Az ördöngős

Fantasy / Novellák (1574 katt) lenabelicosa
  2011.12.27.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.

Carlos elmélyülten vizsgálgatta a barlang falát, és egy puha ronggyal próbálta eltűntetni az évezredes fekete korom és pormaradványokat. Hamarosan láthatóvá vált az egyik rajz, s ő csak nézte, ahogyan egy hatalmas bölény bontakozott ki, mellette pedig egy emberforma, aki fura pózban volt ábrázolva, mintha lebegett volna, a lábai ugyanis fel voltak húzva.

A férfi nézte a festményt és próbálta beleképzelni magát abba a korba, amikor egy kis ember egy ilyen hatalmas állatot képes volt leteríteni. Tovább takarítgatta a falat, s több ember vázlata is kirajzolódott, akik magasabbak, inkább ember formájúak voltak, mint az a törpe. A festmény azonban egyértelműen azt mutatta, hogy a megtermettebb emberek tisztelettel tekintettek a kisebb társukra, aki jógaülésben ült a hatalmas bölény mellett, és különös jelek voltak körülötte, mintha az alkotója a fényt próbálta volna megjeleníteni ezen a több ezer éves barlangrajzon.

A szíve hangosan zakatolt, hiszen most egy olyan felfedezés kapujában állt, amely valószínűleg az egész világot felbolygatja majd.

Tisztogatás közben tekintete folyton a kis emberre vetődött, mintha megbűvölte volna. A kezében lévő kendővel a férfi alakja alatt is tisztogatni kezdte a barlang falát, és ekkor vette észre, hogy ott már nem olyan sima a felület, hanem egy szabályos kör alakú domborulat lett. A fején lévő lámpa mellett most elővette a zseblámpáját is, és a különös domborulatra irányította a fényt, majd kézzel tapogatta, hogy mi lehet az. Nem lehetett a fal formája, mert ahhoz túlságosan szabályosnak tűnt. Ujjai körbejárták az egészet, ám nem jött rá, hogy miért van ott és mire való. Visszament a rajz folytatásához és folytatta a takarítást, amikor egy furcsa hang ütötte meg a fülét, mintha a telefonja csörrent volna meg.

- Ez lehetetlen, itt nem lehet térerő, hiszen több métert ereszkedtem le a furcsa, keskeny földalatti járaton – gondolta. De a telefon akkor is csörgött. Elővette mellénye gondosan becipzárazott zsebéből, s a kijelzőt nézte, amelyen nem jelent meg sem név, sem pedig szám, mégis hangosan adta a tudtára, hogy működik. Megnyomta a fogadás gombot, s ekkor különös fény villant fel, utána pedig elsötétedett előtte minden.

- Hé, Rőf, gyere már, ezt látnod kell! Látszik, hogy nagyon megöregedtél, a fiad már mindenben lepipál téged. Képzeld, valamit pingálni kezdett a barlang falára!
- Jól van, na, gyüvök már. – S a horda egyik tekintélyes tagja lassan haladva elindult a barlang felé, húzta az egyik lábát, mely egy vadászat során sérült meg. - Micsoda oroszlán volt! – emlékezett vissza. Ám ő végzett vele, jutott eszébe a kaland. Majd a fiára gondolt, aki mindenben elütött tőle és a törzs többi tagjától is. Kicsi mérete miatt sokan köszörülték rajta a nyelvüket, ám ez csak még jobban biztatta a különös fiút, hogy olyan dolgokat tegyen meg, amellyel kivívja mások tiszteletét. Még 10 éves sem volt, amikor meghalt az anyja valami ismeretlen kórban. Az asszony feküdt a barlang egyik hatalmas kövén, már alig kapott levegőt, amikor csak azt látták, hogy a teste kezd áttetszővé válni, és a szemük láttára eltűnt. Ceil csak állt az üres fekhely mellett, arcán patakokban folytak a könnyei, de a tekintete messze járt, mintha nem is lett volna ott.

- Fiam, ne sírj, anyád biztosan jó helyen van.
- Igen, ott van. Láttam, amikor elvitték, olyan fényesek voltak. Te nem láttad őket?
- Kiket? Ugyan, gyermekem, biztosan csak fájdalmadban képzelted őket.
- Nem apám, láttam különös fényes alakokat. Esküszöm.

