A nyerési esélyét már eljátszotta. Sajnálom.

Magatehetetlenül rogytam térdre. A szél épp belekapott a frissen hulló hóba, és egy jó adagot az arcomba kent. Vesztettem.

***

- Ezek HÜLYÉK! A rohadt életbe! Mi végre érdemeltem ezt ki, he?! – ordított olyan erővel a palota felé, hogy az egész Menny beleremegett.
- Mi történt, Uriel? – kérdezte aggódva Rafael.
- Uriel? – próbálkozott bizonytalanul Michael is. Nem mertek ennél többet mondani, mert tudták: egy dühös és tomboló Urielnél nincs rosszabb. A Bibliában oly részletesen leírt utolsó ítélet szinte semmiség, mondhatni eltörpül az ő haragja mellett. Mély levegőt vett, majd kifújta. Ezt megismételte párszor.
- A lányhoz küldtek – jelentette ki tömören.
- Milyen lányhoz?
- Ahhoz, akit vissza kellett hoznod az életbe, és akit elvileg Azrael pesztonkál...
- De miért?
- Látod, ez volt az a kérdés, amit én is feltettem nekik Michael. Azt válaszolták, Azrael mégsem hanyagolhatja el miatta angyali kötelességeit, viszont nem cipelheti magával minden haldoklóhoz a lányt. Így, amíg Azrael melózik, én leszek mellette. Szuper – fejezte ki a legtöbb undorral a hangjában véleményét.
- Ajaj, ez látnotok kell! – futott be a hármashoz Zaphkiel. – Cicuska színre lépett.
- Hol?
- A kórházban, úgy, ahogy Karmael megmondta.
- Mi?! – kiáltottak fel egyszerre.
- Hogy az a… - kezdte volna Uriel, de inkább elfojtotta a szitkot.
- Mi a fenét akar az a démon tőle? – tette fel a legnyilvánvalóbb kérdést Rafael.
- Mindjárt kiderítem, úgyis mennem kell – válaszolt Uriel, majd úti köpenyét felvéve, csuklyáját arcába húzva elindult.

***

- Te meg mit keresel itt?!
- Nyugi, Azrael, nyugi. Csak látogatóba jöttem ehhez a beteg gyermekhez. Már ezt sem szabad?
- Neked nem.

Azrael dühösen meredt az előttünk álló, hihetetlenül jóképű pasira. Ilyen szép a mesékben sem létezik! Megbabonázva meredtem rá, olyannyira, hogy még a nyálam is kicsordult.

- Ööö… Azrael… - próbáltam megszólítani.
- Mi van?! – kérdezett fújtatva vissza, továbbra is mereven, harcra készen bámulva az idegent.
- Mi a baj? Miért vagy ennyire ideges? És ki ez a jóképű férfi?
- Jóképű… férfi?! – fordult immár felém, és úgy nézett rám, ahogyan az idiótákra szoktak. Az említett azonban elbűvölő, bugyiszaggató mosolyt villantott, majd mély bariton hangon megszólalt:
- Köszönöm – ejtette lágyan a hangokat.
Éreztem, elolvadok. Ez Azraelnek is feltűnt, mivel dühösen rám nézett, majd az idegenre parancsolt.
- Na, ebből elég legyen! Mutasd meg neki most azonnal a valódi alakod, különben még szegény lány teljesen összetör és rájön, valójában leszbikus.
- Mi?! – kaptam fel fejem. – Azrael? Te meg miről beszélsz? – Néztem rá egyszersmind kérdőn és várakozóan, majd az idegenre emeltem tekintetem. Az elfintorodott.
- Olyan gonosz vagy! Most elrontottad a játékom.
- Ó, mennyire sajnálom, Felség… - mondta ki a szavakat tömény megvetéssel. A címzett csak dobott egy aprót sűrű, ébenfekete haján, majd lemondóan sóhajtott:
- Rendben.

És az alak hirtelen változni kezdett. A haj növekedésnek indult, a feszes, kisportolt, izmos test pedig gömbölyödésnek. Fel sem fogtam, mi történik, de egyszeriben egy gyönyörű, derékig érő vörös hajú, rikító zöld szemű, finom vonású, bombázó szexistennő állt előttem. Értetlen és bamba arcomat látva újból elfintorodott, Azrael azonban elégedetnek látszott.

- Azrael… - kezdtem volna, de ő kitalálta, mit szeretnék.
- Így már sokkal jobb és végre, miután felvette a valódi alakját, bemutathatom neked. Leila, a „hölgy”, akit magad előtt látsz, nem más, mint a Pokol egyetlen, örök, valódi és pótolhatatlan ura – gúnyolódott, mire a bemutatottól csak egy dühös pillantás és – ÚRNŐJE! – kiáltás volt a válasz.
- Mi?! – néztem rájuk megrökönyödve. – Ez nem… ezt nem mondhatod komolyan…
- De igen – válaszolt tárgyilagosan a nő.
Azraelre néztem, majd a nőre. Nem hittem el.
- Azt akarod mondani, hogy a Pokol ura… a félelmetes és rettegett Lucifer…. Valójában… NŐ?!

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 2 db)