Layla: az angyal, az ördög és a gyermek I.
Megjegyzés:
Kb. 5 évvel ezelőtt pattant ki a fejemből ez a történet. Azóta kétévente egyszer előveszem kb. 1-2 óra hosszára, javítgatom, írok hozzá. Az eleje már készen van, a vége a fejemben, a közepét pedig remélem, hamarosan megálmodom. Igazából azért teszem közzé, mert remélem, kapok véleményeket, és azok segítenek kimozdulnom a holtpontról. Vagy ha nem kapok, akkor is ihletet kapok.
A történetről tudni kell, hogy eléggé alternatív angyali és démoni világot mutat be, az idősíkok és helyszínek sokszor váltakoznak (múlt, jelen, Menny, Pokol) és az elbeszélés is hol E/1-ben, hol E/3-ban íródik. Mindez szándékos. Ha még ebben az életben a történet végére jutok , ti is megértitek.
Mivel hosszúak a fejezetek, kettébontva töltöm fel őket.
I.
Csodaszép bárányfelhős, napsugaras volt a kora délelőtt. Javában a tavaszban járva virágba borulva tündököltek a fák szerte a kertekben és az utak mentén. A levegő tele volt édes illatokkal, az enyhe szellő pedig lágyan simogatta az arcomat. Délutánra kissé beborult és a szél is erősebb lett. Aggódva tekintettem ki a fürdőszobaablakból, de úgy látszott, megússzuk a zivatart. Gyorsan a tükör felé fordultam és sminkelni kezdtem. Amint az alapozót a kezembe vettem, elfintorodtam – sohasem értettem, minek kell ennyi kencét magunkra kenni. Csak húzza lefelé az arcom. Nem szerettem. De Ő megkért rá, hogy nagyon szép legyek. És érte mindent. Ahogy egy pillanatra kinéztem a nyitott fürdőajtón át, láttam, hogy az előszoba egyik foteljében ül, keresztbe tett lábbal és jobb kezével ütemesen dobol annak karfáján. Félhangosan valami olyasmit morgott, hogy mi nők mindig mindenhová órákig készülünk, meg, hogy ő már menne, és ha ilyen ütemben folytatom, biztosan elkésünk…
- Én ráérek – jelentettem ki derűsen, hangosan és szélesen mosolyogva. Gyorsan odacsörtetett hozzám. Arca feszült volt.
- Az lehet, hogy te ráérsz, de én nem! – csattant fel.
- Ne csináld már! Van még körülbelül tizenöt perc az indulásig. Addigra kész leszek – válaszoltam határozottan, nyugodtan. Tudtam, hogy így is lesz.
- Persze, mindig ezt mondod – durcáskodott. – De ha nem, itthon hagylak!
- Persze…
Mint mindig, most is jót mosolyogtam bosszús arckifejezésén. Istenem! Mennyire szeretem! El lehet ezt egyáltalán viselni? Folyton mozgásban van. Ha tétlenül kellene ülnie, talán meg is bolondulna. Sarkon fordul és már megy is a beépített szekrényhez. Kiveszi és szépen előkészíti a kabátom és a cipőm. Újabb mosoly. Még egy utolsó igazítás a sminkemen. És igen, megcsináltam: indulás előtt két perccel végeztem.
- Kész vagyok! Indulhatunk!
- Még időben!
- Jaj, ne légy már ilyen morcos! Imádlak!
A legádázabb és legkeményebb férfiszívet is meglágyító mosolyt küldök felé – viszonozza. Most már minden rendben van. Jaj, ne, megszólal a mobilom!
- Szia Anya! Nem, most nem alkalmas. Visszahívnál később? Nagy késésben vagyunk. … Igen, Vele. … Ne csináld már, ezt ezerszer megbeszéltük. … De Anya – most már dühös vagyok és kiabálok – SZERETEM!!! … Nem érdekelsz! Viszlát!
- Egy kicsit tiszteletlenül beszéltél vele.
- Csak azért, mert már megint kezdte!
- Az édesanyád, csak aggódik miattad.
- Mint mindig – keserű arckifejezésem mindent elárult, így nem is folytattuk tovább ezt a meddő vitát. Sohasem éreztem úgy, hogy anyám szeretne. És ezt Ő is tudta.
- Egyébként – próbáltam üde és gondtalan arcot vágni – miért kellett fehérbe öltöznöm?
- Majd meglátod Édes.
- Oké! Szeretlek!
Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Viszonozta. Szeret. Bízom benne. Már csak Ő maradt nekem.
***
A magas, kecses alak törökülésben ült le. Okos homlokán apró ráncok jelentek meg. Gondterheltnek tűnt. Máskor mindig ragyogó smaragdzöld szeme sötétre váltott. Egy pillanatig a messzeségbe révedt, majd odafordult a mellette ülő, kissé durcás, sötét köpenyes alakhoz.
