Egy döglött ló emlékei (részlet)

Szépirodalom / Novellák (1735 katt) Banderas
  2012.01.14.

Délután egy sötét kirakattal szemben álldogáltam, a város lélegző ütőerén – pontosabban inkább úgy kéne mondanom, hogy az éjszakai város ütőerén –, és azon gondolkoztam, hogy milyen csodálatos nőalakokat rajzolhatnék rá, ha lenne nálam rúzs. Persze, miért lett volna nálam rúzs? De már láttam is magam előtt a figurákat: kacagtak, álltak méltóságteljesen, tanácstalanul, fényesen és távolian; kusza vörös csíkok a foltos üvegen. Másnap reggel aztán feltárultak volna szörnyűséges valójukban; ostoba mázzal rajzolt körvonalaik képét köpték volna a munkába menő rendes, összeszedett emberek arcába. Méghogy rúzs! Souvenirs d’un autre monde.

De az utca most egészen más volt, mint éjszaka. Szürkén született újjá minden egyes reggel, s amivé késő délutánra érett, azt senkinek nem szabadna látnia. Fakó, keserű járdák tocsognak az olvadt havas-esőben, fuldokló permet szitál a kopott, málló sárgás-szürke vakolat karjai közt, cigarettacsikkek járják csüggedt táncukat a csatornák peremén. Az üvegajtók mögött ilyenkor még büszkén randalíroznak a gyáva eladók és üzletvezetők. Estére persze mind elkúszik, visszakucorodik valami sötét lyukba, és rettegve várja a következő ázott, táskás szemű reggelt, hogy ismét bebújhasson hencegve szolgáltatásai álarca mögé tíz végeláthatatlan óra erejéig. Nem, nappal csupán a belváros egy része volt az utca; mocskos és unalmas, mint bármelyik másik. Sötétedéskor kelt életre; mint egy vad, színes pikkelyekkel kirakott kígyó, úgy kúszott végig a régi építésű házak között; s hátán suhant a titokzatos, alattomos éj.

Hányszor éreztem magam apró poloskának a keresztutcák sarkain befordulva, ücsörögve megalázott járdaszegélyeiken! Hányszor kísérgettem kalandvágytól ittas idegeneket, hagyva, hogy elsodorjanak az utca kétes csodái, titkai, ezerszínű-egyszínű bugyrai! Leültem, rohantam, benéztem, nevettem, hisztiztem, rájöttem, elhagytam, csókoltam, tévedtem, felmentem, rettegtem, kacagtam, meséltem már itt… s mégis oly távolinak tűnt! Mintha előttem szándékosan rejtve maradna, amit másoknak tartogat. Kihívóan a szemembe nézett minden egyes alkalommal, s én sosem álltam ellent. Közönyössé váltam.

Ahogy a foltos üveget bámultam, valaki siettében nekem jött. Bocsánat…! Megráztam a fejem, bíztató félmosoly – az a fajta, amelyik mindig készen áll az ember zsebében. Vajon mennyi lehet rá az esély, hogy egy árva szót se mondtam ki az elmúlt kilenc hónapban? Hiszen emlékszem, ahogy formáltam a szavakat azelőtt, és emlékszem, hogy azóta is próbáltam beszélni… Időnként azt hittem, beszélek is. Az ember ösztönösen evidensnek veszi az ilyen dolgokat, a tudata mintegy kizárja az abnormálisra utaló jeleket. De most, hogy belegondoltam, kitárt szárnyú iszonnyal csapott le rám a felismerés, hogy ténylegesen katatóniába süllyedtem, és minden elfojtott üvöltés, minden cserfes barna-, reménytelen zöld-, és trágár kékszemű társalgás csupán a saját nyomorék képzeletem játéka volt.

Kétségbeesetten rohantam egyik kalapos járókelőtől a másikig, az arcukba ordítottam, kérdezgettem őket, a tarkójukba vigyorogtam. Láttam magam, ahogy habzó őrülettel szaladgálok lámpaoszlopoktól szemeteskukákig, és hányingerem támadt. Lerogytam a földre. Láttam magam előtt azoknak az arcát, akik szerettek engem, akik egészen eddig elszorult torokkal, tehetetlenül nézték, ahogy ülök velük szemben fakó szemmel és mozdulatlan ajkakkal, miközben a fejemben elmés párbeszédek pattognak ide-oda, mint H. H. vadonatúj teniszütőjén a labdák. Nem tudták, hogyan adják értésemre a dolgot, vagy csak nem akartak szembesíteni vele… nem tudom. Megértem őket. Döglött lónak nem fáj / ha egyesével ütik is ki fogait / mégse kéri a kalapácsot senki se...

Azt hiszem, ők nem tudták, hogy én, a szégyentelen Néró, akár délután egykor is képes lettem volna szenvtelenül azt válaszolni a telefonba egy halálhírre: „Anya, ALUDTAM…!!” Könnyen beszélek, még nem láttam senkit se meghalni. De mindegy is. Az utcán, a mocskos kapualjak alól délután is fulladozva ömlik a párás, áporodott vizeletszag, s amíg ez így van, rám egy rossz szavatok nem lehet.

Előző oldal Banderas
Vélemények a műről (eddig 5 db)