Vadász születik
Esteledik, Randall Cage felveszi a verandáról a hatalmas barna zsákot, a hátára kapja, és a szőke hajú szépség felé fordul. Karjában pólyás csecsemő alszik, akár egy kis angyal a karácsonyi üdvözlőlapokon. Mélyen a nő szemébe néz, majd közeledve ad neki egy csókot. Semmi nyelv, csak az ajkak simulnak össze puhán, de több szenvedély van benne, mint akármilyen szeretkezésben. Letekint a csöppségre, és egy puszit nyom puha illatos fejére. Majd újra szerelme szemébe néz, s fájdalmasan felsóhajt és elfordul tőlük.
Vörös 69-es Ford Mustang már ott várja elnyúlva az esti szürkületben. A kocsinak egy nyúlánk férfi támaszkodik karba tett kézzel, türelmesen várva a búcsú végét. Fekete haja kócosan áll fején, ápolatlan rövid szakálla tele ősz szálakkal. Egy cigi füstölög a szájában, hatalmas füstfelhőket fújva orrából, sunyi vigyorral figyeli a közeledő Randall-t.
- Mehetünk már? Mindjárt reggel van! És akkor nem lesz zsákmány! – szólt rá morcos hangon, majd átsétált az anyósüléshez, és bedobta magát a csodajárgányba.
Randall bedobta hátulra a hatalmas táskát, és beült a kocsiba. Még egy fájó pillantást vetett feleségére és fiára, és elindultak. A motor felbőg, a fényszórók messze megvilágítják előttük az utat. A kocsiban egyfajta különös, vihar előtti csönd uralkodik.
- Szóval. Mi a terved? Mert anélkül rövid időn belül cafatokban végzed.
- Kerek három napja még tény volt, hogy nem léteznek – válaszolta az utat bámulva –, erre aznap éjjel vonyításra és morgásra ébredek, hogy a feleségem öccsét, az én legjobb barátomat épp egy két méter magas dög vonszolja kifele a házból.
- Azt nem teszed hozzá, hogy mikor az egyik hátulról el akart kapni, kapott egy golyót épp a szemei közé! Pazar lövés volt, elismerheted.
- Köszönöm, de kicsit elkéstél… a sógoromat akkor is elvitték. Biztos, hogy még él?
- Nem. Biztos nem – mondta csöndben maga elé, a kocsi hatalmas csikorgással lefékez, Randall elkapja a ruhájánál és az ablakhoz szorítja.
- Mi van?! – ordít rá dühödten. – Azt mondtad, még megmenthető!
- Valószínűleg megették… Ha szerencsés. De ha nem, akkor csak átváltoztatták. És az nem jó… Mert akkor meg kell még őt is ölni.
Randall teljesen kiborul. Percekig csak bámul maga elé.
- Ennyi volt, én ülök a volánhoz – mondta a fickó megelégelve a várakozást.
- Nem! – mondta magához térve. – Ezt a kocsit csak egy Cage vezetheti – tette hozzá, majd beletaposott a gázba és már mentek is tovább.
- Pontosan mi is ez? Úgy tudom, hogy a vérfarkasok csak teliholdkor változnak át. És most csak csökken a Hold. Akkor mégis mi ez?
- Teliholdkor csak az első hat hónapban alakulnak át. Ilyenkor még vadak. Uralja őket az állat. Mindenkinek nekitámadnak. Jobb, ha ilyenkor fajtatársakkal érintkeznek, mert azok le tudják fékezni őket, és megtanítják nekik azt, hogyan uralják a bennük levő bestiát. Aztán kiképzik őket. Ha egy vérfarkas elég öreg, már telihold nélkül is át bír változni. Csak éjszakának kell lennie hozzá. A napfénytől automatikusan visszaváltoznak.
- És, hogy lehet megölni őket? Ezüst golyóval? Mint a filmekben?
- Igen. Valójában az ezüst az egyetlen gyengéjük. Még ember alakban is gyakorlatilag sebezhetetlenek. Gyorsan regenerálódnak. Nagyon gyorsan.
- Akkor ezért kellett beolvasztatnom öregapám ezüstétkészletét, amit még a náciktól lopott a háborúban.
- Hidd el, most sokkal nagyobb hasznát veszed annak az ezüstnek, mint a vitrinben!
Az út további részében már nem beszélgettek. Majd egy bő óra múlva lekanyarodtak a főútról, és egy kis erdei úton haladtak tovább. A fák folyosót formáltak a fejük fölé, és még sötétebbé tették az éjszakát. Eltelt egy fél óra, és az erdő ritkulni kezdett, végül egy tisztásra értek, aminek a közepén egy régi, elhagyatott parasztkunyhó állt. Még a gazdasági válság alatt elhagyta az utolsó család, bár van hozzá legenda.
