A kísérlet

A jövő útjai / Novellák (1583 katt) Norton
  2011.12.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/12 számában.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.



Lennék kelő napfény,
Hogy melegítselek,
Lennék selymes bársony,
Hogy kényeztesselek.

Lennék tiszta patak,
Hogy megitassalak,
Lennék puha paplan,
Hogy betakarjalak.

Lennék édes gyümölcs,
Hogy megetesselek,
S lennék gyilkos medve,
Hogy széttéphesselek!




Harmincezer évvel időszámításunk előtt

Grak mozdulatlanná dermedt. Hihetetlen volt számára, hogy a kismalac épp feléje tart - nem számított ekkora szerencsére. A faágon egyensúlyozva erősen koncentrált. Bunkósbotját a földön hagyta, amikor felkapaszkodott a lombok közé. Valójában egy kis szilvát akart szedni, de ha már így alakult a helyzet, akkor talán a malacsült is megteszi!

A csíkos hátú a közelébe ért: hamarosan rávetheti magát. Izmai megfeszültek, amint felkészült a nagy ugrásra. Ha most elvéti, azt bánni fogja. Ezek az idomtalan jószágok meglepően fürgén mozogtak. Kergetni őket teljesen felesleges volt. Néhány feszült pillanat elteltével levetette magát a magasból!

Az állatnak remek reflexei voltak - mihelyt némi hangot hallott a feje fölül, rögvest nekiiramodott. A testes férfi csak a hűlt helyére zuhant, ám előrevetődött, és egy bravúros mozdulattal sikerült megfognia!

A lábát markolta meg, és már fel is állt vele. A kétségbeesett zsákmány hangosan visított és összevissza vergődött. Grak nagyon boldog volt. Szinte összefutott a szájában a nyál. Ekkor azonban gallyak recsegését hallotta. Egy kifejlett vaddisznó csörtetett felé, akár a bosszúállás életre kelt angyala. Feltehetően az anyaállat lehetett. Ez bizony egy cseppet sem volt tréfa! Ijedtében menten elejtette a visítozó csöppséget, de még így is alig tudott kitérni a száguldó rémség elől – a szőrös test súrolta, ahogy elviharzott mellette.

A zömök vadász csinált egy piruettet, de az ijedtségen kívül semmi baja sem lett. Mikor nagy nehezen helyreállt a térérzékelése, máris figyelnie kellett, mert az agresszív vad túlfutott ugyan rajta, de galád módon visszafordult rá! Nagyon sebesen közeledett. Pánikba esve vetődött félre. Az agyaras a jobb keze mellett száguldott tovább… aztán lefékezett, s harmadszor is célba vette – most azonban kivárt egy kicsit. Láthatóan felmérte a távot és a szöget. Talán biztosra akart menni. Lábával ingerülten toporzékolt, bősz szemei vérben forogtak. A rémült férfi lassan oldalazva egy vaskos törzsű fa elé állt. A veríték csípte a bőrét. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat elteltével az ingerült vad megiramodott. Most minden az ügyességen múlott. Ha elvéti az ütemet, több hibára nincsen lehetőség. Még nem… még nem… az utolsó pillanatban ugrott félre. Zömök alkatát meghazudtolva elképesztő magasságba emelkedett. Talán az ijedtség lehetett az oka. Taktikája azonban bevált, mert az állat a fának rohant! Kaffantott néhányat és valóssággal tántorogni kezdett.

Grak felkapta a bunkósbotját, és fejbe verte vele, hogy csak úgy kongott. Aztán még háromszor sújtott le teljes erejéből, az utolsó találattal pedig sikerült letaglóznia áldozatát! Felkiáltott örömében, és a biztonság kedvéjért újból odavágott. Elejtett egy kifejlett vaddisznót! Ez csapda nélkül eddig csak a legkitűnőbb vadászoknak sikerült. De most már neki is! Büszkeség töltötte el a szívét, miközben rögtön az ínycsiklandó falatokra gondolt.

Elégedetten mosolygott, ám hirtelen olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki. Ösztönösen megfordult, és egy fura alakot látott a bokrok között állni – szürke bőrű, alacsony, kétlábú lény volt, hatalmas, pupillák nélküli, fekete szemekkel. Felmordult a meglepetéstől, és erősebben szorította meg a bunkósbotját. Biztosra vette, hogy emberfélét lát, bár nagyon különbözött a lapos fejűektől, és a saját népétől is. Az első gondolata az volt, hogy meg kell védenie a prédát. Tett néhány tétova lépést az idegen felé, ám a hatalmas, sötét szemek beszélni kezdtek hozzá.

