Egy légy reinkarnációi

Szépirodalom / Novellák (1145 katt) Amanita
  2012.01.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

Történt egyszer a messzi-messzi múltban, úgy ötmillió esztendővel ezelőtt, hogy az Úr lelket adott egy amőbának. Ez az amőba persze, mint az egysejtűek általában, nem élt valami túl sokáig, mert bekapta egy éhes ebihal. De sebaj, mert újraszülethetett, mint papucsállatka. Aztán négymillió-kilencszáz-kilencvenkilencezer éve sikerült a lelki fejlettség oly magas szintjére eljutnia, hogy mikor a Kárpát-medencébe bevándorló ősmagyaroknak a magukkal hozott juhainak egyike a jó fűnek köszönhetően egy a szokásosnál is nagyobb ürüléket pottyantott a földre, s egy arra repülő, petékkel igencsak terhes légy az kupacot megpillantá, szemet vetett reá s tojásait az meleg trágyába rejté, szóval akkor ez az addig évmilliók óta amőba-, s drótféreg testekben lakozó lélek igen, akkor beleköltözhetett az ötszáz pete egyikébe.

Egy álló hétig túrta és ette a kupacot, mígnem elérkezett az ideje s bebábozódhatott. És pár napra rá ki is bújt egy új légy. Megrezegtette szárnyait s csapkodni kezdett, míg fel nem sikerült szállnia velük. Ekkor jött csak el az ő ideje! Vége lett a földtúró életnek, oda repülhetett, ahová csak szimata vonzotta. Trágyából dögök bűzhödt tetemére, onnan a birkák szemére, majd kéjjel márthatta szívókáját a lovak bőre alatt folydogáló erek patakjába. S ha jóllakott, irány, hisz annyi még az új terep!

Nosza rajta, berepült egy jurtába és rászállt egy alvó ember orrára. Az elhajtotta, ámde fél perc múlva megint ott volt. Megint elhessintették, de mivel éhes volt, rárepült egy teli tejesköcsögre, jókorát szürcsölt belőle, majd alaposan leszarta. Kiment egy kicsit a jószágokat zaklatni, de csakhamar elunta, s visszatért a sátorba. Körözött egy darabig az emberek feje fölött, aztán leszállt az egyikük lábára. Az meg sem moccant, hát elbizakodottságában alaposan beledöfte szívókáját a bőrébe és inni kezdte a vérét. Teljesen elfeledkezett minden óvatosságról, mikor DURR!!! Egy jól irányzott csapás és már a földön is hevert. A teste. Mert a lelke ismét úton volt egy új pete felé.

Ezúttal egy bagócs rakta le egy őz orrára, ahonnan ő gyorsan az orrüreg biztonságot adó védelme felé vette az irányt, s annak nedviből táplálkozott egy újabb éven át. Végül a kérődző kitüsszentette, ő bebábozódott, hogy kikelve ő is őzek, juhok orrnyílására pakolja petéit, míg végül egy madár be nem kapta. Minden évben újjászületett, volt, hogy ötször is. Nála szemtelenebb legyet még nem látott a történelem. Tökélyre fejlesztette az idegesítés és a menekülés terén magát, hogy egykönnyen le ne tudják csapni. Naphosszat csak döngött és zümmögött, az őrületbe kergetve ember és állatot egyaránt. Ha meghallották zúgását a lovak, idegesek lettek s fejvesztve menekülni kezdtek. Képes volt megvadítani egy egész birkanyájat. Ám végül mindig áldozatul esett egy légycsapónak vagy egy dühödt kanca faroklegyintésének.

