Gyilkos vérvonal 2. befejező rész
Gina pár napig tényleg nem csinált semmit a ház körül, csak pihent és olvasott. A könyvtárszobában rengeteg érdekes olvasmányt talált, így nem volt nehéz lekötnie magát.
,,Majd legközelebb itt rakok rendet, ha kipihentem magam“ – gondolt a további teendőire.
Nick odaadó férjként viselkedett, estére mindig hozott valami meleg vacsorát, amelyet gyertyafényes asztalnál fogyasztottak el egy pohár bor mellett.
Lassan Gina is kezdett megnyugodni, és visszatért a régi kerékvágásba.
– Holnap elutazom, szívem – kezdte Nick a vacsoránál. – Lehet, el fog húzódni a tárgyalás, és ott kell éjszakáznom, de mindenképp hívlak – puszilta meg Gina homlokát, és azzal ment is lefeküdni.
Gina elmosogatott, majd ellenőrzésképp kinyitotta a bárdos fiókot. Az ott feküdt békésen. Gina egy kicsit beljebb tolta és letakarta, mintha így el tudná tüntetni.
Másnap Nick korán indult, Gina épp a gőzölgő kávéját itta, amikor mintha leesett volna valami a könyvtárszobában. Kissé idegesen közeledett az ajtóhoz, majd óvatosan kinyitotta. Mire a szoba ablaka hangosan becsapódott.
,,Biztos elfelejtettem este bezárni az ablakot“ – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Odament és ráfordította a kilincset, hogy ne vágódjon ki újból az ablak. Ahogy pakolgatott, a könyvtárszobában álló hatalmas tölgyfa asztal fiókjában egy poros fényképet talált. Egy békés család volt rajta, szülők a gyerekekkel. Gina, ahogy jobban megnézte a férfit, megdöbbent. A férfi szinte kísértetiesen hasonlított férjére. A hátoldalán elmosódott írás állt.
– Még együtt ... – olvasta hangosan.
,,Talán Nick nagyapja lehet. Biztos ezután állt be a hadseregbe. Azért lehet ez a felirat“ – tűnődött magában.
Gina, ahogy visszagondolt, nem sokat tudott Nick családjáról. A szülei már nem éltek és nagyon fénykép sem maradt róluk. Nick mindig azt mondta, hogy lezárta magában. Ő pedig tiszteletben tartotta ezt.
Ahogy ágaskodott, hogy elérje a polc legtetejét is, hogy letörölje, véletlenül nekiesett a szekrénynek, ahonnan egy könyv épp a fejét találta el. Kissé megszédült, ahogy lehajolt a könyvért, amelyből egy megfakult újságcikk esett ki.
,, ..a férfi egy bárddal megölte feleségét és leánygyermekét.“
,,…a gyilkos, Nicholas Warren önmagával is végzett.“
,,..az egyetlen túlélő a fia, aki katonaként szolgált. Ő talált rá a vérbefagyott családra“.
Ginában megfagyott a vér. Ösztönösen a konyha felé nézett, ahol a bárdnak kellett volna lenni. Nem értette, hogy Nick miért nem mondta el neki ezt.
Idegesen várta haza férjét.
Nick jókedvűen ölelte magához Ginát, de az félretolta a közeledését.
– Megmagyaráznád? – kérdezte ingerülten, miközben Nick orra alá nyomta a cikket.
– Ezt hol találtad? – váltott Nick is fenyegető hangnemre.
– Nem lényeg. Hanem az, hogy miért nem mondtad el nekem ezt? – szólt vádlón férjéhez.
Nick nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
– Nézd, Gina – hangja bár nyugodt volt, mégis hűvösen csengett –, akkoriban sok mindent elhittek az emberek. Nem hiszem, hogy ez rád tartozik – tépte ki kezéből az újságcikket.
Gina megkövülten nézett a férjére.
– Szerinted ez nem tartozik rám? – ismételte elképedve. – De… hiszen a családodban volt egy... – harapta el mondata végét, ahogy Nick villámló szemébe nézett.