Most az öreg Rőfnek ez a beszélgetés jutott eszébe, s ekkortól kezdett jobban odafigyelni a fiára, mert megérezte, hogy olyanokat tud, amiket mások nem.

Ahogy közeledett a barlanghoz, az azóta eltett 12 évre gondolt, s hogy a fia azóta férfivá cseperedett, igaz, magasságban valamiért kisebb, mint a többiek, de biztosan így kell ennek lenni. A magasságát ellensúlyozza az ügyessége és a híres elméje, hiszen olyan dolgokat tanított meg a törzs tagjainak, amikről azok előtte nem is hallottak.

Belépett a barlangba, és figyelni kezdte a fiát, akinek nem volt hatalmas vörös sörénye, mint neki, hanem világos fürtökben hullott alá a haja, mely arcát nőiessé tette, ám kiálló pofacsontja, és erős álla arról tanúskodott, hogy nem nő, s hát erős szőrzete is a férfiasság jele volt. Egy fából tákolt különleges ülőkén állt, amit ő készített, s azóta egyre többen csináltak ilyent maguknak. Ceil a barlangi hiénák ügyességével nyújtózkodott az ülőkéről, és egy hatalmas bölény alakját mintázta meg a barlang falán egy különös festékkel, amit maga készített faszénből, vörös földből és egyéb anyagokból.

Lassan lopakodott fia mögé és szemeiben könnyek csillogtak a meghatottságtól, amikor az egy szem fiát látta alkotni.

- Kész csoda, hogy ez a fiú megszületett. Évekig nem szült neki az asszony gyereket, mindenki azt hitte, hogy már nem is lesz. Az élet azonban rácáfolt, hiszen egy csodával ajándékozta meg. Késői gyerek, talán azért lett ilyen kicsi – jártak ismét a gondolatai.

Ceil egyfajta mámorban pingált a barlang falára. Volt, hogy ujjaival húzott meg vonalakat, s volt, hogy egy állatszőrből készült eszközzel vittel fel a festéket.

Rőf büszkén nézte ezt a különös embert, akit ő nevelt fel, és akinek segítségével mindig volt mit enniük, és az életük is egyre kényelmesebb lett. Azt azonban nem is sejtette, hogy honnan tudott a fia ezekről a különös dolgokról.

- Azt hittem, hogy a legutóbbi trófeádat fested le, azt a hatalmas medvét.
- Az is itt lesz majd, apám, azonban olyan állatokat kell most előbb lefestenem, amik majd eltűnnek.
- Hogyan érted azt, hogy ezt kell csinálnod, s hogy eltűnnek ezek az állatok?
- Tudod, apám, hogy látok előre dolgokat, s az éjjel azt láttam, hogy nem voltak már bölények. Most azért festem le őket, hogy emlékezzünk rájuk, hiszen az életben maradásunk részei voltak.
- Igyekszem ezt megérteni, fiam, azonban sosem fogom igazán felfogni, hogy honnan vannak neked ezek a látomásaid.

Ceil elmosolyodott, és egy pillanatra apja szemébe nézett, s azt mondta:

- Az nem baj.

Csillogó szemmel fordult ismét a barlang fala felé, s folytatta a pingálást.

Amikor a bölénnyel végzett, már sötét éjszaka volt odakint, s órák múlva fordult el csak a faltól, s azt látta, hogy a barlangot hatalmas tűz fénye világítja meg, és a törzs szinte minden tagja ott ül a tűz körül, és őt figyeli, ahogyan fest. Leugrott a székről és odament a többiekhez, akik finom sörrel kínálták. Az apja, Rőt ragadta magához a szót, lévén ő volt az egyik legöregebb az itt élők közül. S a tűz körül mesélni kezdte fiának, Ceilnek a kalandját a barlangi medvével. A közösség apraja nagyja figyelmesen hallgatta.

Mikor Ceil megitta sört, ismét erőt vett rajta a bódulat, és köd borult köréje, már nem érezte a tűz melegét, nem látta a többieket, úgy gondolta, hogy valahol a fellegek között repül, át az időn, és ismeretlen épületeket, állatokat, embereket lát.