Nem tudta honnan, de mintha ismerte volna azt a kis törpét. Leengedte fegyverét. A félelem és a kíváncsiság küzdött benne, amint előrelépett. Valami egészen elképesztő hatalmat érzett a lény felől áramlani – olyan volt, mintha behatolt volna a fejébe – talán át akarta venni az irányítást felette. Megszédült, és tántorogni kezdett. Nagyon gyengének érezte magát. Hirtelen ráébredt, hogy egy felsőbb hatalommal került szembe. Egy istennel találkozott volna? Iszonyatos súly húzta lefelé az akaratát. Ennek nem lehetett ellenállni! Képtelen volt megfogalmazni, mi lehet ez, de nem testi erő volt, hanem valami másfajta. Mire felfogta volna, mi történik, összeesett, és elvesztette az eszméletét.

Az elkövetkezendő időszak álomszerűen telt. Csak néha tért észhez, de meglehetősen érdekes dolgokat tapasztalt. Nagyon könnyűnek érezte magát, és mintha a levegőben húzták volna. Szürke bőrű istenek vették körül. Hasonló alkattal bírtak, mint akivel nemrég találkozott. Az erős fény kellemetlen volt egy kissé. Megszúrták a karját. Nem érzett fájdalmat, és félelmet se nagyon – a sötét szemek megnyugtatták. Szavak nélkül beszéltek hozzá, ő pedig végrehajtott mindent, amit kértek tőle. Eszébe sem jutott volna ellenkezni. Engedelmesen tűrte, hogy megvizsgálják. A fejénél matattak a legtöbbet. Aztán egy hideg barlangba tették, ami teljesen sima falú volt. Még sosem hallott olyan zúgást. Fénysugarak pásztázták végig a testét. Fogalma sem volt róla, mit tesznek vele, de biztonságban érezte magát. Aztán újra sötétségbe zuhant.

Malacokról álmodott, tábortűzről és az otthon melegéről. Nem kellett tartania semmitől, mert tökéletesen szabadnak érezte magát. Talán egész életében először. De sajnos nem tarthatott örökké a csoda.

Mikor felnyitotta a szemét, kábán nézett körül. A földre hulló napsugarak csíkokká folytak a lombok között. Madárdal hallatszott és bogarak ciripeltek. Egy hangya mászott az arcán. Erőtlenül tápászkodott fel. Az erdőben volt, mintha el se vitték volna. Nehezen tudta összeszedni a gondolatait. Fájt kissé a feje. Eszébe jutott a zsákmány, amit elejtett… és lassan a furcsa álmai. Mi történt vele?

Körülnézett, de sehol nem látta a bunkósbotját, sem pedig a disznótetemet vagy a szilvafákat. Kár, pedig jó lett volna! Korogni kezdett a gyomra. A hasába éles fájdalom nyilallt – már igencsak éhes volt. Meg kellett keresnie a társait. A bokrok susogni kezdtek, ahogy átfújt köztük a szél. A háta mögül kellemetlen szag áradt. Tüstént feszültté vált tőle. Megfordult, és farkasszemet nézett egy óriásmedvével.

A kifejlett ragadozó alig néhány méternyire volt tőle – kitátotta hatalmas száját, és beleüvöltött a szélbe. Úgy nézett ki, mintha tüstént rá akarná vetni magát. Grak valósággal megdermedt a rémülettől. Egyenest az állat szemébe nézett. Vadságot látott benne, gyilkos ösztönt: egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a pillantását. A vérengző bestia azonban nem támadta meg. Talán meglepődött rajta, hogy nem futnak el előle. Ijesztésképpen újra felüvöltött… aztán hirtelen megdermedt.

A rémült vadász összehúzta a szemöldökét. Olyan érzése volt, mint a szürke bőrű istenek közelében. Valami érthetetlen, teljesen ösztönös módon kapcsolatba lépett az állattal! És akkor már tudta, hogy nem érheti baj! Átvette az irányítást a félelmetes ragadozó felett. Fölényben volt vele szemben. Uralmat nyert rajta – nemrég vele is ugyanezt csinálták.
„Menj innen!” - sugallta a medvének, az pedig engedelmeskedett neki! Megfordult és elfutott. Pár pillanat elteltével már csupán a bokrok hajladozása emlékeztetett rá.
A férfi csak állt és bután nézett. Valami egészen elképesztő dolgok történtek vele az utóbbi időben. Már biztosra vette, hogy istenek rabolták el, de hogy miért, az rejtély maradt. Az viszont nagyon érdekelte, hogy merre lehetnek a többiek. Beleszimatolt a levegőbe, és tüstént megérezte a tó illatát. Igen kiváló szaglással rendelkezett. Elindult az orra után, és tudta, hogy hamarosan megleli őket – a népe ugyanis a víz partján élt, bőrökből készített sátrakban.