- Ez azért furcsa, nem?
- Mire gondolsz?
- A cserére, mi másra. Miért hívták vissza Nathanielt?
- Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Úgyis meg fog halni.
- Pedig nem kellene. Még nem jött el az Ideje.
- Szabad akarat. Ő döntött így.
- Ha tudna róla, hidd el, nem szeretné. Szeret élni.
- Az ő baja.
- Túl kegyetlen vagy, Uriel. Mondd csak, mi bajod az emberekkel?
- Alapvetően semmi. De mernék én bármi rosszat is mondani Isten kegyeltjeire. Még a végén bűntit kapnék Michaeltől – gunyoros, kesernyés mosoly jelent meg arcán. Valójában szenvedett.
- Ajaj! Nagyon rossz passzban vagy! Most min kaptatok össze?
- Semmin.
- Ne mondd, hogy amiatt a hülyeség miatt, amiről Rafael beszélt! Uriel!
- Pofa be! Elegem van belőled Zaphkiel! Elmentem!
- De hát dolgod van!
- Mire való Azrael?! Neki kell fogadnia a lelkeket. Mentem – azzal felállt és elviharzott. Nem vette észre a fiatal, égővörös hajú férfit, aki elhaladt mellette. Az tűnődve fordult utána. De csakhamar arra a következtetésre jutott, ez nem az ő dolga. Megvonta a vállait, majd letelepedett Zaphkiel mellé.
- Még mindig ugyanolyan morcos, mint volt, semmit sem változott - szólalt meg élénk, vidám hangon.
- Szervusz Rafael! – fordult felé Zaphkiel és elmosolyodott. Rafael viszonozta a kedves gesztust.
- Hogy vagy drága Barátom? – kérdezte tőle és jobb kezét annak gondolkodva összekulcsolt kezeire illesztette, bátorítóan és barátságosan megszorítva őket.
- Hahhh… - mély sóhaj szállt fel belőle. – Kétségek között. Nem értem. Miért tették ezt? Senki sem menti meg! Ez a szabályok ellen van! Miért hívták vissza Nathanielt?
- Fogalmam sincs. De a Szeráfok döntése ellen nem tehetünk semmit.
- És még azt mondják, a Mennyben szeretet és béke uralkodik – a hangjában bánat csengett.
- Na persze. Ne feledd: Ahogy fent, úgy lent…
- Jah – keserédes mosolyt villantott. – Nem bírom ezt végignézni.
- Akkor ne tedd!
- Elmegyek. Te itt maradsz?
- Igen. Kíváncsi vagyok a végkifejletre.
- Minek? Mindig ugyanaz.
- Most nem. Nem találod furcsának? Ennek a lánynak nincs semmilyen képessége. Mégis. Ilyen kegyetlen sorsot!
- Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Ne feledd! Ég veled! – azzal felállt és ő is elment. Rafael magára maradt.
- Mi ez a furcsa, szorító érzés a szívemben? – kérdezte fennhangon. Szokása volt magában beszélgetnie. - Ennek a lánynak nem kellene meghalnia. Még nem. De miket is beszélek! Csak nem együttérzést érzek? Ááá! Úgy látszik, túl sok időt töltök az emberek között...
***
- Hol vagyok? Mi ez a hely?
Hatalmas teremben állok, amelynek jobb- és baloldalán egyaránt egy-egy elképesztő, mondhatni, monumentális kapu, vagy talán ajtó terpeszkedik, melyeken furcsa, legalábbis számomra ismeretlen jelek vannak felvésve. És a kettő között egy csuklyás alak széken ülve, előtte asztal, azon nyitott könyv. Arca félig takarva és homályban van, de az arcvonásai azért egész jól kivehetőek. Egészen fiatalnak, tinédzsernek nézem.
- Ki vagy te? – szólítom meg félénken.
- Az most nem számít - válaszolja. – Tedd mérlegre az életed, minden gondolatod és döntésed, és válassz: a Mennybe vagy a Pokolba kívánsz-e menni.
- Te meg miről beszélsz? Álmodom?
- Nem, meghaltál.
- Az lehetetlen. Most épp egy partin kellene lennem.
- Partin? – Gúnyos mosoly jelenik meg arcán, és az amúgy is mély hang szavai után most úgy visszhangzik, mint a legnemesebb érc. – Nos, talán nézd meg, miféle „partin” is vagy.
