Az alku
Az alku
- Letelt az egy év, Erik – mondta a sötétben álló alak kimérten. – Remélem, megérte számodra.
A fiú leszegett fejjel ült a székben.
- Minden egyes perce megérte – felelte, miközben a könnyeivel küszködött. – Az elmúlt években próbáltam elnyomni az érzéseket, melyeket iránta érzek. Bár sosem lehettünk igazán együtt, mégis mindig úgy éreztem, mintha nélküle egy részem veszett volna el. Hiába nem hallottam felőle olykor hónapokig, hiába nem láttam nap mint nap, amikor megpillantottam, mintha megigézett volna. Nem tudtam soha ellenállni neki. Minden gondosan elrejtett érzés, mint egy intenzív hullám tört elő belőlem, és hatalmasodott el a szívemben. Egy éve még nem egészen értettem, hogy mi ez. Vagy csak nem akartam magamnak bevallani, de ma már tisztán látok, és ha van valami az életemben, amiben biztos vagyok, akkor az az, hogy nem szeretnék nélküle élni. Vele szeretném leélni az életem, mert nélküle egyedül érzem magam. Nélküle szenvedek, és nem találok ki az érzéseim útvesztőjéből. Amikor mellette vagyok, akkor minden olyan nyugodt, de mégis lüktető. Csak őt akarom. Számomra csak ő létezik, mindenki más csak a magány fájdalmas elűzését szolgálja.
Az alak közelebb lépett Erikhez. Az árnyak még mindig eltakarták valódi kilétét, de áradt belőle a hatalom, és valami felfoghatatlan érzés kerítette hatalmába a fiút.
- Teljesült a kívánságod. Életed hátralevő részét vele töltötted el. Most rajtad a sor, hogy bevégezd az alku rád eső részét.
Erikben égett a fájdalom. Élete legszebb évét tudhatja maga mögött, mégis a lelkét mardosta a bűntudat.
- Lenne egy utolsó kérésem.
- Nem teszek ingyen senkinek sem szívességet, és neked már nincs mit felajánlanod számomra.
Eriket fojtogatta a torkában keletkezett gombóc, de megpróbált erőt venni magán.
- Kérlek, csak ezt tedd még meg nekem!
- Mit szeretnél? Talán meggondolom.
- Ha végeztünk, akkor szeretném, hogy minden érzése olyan legyen, mint egy évvel ezelőtt. Önző voltam, amikor a szerelmét kértem. Csak magamra gondoltam. Csak az járt a fejemben, hogy nem szeretnék nélküle lenni, de tudom, hogy ez helytelen. Akármilyen boldogok is voltunk együtt, ez mégsem a valóság. Ő nem így érez irántam. Sosem szeretett. Talán több voltam, mint egy egyszerű barát, de nem olyan, akivel együtt szeretett volna lenni. Ezért szeretném, ha visszahoznád a valós érzéseit. Neki is könnyebb lesz.
Az alak felnevetett.
- Rettentően lovagias vagy, Erik, de én már nem tehetek semmit. Már azelőtt is szeretett téged, mielőtt én beavatkoztam volna. Lehet nem annyira, mint most, de ahogy te is mondtad, több voltál számára, mint egyszerű barát. Én nem tettem mást, csak feloldottam azt a gátat az elméjében, mely valami számomra érthetetlen okból kifolyólag mégis arra ösztönözte, hogy ne kezdjen ki veled. Ámde az érzésein semmit sem változtattam. Ti ketten alakítottátok a sorsotokat mind a mai napig.
Erik ekkor már nem tudott uralkodni magán, és hagyta, hogy a szívét mardosó fájdalom eluralkodjon rajta: sírva fakadt. Boldog volt, hogy Elena valóban szerette, és az elmúlt egy év nem csak egy illúzió volt, hanem valóság, ugyanakkor rettenetesen fájt neki, hogy most véget is ér.
- Készen állsz, Erik? Nem mintha lenne választásod.
A fiú vetett egy utolsó pillantást a sötétben álló alakra, majd bólintott.
- Üdvözöllek a pokolban! – mondta az ismeretlen.
