Layla: az angyal, az ördög és a gyermek (bevezetés)

Fantasy / Novellák (1552 katt) angyalka146
  2012.03.12.

Előjáték - És kezdetben volt a gyűlölet…


Nem tudom, ki szövi a Sors szövetét. Nem tudom, ki és miért forgatja a Végzet kerekét. Csak azt tudom, hogy ami velem történik, súlyos félreértések, hatalmi játékok és vak gyűlölet együttes eredménye. Lényem a kiszámíthatatlan gonoszság játékszere. Ha van Isten, hogyan engedheti meg?! Ha van Isten, miért nem ment meg?!



Sötét volt aznap éjjel. Súlyos, vastag felhők fedték be az eget. A szél süvített, a február végi hideg pedig a bőrömet égette. Nem emlékszek tisztán a képekre, inkább csak érzések maradtak meg. Benyomások. És a szeme…

Egyensúlyomat elvesztve terültem el a sáros földön. Ő azonnal ott termett mellettem és kardját szívem fölé helyezte. Semmit sem értettem. Tegnap éjjel még a karjaiban tartott, csókjaival árasztott el, most pedig harcra kényszerít. Küzdelemre az életemért. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem. A szívem környéke súlyosan nehézzé vált tőle, szúrt, sajgott és olybá tűnt, mintha egy darabot kitéptek volna belőle.

- Miért? Miért teszed ezt velem? Én csak egy őrző vagyok…
- Nem, nemcsak az, annál sokkal több – keményen megmarkolta az állam, szinte összeroppantotta. – Az én kis szeretőm.

Soha nem fogom elfelejteni azt a mély megvetést tükröző arcot, ami akkor felém nézett. Örökre a lelkembe véstem. Elvesztettem mindent és mindenkit. És ő csak állt merev arccal, fagyos tekintettel. Minden pontosan olyan volt, mint azon az éjszakán, amikor először találkoztunk.



Hideg, kemény, február végi éjszaka volt. A természet még pihent a fagyos föld alatt, a tavasz lehelete még nem érintette meg a tájat. Akkor is ugyanazt a monoton munkát végeztem, mint előtte minden este. Már hosszú évek óta. Amióta nagyanyó meghalt, megváltozott az életem. Én, mint a sámánasszony egyetlen unokája, méltó örököse lettem munkájának, a falu vezetésének és az istenekkel való kapcsolattartásnak. Utáltam az egészet.

Isten nem létezik. Istenek még úgy sem. Csak energia van. Minden energia. Isten anyámmal együtt halt meg számomra. Nem érdekelt a léte. A nagyanyám egyszer elárulta a titkot: csak azért játssza el az „istenekkel” való kapcsolódást és párbeszédet, mert az embereknek szükségük van rá. Egy reményre.

- Hidd el, Layla, az ember a legszánalmasabb lény a földön! Lehet, hogy gondolkodik, lehet, hogy képes a beszédre, de teremteni nem tud. Szánalmas.

Folyton ezt mondogatta. Igaza volt. Most már én is belátom: az ember szánalmas. Szánalmas vagyok.

Sötét, komor felhők úsztak az égen. Havazni készült. Az erdő hallgatag volt. A vadállatok, megérezvén a közeledő vihart, menedéket keresve menekültek. Magam voltam. Mint mindig. Sohasem voltak barátaim. Bárhogy próbálkoztam, bármilyen keményen, bárhogy alkalmazkodtam, adtam fel valódi önmagam, igazi lényem, mind hasztalan: nem fogadtak el az emberek. Féltek tőlem. Valójában démonnak tartottak, de a nagyanyám és a gyógyító képességem miatt nem bántottak. Ezért lepődtem meg, amikor megláttam őt.

A Szent Tölgy tövében pihent, fejét felhúzott térdén pihentetve, de tisztán láttam a homlokából arcára csordogáló vörös vérereket. Hosszú, vállig érő sötét haja csapzottan lógott úti köpenyére, ziháló levegővétele tisztán hallatszott az éjszakában. Épp csak egy pillanat volt, amíg rátekintettem és mintha megérezte volna jelenlétem, bosszúsan felemelte fejét. Megszédített az elém táruló látvány. Soha még ilyen tiszta, csillogó kék szempárt nem láttam. Olyan volt, mint a haragos téli óceán. Elvesztem benne. Mire feleszméltem, már reszkető kezekkel, térdre rogyva ültem előtte. Mintha valami mágiát használt volna, fogva tartotta a tekintetem. Nem engedett. Hosszú percekig behatóan tanulmányozta az arcom, mégis az volt az érzésem, a lelkemben kutat. Majd tekintete enyhült és szeme haragos kékről bársonyosan simogatóvá változott.

Az első perctől kezdve nem félt tőlem és bízott bennem. Fagyos szívembe olyan érzéseket csempészett, amitől a legkeményebb télben is bátran mentem mezítláb a hóra: testem mindig a tavasz lágy melegében égett.



- Tehát ennyi volt.

Éreztem, amint a sós cseppek végigsuhannak arcomon. Ránéztem. Tudtam, hogy meg fog ölni. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam megállítani könnyeim folyamát. De belül egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Olyan izzó gyűlölet lángolt fel bennem, amelynek létezéséről még elképzeléseim sem voltak. Pedig már sokat éltem. Megfogadtam, igen, megesküdtem magamnak, ezzel nincs vége. Még bosszút állok. Eljön az idő, amikor te leszel kiszolgáltatva nekem. Én ráérek. Hiszen te örökké élsz. Én pedig ráérek.

Nem éreztem, amikor a vas áthatolt testemen. Az érzékeim mintha eltűntek volna. Talán sohasem léteztek. Talán illúzió volt az is, mint maga az élet. Az egyetlen mondat, amit a lelkembe zárva elvittem, ez volt: Én ráérek.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 4 db)