Arra riadt fel, hogy apja rázogatja, hogy ébredjen, mert valami furcsa hangokat hallottak a barlang legsötétebb részéről, ahová eddig még nem merészkedett közülük senki sem. Ceil magához vette lándzsáját, és a törzs legjobb harcosai tartottak vele. Kezükben egy-egy égő fa, és szerszámaikkal hadonászva haladtak a furcsa zaj irányába. Az imbolygó fények kísérteties árnyékokat vetítettek a barlang falára, néhol különös színek pompáztak, majd tűntek el a sötétben, ahogyan haladtak tovább.

- Álljatok meg! – kiáltotta Ceil.

Az emberek megtorpantak, és az elől megállókat követők egymásba ütköztek, s volt, aki el is esett. Hangos kiáltások és kacagás hasított a csendbe, hiába intette őket Ceil. Morózus röhögés, vinnyogás volt a válasz. Mikor megnyugodtak, szorosan egymás mellett álltak és bámultak a távoli sötétbe, ahová eddig nem merészkedett egyikük sem.

- Forduljunk vissza! – mondta Ütyük, aki annyira félt, hogy összekoccantak a fogai is. Lábai remegtek, s ahogyan arrébb próbált lépni, egymásba gabalyodtak végtagjai, és elvágódott, mint egy krumpliszsák.
- Nyugodj már meg, Ütyük! – mondták neki a többiek, miközben több kéz is nyúlt feléje, hogy felsegítse, és újra kitört a röhögés.

A szerencsétlen Ütyük belekapaszkodott a támaszul nyújtott kezekbe, és nagy nehezen felállt. Igyekezett összeszedni magát, de fogának vacogása nem maradt abba. A cidrizés és a többiek vinnyogása különös hangzavarnak hatott, hiába törekedtek a csendben való lopakodásra, annak ezek után nem volt már értelme.

Ceil elindult, és két társa követte, a többieknek pedig azt mondta, hogy várjanak ott. A barlang járata néhány méter után elkanyarodott, és áthatolhatatlan volt a sötétség, a fáklyák is csak egymást világították meg, semmi mást nem láttak. Néhány méter után ismét kanyarodott a járat, és ekkor a sötétséget enyhe félhomály váltotta fel, mintha a távolban halvány világosság kezdett volna derengeni. Ismét megálltak és nesztelenül kémleltek arra, ahonnan a sejtelmes fények felől ütemes hangok ütötték meg a fülüket. Míg a barlangban furcsa mormogásnak hatott, most egyértelműen egy különös, ismétlődő dobolást hallottak, mintha valamit ütögettek volna egymáshoz. A három fáklyát letették a járatba, és a nélkül mentek tovább szorosan egymásután, a falhoz lapulva, aminek valójában már nem sok értelme volt a korábbi hangoskodásuk után, de Ceil azt mondta, hogy nem árt az óvatosság.



Carlos ott állt a sötétben, és nem értette, mi történt. A fején lévő lámpa és a zseblámpája is felmondta a szolgálatot, mikor az a különös fény villanyt, mintha kiégtek volna, nem működtek. Gyakorlott barlangász révén, elővett egy világító rudat a zsebéből, s megtörte, s azzal világított. Ott állt a barlangrajzok előtt, és figyelmesen nézte a kis embert, aki jóga pózban ült a hatalmas bölény mellett.

- Vajon ki lehetett ő? Mivel érte el, hogy a társai tiszteljék?

Miközben kattogtak a kerekek az agyában, tovább tisztogatta a falat és egyre különösebb rajzok kerültek a szeme elé. Látott tűz körül ülő ősembereket, táncoló, vigadó alakokat és egy különös figurát is, aki dobot tartott a kezében, majd egy különös szerkezetet, amilyen az ősemberek korában nem lehetett.

- Na, nézd már, lehet, hogy Dänikennek mégis van némi igaza? Ez bizony tényleg olyan, mint egy űrhajó, vagy mi – mondta ki hangosan a gondolatait.

Közelebb tartotta a rudat, hogy a fényénél jobban szemügyre vegye ezt a különös ábrát.

- Az egy dolog, hogy piramisokban, gabonakörökben látni vélik idegen civilizációk nyomait, de hogy már ősemberek lakta barlangban is jelen legyen, ez azért már nekem is sok. Még azt sem tudom, hány ezer éves lehet ez a lelet, ezt a szakemberek majd biztosan megállapítják, de mielőtt bejelentem, mit találtam, még ki akarom élvezni ezt az élményt, hiszen mégis csak én találtam rá. Én, egy kis névtelen barlangász Spanyolországban, nem is olyan messze az Altamira barlangtól.