– Gyilkos... – fejezte be a mondatot a férfi. – Ne kérdezz erről többet, utoljára figyelmeztetlek.
A férfiből áradó fenyegetés megrémisztette Ginát. Még sosem látta ilyennek a férjét. Amióta idejöttek, mintha kicserélték volna. Ginának az volt az érzése, hogy sosem ismerte igazán Nicket.
Szíve vadul kalapált, ahogy próbált elaludni. A kandallón lévő óra ketyegése sem segített. Sőt minden egyes apró ütése, inkább mélyítette félelmét, hisz lassanként mindent elborított a sötétség.
Gina kapkodva szedte a levegőt, ahogy felébredt. Hangos ütemes kopogás hallatszott. Az óra éjfél után tíz percet mutatott. A mellette fekvő Nicket kereste, de a férfinek hűlt helye volt.
Gina szíve összeszorult. Remegő kézzel vette fel köntösét, és óvatosan ment ki a hang irányába.
A konyhából kiszűrődő fény felé indult.
– Nick... itt vagy? – suttogta bátortalanul.
Ahogy benyitott, meglátta az ütemes hang forrását. A kisvonat zakatolt körbe az asztalon és minden egyes fordulatnál a hiányzó kereke okozta a zajt.
,,Ez vajon hogy került ide?“ – vette le remegő kézzel az asztalról.
Gina halkan odament a fiókhoz és kihúzta. Semmi.
Meghűlt benne a vér.
– Ezt keresed? – hallotta háta mögül férje fojtott hangját.
Gina óvatosan hátranézett, majd a holdfényben megcsillant a bárd ezüstje. A nő könyörögni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Majd egy erőteljes suhintás és koppanás hallatszott.
Gina sikoltása még ott visszhangzott a fejében, amikor felriadt. A szíve vadul vert, a hálószoba félhomálya pedig úgy hullámzott körülötte, mintha még mindig az álomban lenne. Nick békésen aludt mellette, a takaró lassan emelkedett és süllyedt a mellkasán. Gina remegve ült fel.
„Csak egy álom… csak egy álom…” – próbálta meggyőzni magát, de a bárd hideg érintését, mintha még most is érezné.
Kiment a konyhába. A ház csendje most valahogy mélyebb volt, mintha figyelné. A holdfény ezüst csíkot húzott a padlóra, és Gina ösztönösen a fiókhoz lépett. Kinyitotta.
Ekkor egy hang szólalt meg mögötte, halkan, rekedten, mintha a falakból jönne:
– Gina, mit keresel itt?
Gina lassan fordult meg.
Nick állt ott.
Gina ekkor előhúzta a bárdot, melyen a beszűrődő holdfény ezüstösen megcsillant. Szemében tébolyult fény gyúlt, ahogy közelített Nick felé.
– Gina... Gina, tedd le! Megőrültél? – kiáltott rá, miközben hátrált kifelé.
Gina egy pillanatra megállt, ahogy Nick rákiáltott, de fejében újra zakatolni kezdtek a szavak.
– A vérvonal… meghal... – suttogta fenyegetően.
Nick elsápadt, mintha egy pillanatra bevillant volna egy emléke. Egy régi kép hátoldalán. Egy felirat.
– Hogy… hogy mondtad?
Gina elmosolyodott. De a mindig kedves mosoly most valami torz vigyorrá változott.
– Nick… a vérvonal… nem hagyhatom… hogy mégegyszer megtörténjen – lépett Nickhez.
A férfi szíve a torkában dobogott, ez nem az ő Ginája volt. Mintha egy idegen nézett volna vele farkasszemet. Mégis ez a tekintet… olyan ismerős volt…
Egy hangos suhintás és egy tompa puffanás törte meg a csendet. A bárdról apró vércseppek festették vörösre a padlót.
Gina rámeredt a Nick vérétől ázott kezére. Földöntúli nyugalom szállta meg.
– A vérvonal… meghalt – suttogta bele az éjszaka csendjébe.
