Egy valóra vált álom

Horror / Novellák (1903 katt) Jimmy Cartwright
  2012.01.24.

Megjegyzés: Az egyik első írásaim közül való, még 1995 tájékáról. Ma már nem valószínű, hogy ilyet, vagy hasonlót írnék, de hátha valakinek még érdekes. :-) - Jimmy Cartwright

Janny csak futott. Már nem is tudta, hová, vagy merre, csak el innen, erről a szörnyű helyről. Futott keresztül a vér áztatta utcákon, át a gennyes nyállal borított tereken, az omladozó kőhídon, ki ebből az iszonyatos városkából, melynek lakói Isten tudja, miféle teremtmények. Ahogy átrohant a hídon, az leszakadt mögötte. "Ez majd egy ideig hátráltatja őket!" - gondolta Janny. Futott tovább, ki ebből a szörnyű városkából. "Már nem sok van hátra! Mindjárt kiérek!" - biztatta magát. Befordult egy "T" elágazáson jobbra, de amit látott, attól elborzadt, s csak valami csoda folytán maradt eszméleténél. Megfordult, de ott is ugyanaz a látvány fogadta. "Most akkor merre?!" - villant át agyán a kétségbeesett kérdés, de még ideje sem volt végiggondolni, már futott is tovább, el üldözőitől, egyenesen a hídhoz. Csak mikor odaért, jutott eszébe, hogy a híd leszakadt.

- NEEEEEM!!! - Sikoltott fel kétségbeesésében, s összerogyott a híd csonkjánál. Pár másodperccel később, ami Janny számára óráknak tűnt, meghallotta maga mögött a több száz csoszogó léptet. Ijedten állt fel, s riadtan körbenézett. Mindenütt a hatalmas, iszonyatos tömeg. Jannyn remegés futott végig. Minden idegszála, minden sejtje beleborzongott a gondolatba: "Meg fogok halni!". De ekkor - végső kétségbeesésében - eszébe jutott valami: "A folyó!" Megfordult, s a híd csonkjára lépett. Kődarabok hulltak alá, s nagy cuppanással estek a folyóba. "Nem! Ezt mégsem!" - gondolta Janny, de félelme legyőzte aggályoskodását, s mivel a tömeg is egyre közelebb jött, leugrott. Janny csak zuhant, zuhant és zuhant. Félúton érezte, ahogy valami az arcához ér. Érezte a hideg nyálkát, mely azt beborította. De már nem volt képes semmit tenni. Útja végén feje nekicsapódott egy nagy sziklának. Azonnal meghalt.

***

- Janny! Janny drágám! Ébredj, hisz hasadra süt a nap!

Janny teste megrázkódott, szeme hirtelen felpattant, és hatalmasat sikított. Johnatan első reakciója a megdöbbenés volt, de amint magához tért, gyorsan befogta Janny száját, magához ölelte, s azt mondta:

- Jól van! Semmi baj! Nyugodj meg! Csak egy rossz álom volt! Nyugodj meg, kérlek!
- John! Oh, John! - zokogott fel Janny.

Fél óra múlva már mindketten kissé megnyugodva ültek az ebédlőasztalnál.

- Nem akarod elmondani, hogy mit álmodtál? - kérdezte Johnatan.
- Nem is tudom.
- Jobb lenne, ha kiadnád magadból, hidd el! Megkönnyebbülsz tőle. Na, gyerünk, meséld el! - mondta Johnatan, s bátorítólag megszorította Janny asztalon fekvő kezét.
- Hát jó! - mondta Janny. - Az egész úgy kezdődött, hogy egy pénteki napon, mikor megjöttél, én szokás szerint a vacsorát főztem, te meg késtél vagy fél órát, s az átlagnál is hallgatagabb voltál. Hiába kérdeztem, hogy mi történt, csak annyit mondtál, hogy tulajdonképpen nem is tudod. Azt mondtad, hogy miközben hazafelé igyekeztél, egy fiatal srácot láttál meg az út szélén stoppolni, s azt gondoltad, hogy behozod a városba. Azután már csak arra emlékeztél, hogy nyitod ki a garázsajtót, s beparkolsz. Egyébként egy kicsit én is sokallottam, hogy miért nem vagy még itthon, hiszen pénteken soha nem szoktál késni. Azután bementél tévét nézni, majd megvacsoráztunk, s együtt lezuhanyoztunk. Zuhanyozás közben, megcsúsztam, s te épphogy elkaptál. Egymásra mosolyogtunk, de hirtelen furcsa, vibráló érzés futott rajtam végig, s beleborzongtam egy pillanatra.

Tusolás után megtörölgettük egymást, s te felkaptál és az ágyba cipeltél. Egy hosszú és csodálatos előjáték után, már majdnem beteljesülni látszott a gyönyör, de te hirtelen felüvöltöttél, amitől én azt hittem, hogy te már elérted e csodálatos éjszaka első csúcspontját, de a hangod hirtelen egy farkasüvöltésre emlékeztető ordítássá változott, s hirtelen a szemembe néztél, amitől szinte jéggé dermedtem. A szemed sárgán izzott, s a pupillád olyan volt, akár a farkasé. Ekkor azt mondtad: "Már emlékszem világosan mindenre", s szemfogaid hirtelen elkezdtek nőni, s mikor már majdnem akkorák voltak, mint a kettétört ajakfestő ecsetem, megálltak. Azután az arcod kezdett megnyúlni, a füled kihegyesedett, sokkal izmosabb lettél, óriási karmaid nőttek, de mindvégig szeretkeztünk, s azt hiszem, én közben többször is elrepültem a csúcsra. Mire te is eljutottál a csúcsra, befejeződött az átalakulásod.