Jobb kezét kinyújtja, mutatóujjával lefelé mutat. Követem tekintetemmel. Egy kőasztalon fekszem, mint valami fejedelmi vad, rajtam a fehér ruha, amit Ő vett nekem kizárólag erre az alkalomra. De a ruha már nem fehér, hanem vörös és egy tőr áll ki a mellkasomból. Körülöttem fekete csuklyás alakok, akik valami érthetetlen szöveget kántálnak. Sötét helyen vagyok, talán pincében. A téglafalakon különös jelek vannak felvésve, nem ismerem őket, csak a legnagyobbat, aminek közepébe valami furcsa, vonalakból álló krikszkraksz van vésve. Egész pontosan most rajzolják bele – egy fordított pentagramba. Aki pedig vérrel beleírja…
- Istenem! – Önkéntelenül is számhoz kapom jobb kezem, miközben remegés fut végig rajtam, és mire feleszmélek, már térdre rogyva peregtek könnyeim. – Ez nem lehet! Nem mondhatod…
- De igen. Most már megtudhatod az igazat, bár furcsa, hogy nem vetted észre, hogy meghaltál. A barátod egy sátánimádó szekta tagja, és éppen ő volt soron, hogy áldozatot hozzon. Sajnálom. Téged választott. A legtökéletesebbet. Egy kedves, naiv, ártatlan és szűz lányt. Ugye, még az voltál? – hamiskás, gunyoros él zendül meg hangjában.
- Bár annak kellett lenned, különben nem áldozhattak volna fel. Mániájuk, hogy Lucifernek szűz lányokat áldoznak. Nem is értem, miért, hiszen… - És jól elbeszélgetett önmagával és folytatta és mondta végtelen monológját, de én semmit sem hallottam belőle, majd miután feleszmélt – azaz rájött, hogy nincsen egyedül –, folytatta nekem címzett szózatát, amit én elképedve, egyszersmind megsemmisülten hallgattam. Választás. Kezdtek visszatérni az emlékeim.
- Az utolsó szó, amire emlékszek, a feláldozni. Elárult. Megölt – motyogtam. - Ő… - kezdtem volna, de mintha csak kitalálta volna gondolatom, válaszolt.
- Igen. Ő ölt meg. Az ő áldozata voltál, így neki kellett megtennie. Tudom, ez nem a legjobb, legvigasztalóbb szöveg, de tényleg azt kell mondanom: ezen nincs mit tenni. Ne sírj! Szedd össze magad és dönts: Menny vagy Pokol?
- Tessék? – minden ólmos fáradság kiszállt belőlem, bénult tompaságom tovaröppent. Bár már éber voltam, de még mindig zavart.
- Bocsi, elég sok dolgom van, és hamarosan újabb vendéget kell fogadnom. Szóval mit gondolsz, a tetteid alapján hová kellene kerülnöd: a Mennybe vagy a Pokolba?
Ekkor valami egészen furcsa dolog történt: megnyugodtam. Egész pontosan, nem éreztem semmit. Ránéztem a kapukra – mind a kettő egyforma volt.
- Mi kell ahhoz, hogy valaki a Mennybe vagy a Pokolba jusson?
Elmondta. Számot vetettem életemről. Próbáltam objektíven látni önmagam. Végül döntésre jutottam.
- Bár nem akarok oda menni, de úgy érzem, a másikat nem érdemelném meg. Melyik kapu vezet a Pokolba?
Hosszas hallgatás után végül elmosolyodott és így válaszolt:
- A jobb oldali.
Elindultam felé. Megálltam a kopogtatóra hasonlító kígyó alakú kilincsek előtt, kezeimmel megragadtam őket és vártam, mi fog történni, milyen is lesz a Bibliából és a papok ijesztgetéseiből ismert Pokol. Tüzes, fortyogó katlan, ahol szarvacskás csúnya lények vasvillával várnak majd, mint valami birkát, nyársra húznak és megégetnek? De ezt már nem tudtam meg. Épphogy résnyire nyílt az ajtó, hatalmas fényesség borított el. Szinte megvakított. Mire ki tudtam nyitni a szemeimet, egy zord külsejű, fél arcára csuklyát húzó és egy hatalmas kaszát bal kezében tartó férfi állt előttem. Önkéntelenül is remegni kezdtem tekintete láttán.
- Oda egy ideig nem mehetsz. Változott a terv. Gyere, vissza kell, hogy vigyelek.
- Hova? – néztem rá értetlenül.
- A földre, hova máshova.
- De meghaltam. Hogy mehetnék… - de nem hagyta végigmondani a mondatot.
Türelmetlenül, megvetően, ridegen beszélt.
- Arra ne legyen gondod! Majd Rafael gondoskodik rólad. Gyere! – És ezzel megragadta jobb kezem, maga után húzott, majd erőteljesen meglökött, és én valami keménybe ütköztem. Azután belemerültem. Majd fény és sikoltások. Elvesztettem az eszméletem.