A gazda és a felesége úgy elkeseredtek, mert tönkrement a termés, és az addig felvett hitelek miatt már kölcsönhöz sem jutottak. Így hát egy éjjel a gazda és a felesége bementek a gyerekeik szobájába, és álmukban vágták el a hét éves kislányuk és a tizenegy éves fiuk nyakát, majd egymás nyakához tették a gyilkos pengéket, és saját magukkal is végeztek.
Mivel a család elég magának való volt, az erdő közepén éltek már évek óta, csak hetek múlva fedezték fel a véres, oszló, bűzölgő mészárszéket. A holtesteket eltemették, de a házat úgy hagyták, ahogy volt. Egy darabig jártak ide fosztogatók, ám egy idő után már – lehet, azért mert nem volt mit elvinni –, de már azok se jártak többé, és a ház ott maradt elsorvadni az erdő mélyén a magányban.
Most mégis pislákol benne valami halvány petróleumlámpa, így éjfél után.
- Ez jó hír – szólalt meg az anyósülésen ülő férfi. – Nem számítanak ránk.
- Miért számítanának? – kérdezte Randall.
- Mert jó a szaglásuk és a hallásuk. Ide parkolj le, a mögé a bokor mögé – utasította –, és itt van ez – adott neki egy parfümös tégelyt –, ezzel fújd be magad jó alaposan!
- Elég lesz ez? – nézett rá hülyén.
- Persze, hogy! Csak fújj egyet a levegőbe és menj át rajt! Így nem szagolnak ki.
- De mi ez?
- Jobb, ha nem tudod – mosolygott gonoszan.
Körbefújták magukat, majd a táskából elővettek fejenként két pisztolyt, a feketehajú fickó egy lefűrészelt csövű sörétest is, és egy ezüstösen csillogó ostort is feltűzött a szíjára. Csöndesen megindultak a ház felé. Közbe Randall odasúgott neki:
- Amúgy, mi a neved? Olyan gyorsan történt minden, hogy elfelejtettem bemutatkozni. Randall Cage vagyok.
- Engem hívj csak Andronak! – válaszolta kurtán, majd megelőzte, és némán, mint egy macska, fellépett a teraszra, onnan óvatosan benézett az ablakon. Benn sehol senki, a petróleumlámpa halvány fényében nem látszik sem mozgás, sem vészjósló alak. Ijedten fordul hátra, és eltorzult arccal súgja Randallnek.
- Csapda! – ahogy a szó elhagyta a száját, a távoli bozótosból kirontanak a fenevadak! Vagy tíz jól megtermett, medveméretű farkas fut feléjük furán ügetve négy lábon.
Randall észreveszi, hogy valami rácsöppen a vállára, s mikor felnéz, négy dühödt bestiát lát meg a tetőről lelógva. Andro gyorsan kapcsol, és már beléjük is ereszt a sörétessel. Persze nem sörét van a köpenyben, hanem ezüstgolyók, amik sisteregve szakítanak ki cafatokat a szörnyekből.
- Gyerünk, lőj! – kiáltott rá a rémült amatőrre. Aki ijedtében csak ügyetlenül hol eléjük, hol melléjük lőtt. Egyszerre azonban mély levegőt vett, s a dolgok kicsit lelassultak. Ekkor lőtte le az első fenevadat, pont a szeme között. Kaikulva csuklott össze, majd lassan és csöndbe változott át emberré újra. A többit is szépen eltalálta, de túl sokan voltak! Már teljesen bekerítették őket, és lőszerük szinte alig maradt.
- Most mi lesz? Csak kerülgetnek. Ha nagyon akarnák, már széttéptek volna minket.
- Biztos toborozni akarnak! Lődd le, amelyik a közeledbe ér!
Ám a fenevadak megálltak. Morogva, hörögve figyelték a két embert. Egyszer csak a kör kinyílott körülöttük, s tapsoló hang törte meg az állatkerti zajt. Egy kopasz fekete férfi jött feléjük tapsolva, félmeztelenül, aranyláncokkal a nyakán, és hatalmas örömteli vigyorral a száján.
- Vadásznak való éjszaka ez! Nem de, Andro? – szólt erélyesen.
- Fidelius! Te korcs disznó! Hát túlélted a csapdámat? De látom, kicsit megégettem a farkad végét – mondta mosolyogva, miközben a férfi hasán levő egyenes vágásra bökött pisztolya csövével. – Áruld el, hogy sikerült túlélned egy karcolással?
- Hát nem rajtad múlott. De fogalmazzunk úgy, hogy… akadt egy szponzorom.
- Ki lenne olyan hülye, hogy vadkutyákat etessen?
- Nos… normális esetben nem mondanék még ennyit se. Persze normális esetben már letéptem volna a fejed! – ordított rá. – Van egy segítőm, aki akkor kiemelt engem abból az ezüstkoporsóból. Szörnyen össze voltam égve, és a testem minden porcikája azért üvöltött, hogy haljak már meg. Ám valami különös, megnyugtató fekete olajba tettek. Egy hatalmas kádban tértem magamhoz, ami tele volt ezzel a fura olajjal. Egy hang szólt hozzám, kedves és gyengéd. Azt mondta, kiválasztott.