Ekkor én kitéptem magam a karjaid, illetve a karmaid közül, kirohantam az előszobába, ahol magamra kaptam a ballonodat, s a következő percben már az utcán rohantam. A házakból mindenfelől undorító lények jöttek elő, s az utcák tocsogtak a friss vértől. A terek valamilyen gennyes nyálra emlékeztető iszonyattal voltak teli, az új híd helyén pedig egy ócska, igen rossz állapotban lévő kőhíd volt. Csak arra emlékszem, hogy ki akartam jutni a városból, átrohantam a hídon, s az utána következő "T" elágazásnál jobbra fordultam, de beleütköztem a hömpölygő tömegbe. Megfordultam, s gondoltam, elindulok balra, de ott is ugyanaz a kép fogadott. Nem is tudtam, mit teszek, s a híd felé rohantam. Csak mikor odaértem, jutott eszembe, hogy leszakadt, amikor átrohantam rajta, s egy pár pillanatra - mely számomra óráknak tűnt - teljesen kimerülten és rémülten összeroskadtam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy megpróbáltam a folyóba ugrani, de ekkor minden elsötétült, s mintha valami nyálkás csáp fogta volna meg az arcom, s azután felébredtem, de még mindig az arcomon éreztem azt a valamit, s a többit már tudod.

Janny nagyot sóhajtott.

- Hogy érzed most magad? - kérdezte Johnatan.
- Jobban vagyok. Sokkal jobban. Igazad volt, tényleg megkönnyebbültem.
- Hát akkor én megyek is! Majd este találkozunk! - mondta Johnatan, és egy forró csókkal búcsúzott kedvesétől. Magára kanyarította fekete ballonkabátját, fejébe nyomta a kalapját és elindult a garázs felé.

***

Kb. hat hónappal később, egy pénteki napon, este fél hét körül.

- Szia drágám! Megjöttem!
- Szia John! Hol voltál ilyen sokáig?
- Nem is tudom. Hazafelé felvettem egy stoppos srácot, hazavittem, de azt már nem tudom, hogyan kerültem a garázshoz, vagy egyáltalán, hogy jutottam haza.

Jannyn különös érzés futott végig, de nem törődött vele.

- Hol lakik az a srác? - kérdezte Johnt.
- Fogalmam sincs. Teljesen kiment a fejemből.
- Nem ittál véletlenül?
- Tudod, hogy soha nem iszom. De erről most te magad is meggyőződhetsz - mondta Johnatan, s azzal magához ölelte az épp levest kavargató Jannyt, benyúlt a kis miniszoknya alá, s simogatni kezdte Janny formás fenekét, majd hosszan megcsókolta.
- Na jó! - pihegte Janny - Tényleg nem ittál, de most már engedj el, mert kifut a leves!

Vacsora után Janny és Johnatan együtt zuhanyoztak, majd Jannyt Johnatan bevitte a hálószobába, gyengéden lefektette a hatalmas franciaágyra, finoman megtörölgette Janny duzzadó melleit, majd hasát, combját, lábszárát, lábfejét és talpát. Ezután kissé összetekerte a törölközőt, s Janny csiklóit kezdte el törölgetni. Néhány perccel később már nem a törölközőé volt a főszerep, s nemsokára Janny kezei húzták fel a mélység eme illatos bugyrából. Johnatan ekkor már igazán nekilátott, hogy a dolog végére járjon, hisz vagy három napja nem voltak már együtt. Már majdnem a csúcson volt, mikor hirtelen valami különös, állati érzés kerítette hatalmába, s muszáj volt elordítania magát. Érezte, hogy Janny mintha megdermedt volna, s ránézett. Janny felsikoltott, s Johnatan azt hitte, az örömtől, de amint kissé jobban megnézte Janny arcát, látta, hogy inkább a rémület szülte e kiáltást. Johnatannak ekkor hirtelen beugrott, mi is történt hazafelé jövet. Miután felvette a stoppos srácot, nem sokkal azután a srác átváltozott - szinte egyik pillanatról a másikra -, s az ő nyakába harapott, s csak szívta és szívta a vérét.

Így szólt Jannyhez:

- Már tudom, hogy mi történt velem hazafelé!

Ekkor Johnatan elvesztette az eszméletét.

***

A városka lakói szomorúan nézték a lámpafénynél a fiatal nő csúnyán összeroncsolódott testét, lenn a folyóban, a híd romjain. Néhányan megcsóválták a fejüket, s elmentek, lassacskán mindenki hazatért. Csak egyetlen mezítelen férfi maradt ott összegörnyedve a sírástól, aki csak ezt hajtogatta:

- Janny! Szegény Janny! Miért ugrottál le, hisz itt álltál az örök élet kapujában?! Oh, Janny! Szegény Janny!

Előző oldal Jimmy Cartwright