Így ment ez bizony hosszú-hosszú évszázadokon át, mígnem úgy tűnt, hogy talán megváltozott: kicsit elmélázóbb lett, lehet, hogy megjavult, de az is lehet, hogy ezer év alatt elunta a mókát. S akkor azt mondá az Úr neki, midőn magához rendelé a lelkét:

- Jól van, kis legyecske, kapsz egy esélyt. Embernek fogsz születni, mely a leghatalmasabb mind a Föld élőlényei közül. De jól vigyázz, mire használod fel a két kezed és a lábod, mert ha végeztél életeddel, újra számot kell adnod tetteiddel! Megértetted?
- Persze, meg - nyüszögte a kis légy, de még el sem érte a magzatot, máris pokoli gondolatok cikáztak elméjében. Én, ember? Hej, te ostoba vénség, megbecsülöm én magamat! Meg én! Csak várd!

De abban a pillanatban már benne is volt egy embrió testében, s gondolatainak a felejtés vetett véget, ami minden új élet sajátja. Ám felejtés ide vagy oda, ahogy növögetett, mind jobban érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan zümmögés vagy zúgás tartja állandó feszültségben, minduntalan újabbnál újabb szemtelenségek elkövetésére buzdítva. S mikor nem kismotorját kezében tartva brummogott, akkor csak azon járt az esze, hogy hogyan is okozhatna valakinek kellemetlenséget. Ám a felelősségre vonás elől mindig árulkodásba menekült, hiszen ezer év beidegzett félelmét az agyoncsapástól nem tudta elfelejteni.

S ahogy nőtt, lelkileg semmit sem változott, csak a játékmotort nagymotor váltotta fel. A munkát legfeljebb hírből ismerte, s hogy azért meglegyen mindene, mire kicsinyes lelke és teste vágyott, lopással szerezte meg, amire szemet vetett. Birkákat lopott magának, de azért juhásznak nem állt be: kiengedte szerencsétlen állatokat a pusztába, s ha messzire kalandoztak volna, motorjával riogatva kergette őket. Többé hallani sem lehetett a pacsirta énekét, a gép berregése elnyomott minden egyéb hangot. Mániája volt, hogy saját "területének" tekintse az egész környéket, naphosszat csak zúgatva, hajkurászva a juhokat és az őzeket. Mint egy túlméretes légy. Kibújt a rendőrök keze közül is, hazudott és köpött, ha kellett, ha nem. Rettegésben tartotta a környék gazdáinak lovait, aztán lopott magának is, hiszen azokra is irigy volt, de felülni rájuk sosem mert, hiszen, mint már mondottam, gyáva volt a végtelenségig.

És aztán még folytatódott szemétkedésekkel teli élete egy darabig, míg aztán elérte a végzete: valaki, akit már régóta idegesített, csak ült és várt, míg a légy leszállt. Akkor aztán lecsapott, s a zúgás elhallgatott. Fellélegzett a puszta s az állatok. Ismét csend ült a tájon s csak a pacsirta hangjának lágy hullámai rezegtették meg a levegőt. Neki pedig ismét ott állta a lelke az Úr előtt, s nem bújhatott sehová a haragja elől.

- Nem álltad ki a próbát! Szemtelen légy voltál és az is maradtál! Táplálékul rendellek hát az emberiségnek s szenvedő alanyául a legyek marásának: birka leszel, aki újra meg újra megszületik a legmocskosabb helyeknek is a legmocskosabbikán! Rovarok fognak kínozni életed minden napján, s megváltás lesz néked a halál! De hiába halsz meg, mert én újra visszadoblak a szenvedésekkel teli birka-élet Poklába, míg meg nem tanulod a leckét! S hogy ne nézz többet ostoba vénségnek, elárulom, hogy csak azért kaptál emberi testet, hogy ott elegendő mennyiségű bűnt felhalmozva elrendezd magadnak a kellő időre szóló szenvedést, hátha lelked egyszer csak megjavul. Menj hát, ezer évig színem elé újra nem kerülsz!

Így szólt hát a világmindenség ura, ő pedig fájdalmas bégetéssel kipottyant egy ellő birka hasából.

Előző oldal Amanita
Vélemények a műről (eddig 4 db)