- Téged? Ugyan mire? – szólalt meg Randall, aki már nem érzett félelmet, csak dühöt és kíváncsiságot.
- Ha nem szakítanál félbe, hús, akkor el is mondanám! – morgott rá, mire az összes többi bestia is felhorkant és vonyított. Fidelius intett, és mind elhallgattak. - Kiválasztottak, engem és a fajomat a végső nagy csatára. Egy végső háborúra az emberiség ellen.
- Az emberiség még kicsit nagy falat nektek. Abba beledöglötök – mondta Andro, majd belelőtt az egyik farkasba, erre mind megvadultak, s rájuk támadtak.
Andro eldobta a fegyvereit, és a szíjáról levette az ostorát. Szétcsapott köztük, hogy csak úgy nyüszített mind, amelyiket elérte az ezüst ostor. Nem pattogott, csak fémesen csilingelt, akárhányszor odasózott egyet a lényeknek. Randall sem hagyta annyiban, lőtte a vérfarkasokat, egymás után hullottak el, de túlerőben voltak, és a távolból már kutyaugatás hallatszott.
- Gyorsan! – ijedt meg Andro. – Hozzák a kutyákat!
- Ezeknél miért rosszabb a kutya? – Randall a nagy sietségben nem kapott választ. Csak lassan megindultak a kocsi felé, de a haladás nem volt egyszerű. Andro tisztította az utat, amennyire lehetett, félre is ugrottak előlük a szörnyek, Randall pedig csak fedezett, a hátulról jövőket lőtte, nem mindet halálosan, de sok elpusztult.
Egyszerre a tömegből egy nagydarab került elő, elkapva Andro ostorát, és a földre rántva azt. A földön fekve kabátjából egy füstgránátot vett elő, és elhajította kibiztosítva. Hangos pukkanás, és a füst már szivárgott is ki a tartályból.
- Randall, menekülj! Menj, még tudsz, majd találkozunk! – kiáltott Randallnek, aki egy cseppet sem tétovázott, elkezdett rohanni a füstben, ahogy csak a lába bírta.
A Mustangnál már állt két bestia, akik csak azt várták, hogy a visszavonulókba mélyeszthessék a fogukat. Randall az egyiket a szeme között kapta el, a másikat pofán verte a puskával. A szörny csak megrázta a fejét, és már épp lecsapni készült, mikor felnyüszített. Cage a bordái közé szúrt egy kis ezüst kést a nagyapja étkészletéből. Nem mindet olvasztotta be, gondolta, lehet, még kell neki egy kés.
A rém morogva odébb lépett, és Randall bepattant a kocsiba. Első próbálkozásra felbőgött a motor, és ő hajtűkanyart véve az úton elhajtott az öreg háztól. Kiérve a főútra teljes gázzal hajtott, és csak sírt. Sírt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. Szégyellte magát, és utálta. Nem csak, hogy nem mentette meg a sógorát, de még egy jó embert is veszni hagyott.
A csatatéren lassan oszlott eközben a füst. Vérszomjas szörnyetegek helyett immár szakadt ruhájú emberek sürögtek-forogtak a kis tisztáson. Andro magához térve látta Fideliust, aki irányította a falkáját.
- A halottakat vigyétek az emeletre, a sebesülteket a pincébe a kádakhoz. A nagyúr hamarosan itt lesz. – Egy embere lépett oda hozzá. Halvány bőrű, szikártestű, vörös férfi.
- Uram – szólította meg, s lesütötte a fejét. – Kicsit több a veszteségünk, mint amennyit nyertünk. Csak egy embert tudunk átváltoztatni. Ezzel szemben tizenöt testvérünk elpusztult.
- Nyugodj meg! – mondta, majd elmosolyodott, és Andro felé fordult, aki még a földön feküdt. – Sokkal többet nyertünk, mint azt gondolnád. Ő pusztította a fajtánkat a legjobban. És most közénk fog csatlakozni.
- Inkább ölj meg! – morogta Andor és véres nyálat köpött feléjük.
- Dehogy! Semmiképp. Hogy a családoddal lehess mennyországban? Nem. Neked szörnnyé kell válnod, hogy velünk gyere a pokolba. Neked most a halál csak megváltás lenne, és – bár nem értünk egyet – most mégis büntetlek. De előtte még szeretném, ha találkoznál a mi vezetőnkkel. Ki a szárnyai alá vett bennünket.
- És ki lenne az? Remélem, egy sintér.
- Nem, de már itt is van. De hisz ismered is már – mondta vigyorogva és félre lépett.
Andro szemei elkerekedtek. Szája tátva maradt, s a döbbentettől csak ennyit tudott mondani:
- Te?