Vöröske és a Farkas
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép kislány. Hófehér bőre akár a selyem, hosszú-hosszú hajának minden szála vörösen táncoló napfénysugár. Aki csak látta ezt a kislányt, rögtön jókedvre derült, bármennyire is szomorkodott előtte. Nem volt még egy hozzá fogható teremtés közel s távol a vidéken. Vöröskének hívták ezt a tündért, és az édesanyjával lakott egy kis házikóban, az erdő szélén. Nagyon szerette az anyukáját, és nagyon szerette a nagymamáját is. Az idős hölgy az erdő sűrűjében élt, egy kis mogyoróbokrokkal szegélyezett házikóban, magányosan és betegen. Vöröske sokszor meglátogatta, és csillogó szemekkel hallgatta a megunhatatlan meséket, amiket a nagymama tudott. Egy szép napon ismét látogatóba indult hozzá. Az anyukája frissen sült kalácsot, és mézédes bort csomagolt a nagyinak, hogy orvosságként szolgáljanak a szeretettel készített finomságok.
- Édes kislányom – szólt Vöröskéhez – Vidd el ezeket a drága mamának, de nagyon vigyázz, hogy az útról sose térj le! El sem tudod képzelni, miféle gonoszságok léteznek ebben a világban!
Vöröske megígérte az édesanyjának, hogy egyenest a házikóhoz megy, és el is indult vidáman ugrándozva a szép széles úton. Azonban nem sejthette, hogy a környékre költözött egy farkas, aki szintén az úton kóborolt, és pontosan olyan lányt keresett, mint ő. Amint az ordas meghallotta az egyre közeledő vidám és vékonyka hangot, lélegzetvisszafojtva lapult egy vastag fatörzshöz. Nagyon tetszett neki ez a hang, és nem akarta elszalasztani a lehetőségét.
- Szervusz kislány! – köszönt rá Vöröskére, amikor odaért.
- Szia Farkas! – üdvözölte gyanútlanul a szépség.
- Hová tartasz? – kérdezte az ordas.
- A nagymamám beteg és magányos, őt látogatom meg, és viszek neki pár finomságot is – csacsogta Vöröske.
- Biztosan örülni fog a nagymamád – mondta a farkas. – De nem gondolod, hogy egy csokor friss virág is szép ajándék lenne? Csodálatos réteket találni beljebb az erdőben.
- Nahát, Farkas, ez nagyszerű ötlet! – örvendezett Vöröske, és már ki is mentek a fejéből édesanyja intő szavai.
- Gyere, megmutatom, merre vannak – intett az ordas, és elindult a sűrű felé, nyomában a kislánnyal.
Nemsokára ezerszínű réthez értek. Erdész sem láthatott még soha olyan csodás mezőt. Pirosló pipacsok, kéklő ibolyák, sárgálló pitypangok fröccsentek szerte az egész láthatáron, ezernyi méhecske zümmögött vidáman, és lágyan suttogó szél hordta szét a keveredő illatok kavalkádját. Vöröske boldog szívvel kezdte szedegetni a virágokat, sürgött-forgott a zöldellő fűben, és énekelt a madarakkal együtt. Csupán egyetlen szív volt boldogabb még az övénél is. A farkas egy fának dőlve figyelte a lányt, mosolygott, mosolygott, és mosolygott, és soha, de soha nem akarta otthagyni többé ezt a mezőt. Ki tudja, hány éve kóborolt már kétségbeesve, hogy ráleljen erre a lányra! Aki a komor szívét megmelengeti, aki az üresen álló lelkébe költözik. Félt otthagyni az eldugott rétet, félt elveszíteni a varázst. Aztán támadt egy ötlete.
- Vöröske, most már indulni kellene, mert ránk fog sötétedni – kiáltott a lány után. A lány egy nagy csokor virággal, és kipirosodott arccal tért vissza. A farkas kikísérte az úthoz, majd elbúcsúztak.
- Köszönöm szépen, Farkas, hogy megmutattad ezt a mezőt! – hálálkodott, és egy puszit nyomott az ordas arcára. Azzal vidáman folytatta útját az öreg néni háza felé.
A farkas csak állt, és nézte a távolodó lányt egy darabig. Aztán, mint akit villámcsapás ért, úgy kezdett futni az erdő sűrűje felé. Átugrotta a gyökereket, letépte az eléje kerülő ágakat, vízmosásokba csobbant bele és hasadékokat ugrott át. A tüskék megtépázták a bundáját, kifogyott belőle a szusz, de csak futott, mint egy őrült. Tudott egy rövidítést a nagymama házához. Jóval Vöröske előtt ért oda. Bekopogott.
- Ki az? – kérdezte a nagyi.
- A Farkas.
Vöröske nézegette a csokrot, miközben sétált. Milyen szerencse, hogy összefutott ezzel a farkassal, igazán szép virágokat mutatott. A nagymama tényleg nagyon fog örülni nekik. Amikor végre odaért a mogyoróbokrokkal szegélyezett házikó elé, furcsállotta, hogy az ajtó nyitva van. Óvatosan belépett.
- Nagymama! – kiáltott.
- Itt vagyok bent, a szobában – jött a válasz.
Vöröske benyitott. A nagyi és a farkas épp teáztak a kisasztalnál.
- Jaj, drága unokám! – ölelte magához a mama.
- Farkas úrfi azért jött, hogy megismerjük egymást, és engedélyemet kérje – folytatta.
- Mihez? – csodálkozott Vöröske.
- Hogy engedélyemet kérje ahhoz, hogy udvarolhasson neked – mondta széles mosollyal a nagyi.
Vöröskének kikerekedtek a szemei. Ránézett a farkasra, aztán a nagymamájára, majd megint a farkasra.
- De hát, miért ilyen nagyok a füleid? – kérdezte.
- Azért, hogy jobban halljam a csilingelő hangodat – válaszolt félénken a farkas.
- És miért ilyen nagyok a szemeid?
- Azért, hogy jobban lássam a meseszép arcod vonalait.
- De a kezeid is olyan nagyok!
- Azért, hogy megölelhesselek, és megóvhassalak velük mindentől, aki ártani akar neked.
- És a szád is olyan nagy…
- Mert örökké csókolni akarlak vele!
Vöröske továbbra is a farkast nézte, aki reménykedve tekintett fel rá. Aztán átpillantott a nagymamára, aki vidáman bólogatott. Sóhajtott egy nagyot.
- Szerintem ez nem fog működni.
Az erdész épp a házikónál járt, amikor szörnyű ordítás hasított bele a levegőbe. Egy pillanatig sem habozott, berúgta a szoba ajtaját, puskáját előre szegezve. A földön élettelenül feküdt a farkas, fölötte állt a nagyi és Vöröske.
- Mi történt? – kérdezte idegesen.
- Szegény párának megszakadt a szíve – mondta szomorúan a nagymama.
Az erdész meglökdöste a tetemet.
- Kész szerencse, hogy csak egy farkas. Azért gondolják meg, miféle szerzeteket engednek be a házba.
Kivitte a tetemet az erdőbe, aztán visszajött, és Vöröskéhez fordult.
- Gyere, hazakísérlek. Nincs semmi baj.
Azzal elindultak visszafelé az úton. A nagymama pedig kiment a farkas teteméhez, és rendesen eltemette. Ráhelyezte a Vöröskétől kapott csokrot a földkupac tetejére.
- Menj vissza Farkas a rétedre! – szipogta szomorúan, és becsukta maga mögött az ajtót.