Álom és valóság határán
Nem tudom, voltál-e már úgy, hogy nem tudtad biztosan, álmodsz-e éppen, vagy ébren vagy. Régebbi filmekben, regényekben sokszor láthattunk, olvashattunk olyat, miszerint valamely szereplő felébred, néhány dolog történik vele, körülötte, majd hirtelen valami gyanús lesz, valami nem stimmel. Ekkor általában szörnyűség történik az adott szereplővel, majd felriad álmából, s a valóság, melyre ébred, néha sokkal rosszabb, de általában nem túl megnyugtató.
Nos, egyszer (nem is olyan rég, hisz 2003 őszét írtuk) én is hasonlóképpen jártam. Éjszaka elég későn feküdtem le, hajnalban pedig családom többi tagja elutazott, s fel is ébredtem arra, hogy elköszöntek. Ekkor úgy döntöttem, a kevés alvás ellenére (kb. 3 órányi), hamarosan én is felkelek. Úgy negyed óra elteltével hallottam, hogy édesanyám visszajött, meglehetősen feldúltan, hisz valami fontos dolog majdnem itthon maradt, s ahogyan jött, távozott is. Pár perc elteltével ezután fel is keltem, s álmos, bágyadt tekintettel szemléltem a körülöttem szürke homályba burkolózó világot. Kitekintettem az ablakon, s láttam, hogy a szomszéd házban világít néhány ablak. Arcomat pár pillanatra a tenyerembe fúrtam, majd a vérkeringés megindítását elősegítendő, megdörzsöltem. Felálltam, kinyújtóztam, majd áttámolyogtam a másik szobába, melynek eléréséhez át kellett menjek a közlekedőfolyosón, a konyhán, s az előszobán. A nagyszoba majdnem teljes sötétségbe burkolózott, mivel el volt húzva a sötétítőfüggöny, és a redőny is le volt engedve. Odabotorkáltam az ablakhoz, s előbb a redőnyt húztam fel, majd a függönyt vontam félre. Kinéztem, s valami furcsának tűnt. Az ötlött fel bennem, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet, hogy olyan köd ereszkedjen le, hogy ne lássam a szomszéd házat. Márpedig a helyzet nyilvánvaló volt. S ebben a pillanatban felébredtem.
A szobámban már világosabb volt, s elkezdtem azon gondolkozni, hogyan is álmodhatok én ilyeneket. Kipattantam az ágyból, átviharzottam a nagyszobába, mely sötétségbe burkolózott. Bekapcsoltam a TV-t, majd az ablakhoz lépve elhúztam a függönyt és felhúztam a redőnyt. Igencsak meglepődtem, amikor ismét a fent leírt látvány fogadott: a szomszéd ház sehol, s mintha köd lepné el a vidéket. A TV pedig zavaros képeket és hangokat sugárzott, majd egyszerre csönd lett s teljes sötétség.
Verejtékezve tértem magamhoz, s ezt már soknak tartottam az álomból. Kinéztem az ablakon, a táj a felkelő nap arany fényébe burkolózott, s minden a helyén volt. Kimentem a fürdőszobába a szokásos reggeli tevékenységek elvégzése okán (WC, mosdás, fogmosás), majd a konyhán s az előszobán át a sötét nagyszobába mentem. Kicsit ugyan tartottam attól, mi lesz, de a friss hideg víz érzése az arcomon nem hagyott kétséget. Bekapcsoltam a TV-t, mely a szokásos reggeli hírműsort sugározta, majd a függöny és a redőny következett, s az újabb döbbenet. Egy kietlen pusztaság látványa. Ekkor tudatosult bennem - ha ezt mondhatjuk így - az, hogy még mindig álmodom, bármennyire is valóságos a dolog.
Újabb ébredés következett, ekkor azonban már abszolút nem voltam ebben biztos. Megtapogattam magam, s miután úgy gondoltam, valóságos vagyok, gyors iramban kinéztem az ablakomon, ahol minden rendben volt, majd átrohantam a másik szobába, de az ismert jelenetsor után (TV, függöny, redőny) ott megint nem láttam a szomszéd házat, sőt, egyáltalán semmit sem láttam. Kezdett nagyon elegem lenni a dologból, s éreztem, hogy agyam kiadja ugyan a testemnek a "felébredni" parancsot, de az nem reagál.
Újabb ébredés következett, de ekkor már tudtam, ez még mindig nem igazi. Ennek ellenére végig kellett járjam az előzőekben ismertetett utat, s egy újabb valótlan ébredést. Ekkor azonban már éreztem, hogy testem kezd reagálni az agyam által artikulátlanul, néha összefüggéstelenül kiadott és ordibált, sikoltott parancsokra: "Kelj már fel! Mozdulj meg! Nyisd ki a szemed!" s hasonló rövid mondatok hangzottak el.
S végre sikerült! Valóban felébredtem, ha minden igaz. Óvatosan, minden tárgyat végigtapogatva, magamat meg-megcsípve, arcul csapva átmentem a másik szobába. A redőny résein fény szűrődött át, a sötétítőfüggöny nem volt elhúzva. Remegő lábakkal indultam el az ablak felé, miközben kezem szinte görcsösen kereste a TV távkapcsolóját. Megtalálta, s bekapcsoltam azt. Az ablakot is sikerült elérnem, s egy hirtelen rántással felhúztam a redőnyt. Hatalmas megkönnyebbülés futott végig rajtam, még a hideg is kirázott. Végre innen is láttam a szomszéd házat, a fákat, az erdőt az út túloldalán. Letelepedtem kicsit a TV elé a fotelbe, s figyeltem a híreket. 10 órát mutatott a videó órája, s eszembe jutott, fél 5 volt, mikor családom távozott. Eközben a TV-ben semmi negatív változás nem történt, így bekapcsoltam a music centert is, ahonnan épp valami pergős dal szólt. Kimentem a konyhába reggelit készíteni, s lassan megnyugodtam valamelyest, bár az egész nap folyamán azt lestem, mi az, ami nem stimmel, hol van valami apróság, amiből rájöhetek, hogy esetleg még mindig alszom. Szerencsére nem volt ilyen, és a nap további része nyugalomban telt.
S hogy mi ebből a tanulság, a konklúzió? Őszintén szólva fogalmam sincs. Abban viszont biztos vagyok, hogy soha többé nem akarok még hasonló élmény sem magamnak, de még a legádázabb ellenségemnek sem.
Úgy megélni egy egész napot, hogy az bármikor összeomolhat és egy újabb hamis ébredéshez vezethet, szavakkal leírhatatlan dolog. Most, ahogy leírtam és újra átéltem ezt, csak annyit mondhatok talán: pihenjétek ki magatokat mindig, mihelyst arra lehetőségetek van, s soha ne akarjatok annál hamarabb felkelni, mint ahogyan az a szervezetetek engedi, mert ez lehet belőle.