Szíve repesett, mély hálát érzett és egész testét, elméjét különös öröm járta át, mint egy régésznek, mikor egy különleges leletre bukkan valahol a sivatagban.

Újabb rudat tört meg, és most már ecsettel porolta a falat, és a doboló ember után, hatalmas fekete folt vált láthatóvá a falon, amit tovább sepergetett, míg nem kialakult egy hatalmas medve alakja, amely teljesen a barlang tetejéig felért, és ismét ott volt mellette a jógaülésben ülő kis figura, mintha csak szignózta volna a rajzokat.

- Biztos, hogy ő készítette a rajzokat – gondolta.
- Ki vagy te? S hogyan lehet, hogy ismered a jógaülést, és mintha lebegnél a semmiben?

Percekig nézte a kis ősembert, mintha várna a válaszára, az azonban nem érkezett meg. Még mindig nem mozdult, és megbűvölve bámulta a rajzot és ekkor különös dolog történt. A monoton figyelés egyfajta meditatív állapotba juttatta. Úgy érezte, hogy elragadta egy örvény, és a falon lévő ülő figura már nem a falon van, hanem lebeg az űrben, és ő is lebeg vele szemben. Úgy érezte magát, mintha egy pulzáló fénybuborékban lenne, s ott vele szemben egy őskori törpe lebeg, aki most kinyitja a szemét.

- Válaszokat szeretnél jó ember? Most kapsz egy lehetőséget.
- Hol vagyok? Mi ez, és ki vagy Te?
- Sikerült felülemelkedned a testeden, és kapcsolatba kerültél velem. Képzeld el most ezt úgy, hogy időutazást tettél a múltba. Valójában azonban egyiken sem vagyunk itt, csak a szellemünk.
- Ez nagyon érdekes, még sosem éltem meg ilyent. Néztem a festményt rólad, s egyszer csak itt voltam. S különös volt az is, hogy csörgött a telefonom, holott nem keresett senki.
Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de most nem is ez érdekel igazán, hanem az, hogy ki vagy Te.

Szavait csend követte, s néhány perc múlva, mintha egy magnószalag indult volna el, ismét meghallotta a törpe szavait.

- A nevem Ceil, és a ti időszámításotok szerint 27.000 évvel ezelőtt éltem ebben a barlangban. Apám Rőf volt, anyám pedig Hatu, aki meghalt 10 éves koromban. A festményeket én készítettem, s nagyon reméltem, hogy majd megtalálja valaki. A falon lévő kör alakú, domború képződmény megérintésével aktiváltál egy szerkezetet, amit azért helyeztem el, hogy ha valaha ember jár itt, majd kapcsolatba tudjak vele lépni. S lám sikerült. Most olyan információkat osztok meg veled, amit senki más nem fog hallani. Én már régen meghaltam, s most egy halott üzenetét hallod, amit ti majd hologramnak mondotok.

Még életemben különös dolgok történtek velem, amire gyerekkoromban még nem kaptam magyarázatot. Anyám halálakor idegen lényeket láttam, akik később megkerestek, és olyan képességekre hívták fel a figyelmem, amilyenek törzsünk tagjainak nem voltak. Azt is megtudtam, hogy nem Rőf volt az igazi apám, hanem egy idegen, egy fénylény. Sokszor voltak látomásaim, főleg akkor, amikor sört ittam. Ez az ital egy különös tudatállapotot okozott nálam, és ilyenkor mindig a bolygók között utaztam, és más emberekkel, lényekkel találkoztam.

Történt egy különös eset, amikor egy hatalmas medvével találkoztam, és mikor hadakoztunk, a törzs tagjai már elkönyvelték, hogy ezt nem élem túl. Sörivás közben egymás hajában turkáltak, és vihogva figyelték, ahogyan harcolok, de senki sem sietett a segítségemre. Sikerült meglepnem őket, hiszen akkoriban készítettem egy szerszámot, aminek anyagát az egyik bányában találtam. Nem kő és nem is csont volt. Különösen kemény, s azt tettem a lándzsára, és mikor a medvébe szúrtam, az a hatalmas állat azonnal összeesett, s vérrel borította be a barlangot. Ekkortól kezdve nagy tisztelet övezett.

