A világ végei
Egy bölcs asszony mondta egyszer, hogy szerinte a világ sokszor, nagyon sokszor véget ért már.
Kinek a világa?
Az enyém akkor, amikor elvesztettem az angyalt, aki gyerekkorom óta vigyázott rám.
Mindig ott volt láthatatlanul. Örült velem, ha örültem, és nyomtalanul eltüntette a bánatom. Egyszer aztán megjelent előttem. Mosolygott rám, és nevetett velem. Régi meséket mondott el nekem.
- Én nem vagyok méltó a figyelmedre. Még csak ember sem vagyok. Hogyan bízhatnál bennem?
Akkor csak állt ott távolodó sírás-nevetéssel a szemében. Elengedett. Én pedig elfordultam tőle az emberek felé.
És véget ért a világ.
A színek megfakultak,
A hangok elnémultak,
Futás és tánc megbénultak.
Mért éltem tovább?
Nem tudom. Mindenhol, mindenben keresem őt. Talán a remény éltetett.
Hogy hogyan talált meg, az még egy nem tudom.
Most már vigyázok a világomra, megkérdem tőle:
- Hogy segíthetek?
- Dalnok vagy, nem? Hát énekelj nekem!