A barlangban még sok olyan tárgyat találtunk, amelyet nem ismertünk előtte, és én a delíriumban tett utazásaim során ismertem meg mindnek a rendeltetését. Hála a sörnek. Míg a többiek a sörtől vidáman kuncogtak, és egymás történeteit hallgatták, rám ez a kesernyés, erjesztett lé olyan hatást gyakorolt, hogy nemcsak elbódultam tőle, hanem egyenesen egy másik világba repített.

Mikor ezeket a festményeket készítettem, egyszer különös hangot hallottunk, és néhány harcos társammal elindultunk megnézni, mi is lehet az. A barlang legtávolabbi részébe indultunk, ahová még sosem merészkedtünk. Az öregek mesélték, hogy az őseik őket is eltiltották attól a résztől, és ez a tilalom generációról generációra szállt. Áthatolhatatlan sötétség vett bennünket körül, de egy idő után kezdett világosodni. Mentünk a fény és a ritmusos, folyton ismétlődő hang után.

A fényre kiérve embereket találtunk, akik hasonlítottak hozzánk, mégis mások voltak, mint mi. Egyikük egy kerek tárgyat fogott a kezébe és a másik kezével pedig ütemesen verte. A tűz körül ültek, és monoton hangon dörmögtek a vezetőjük ütemes dobolására. A háttérben asszonyok vihorásztak, és testüket a dobszóra riszálták. Mikor odaérkeztünk, meg sem lepődtek, és nem léptek fel támadólag, hanem úgy tettek, mintha vártak volna ránk. A dobolás elhallgatott, s mikor ott ültünk a tűz körül, a doboló ember valamit a tűzbe dobott, és hatalmas fehér füst lepett be mindent, nem láttuk egymást sem. Társaim kiabálását hallottam, majd hatalmas csend szakadt a barlangra, nem léteztek a többiek, s eltűnt a barlang is, és egy nagyon öregember állt előttem. Hosszú fehér szakálla majdnem a földet verte, egy hatalmas törzsű fa alatt állt és botjával intett, hogy menjek közelebb.

- Már régóta várok rád, gyermekem. Több ezer év telt el, hogy beszéltem valakivel. Szóval te vagy a kiválasztott.
- Milyen kiválasztott?
- Hát nem tudod? Kétezer évente születik valaki, akinek az a feladata, hogy segítse a békét a Földön. Nos, te vagy az a lélek, és te fogsz majd leváltani engem. A nevem Cervéza, most pedig gyere utánam, kevés az időnk, sokat kell még tanulnod.

Faragott fejű botjával megérintette a fa széles törzsét, ahol egy rés keletkezett a fában, ahol lépcsők mentek a mélybe és felfelé is.

- Gyere csak, Ördöngős! Rájöttél már, hogy miért tudsz olyan sok mindent? – kérdezte kuncogva Cervéza.
- Részben úgy gondolom, hogy igen.
- Azért, mert téged is megszállt valaki, s az a valaki nagyon szereti a sört. Az utolsó szónál fura módon felvonított, és furcsa cuppogó hangot adott a még meglévő fogai között, majd a nyelvével is csettintett egyet, amit egy hatalmas böfögés követett.

Elmosolyodtam, mert én ittam sört, mégis úgy nézett ki, mintha az öreg Cervéza rúgott volna be.

Három hónapig maradtam ott, és sok mindenre megtanított az öreg, s azt mondta, hogy még van feladatom, s visszaengedett. Visszatértem, és befejeztem a festményeket, amiket most megtaláltatok.

Üzenetem számotokra az, hogy a ti korotokban is van valaki, aki segíti a békét népeitek között, s figyeljetek üzeneteire, s ne felejtsétek el, hogy sok rejtély kulcsa a sörben lészen.
Tudom, hogy még sok kérdésed lenne, de azokat magadnak kell, majd megtalálnod életed során.

A fénybuborék melyben voltak, hirtelen zöldre változott és pulzált, Carlos megérintette, és ekkor ismét a barlangba került, és nézte a lebegő ősembert, az ÖrdöngŐS-t, aki kiválasztott volt, s megértette vele azt is, hogy itt az ideje egy korsó sörnek.

Előző oldal lenabelicosa
Vélemények a műről (eddig 3 db)