Hosszú ideig gyalogolt, végül ismerős környékre tévedt. Vadszilvafákat talált. Ennek nagyon megörült. Rögvest telefalta magát, aztán keresgélni kezdte a disznótetemet, ám sehol se találta. Vagy az állatok tüntették el, vagy az istenek vitték magukkal.

Szomorú volt kissé, de hamar túltette magát rajta. Haza kellett térnie. Hosszas gyaloglás után kiért végre az erdőből – a sekély vizű tó kicsit távolabb hullámzott, de máris találkozott Lándzsással és Csumakkal, akik éppen arrafelé tartottak. Mikor meglátták, lelkesen mosolyogtak rá.

- Merre jártál?
- Azt hittük, a halálodat lelted! Épp most indultunk a keresésedre!
- Kevés reményünk volt!
- Istenekkel találkoztam!
- Már két napja, hogy eltűntél.
Grak megtorpant, amint odaértek hozzá.
- Az nem lehet.
- Dron már elfoglalta a sátradat.
- Figyeljetek ide… istenekkel találkoztam!
Furcsán néztek rá.
- Istenekkel? És milyenek voltak?
- Alacsony emberkék, hatalmas szemekkel. Szavak nélkül beszéltek hozzám.
- Itt vannak még?
- Már elmentek. Elejtettem egy vadkant, és akkor vettem észre az egyiket. Magával vitt egy furcsa helyre.
A vadászok hitetlenkedve bámulták.
- Elejtettél egy vadkant? Hogyan?
- Leütöttem.
- Valóban? És hol van?
- Nincs meg. Az istenek elvitték.
A két másik összenézett.
- Fura dolgokat beszélsz.
- Pedig igaz. Találkoztam egy medvével is, de ránéztem és elmenekült.
A társai felnevettek, aztán Csumak futni kezdett a tó felé. Alig várta, hogy elmesélje a többieknek, amit hallott. Grak keserűen figyelte. Lándzsás csak mosolygott.
- Gyere, menjünk!

Megindultak a tábor felé. Várható módon már nagy volt a hangulat, amint odaértek - a tömzsi Csumak rendesen felvidította az embereket. Úgy sereglettek köréjük, mint a dögevők.

- Mit hallok, elkergettél egy medvét? - kérdezte Ras.
- Az még semmi, de leütött egy vadkant is! - röhögött valaki.
- És az istenek milyenek voltak? Mesélj róluk valamit!
Szinte áradt felé a gúny.
- Hagyjatok békén!
Bement volna a sátrába, de az útjába álltak. Dron volt az, a törzs egyik legerősebb harcosa.
- A sátor már az enyém!
- Miért?
- Két napra eltűntél, és azt hittük, hogy meghaltál. Beköltöztem a helyedre.
- De már visszajöttem!
- Ez a sátor akkor is az enyém! Neked adom helyette a másikat.
A rozoga, toldott-foldott tákolmány nem volt túl bizalomkeltő.
- Inkább a sajátom kell!
- Vedd el, ha mered! - hörögte Dron.

Volt már vele probléma régebben is, mert kiszemelte magának Grak asszonyát, ám a nő már meghalt, így a konfliktus elmaradt… most azonban újabb volt kilátásban.

- Állj félre az utamból!
- Különben mi lesz? Engem is elkergetsz, mint a medvét?

Sokan felnevettek, Grak pedig érezte, amint a félelem végigkúszik a hátgerincén. Testes ellensége már nem egy emberrel végzett – ha most szembeszáll vele, akkor ő következik! Megfordult és bement a másik sátorba.

- Ez az! Takarodj csak el!

A többiek kicsúfolták. Világosan hallotta a megkopott állatbőrök mögül, persze ők is tisztában voltak ezzel. S mindezek tetejében a sámán is ócsárolni kezdte.

- Még hogy elijesztett egy medvét a puszta tekintetével! Tán varázslónak képzeli magát?

Csak nevették és pocskondiázták. A törzsfőnök fennhangon kijelentette, hogy gyűlöli a gyáva hazudozókat.

A legszívesebben üvöltött volna a visszafojtott indulatoktól, de nem csinált semmit. Tudta, hogy pár nap múlva elfelejtik az egészet, mégis fájdalmat érzett. Fájt a lelke. Egy idő után azonban megunták a hangoskodást. Talán belefáradtak. Összehúzta magát és aludni próbált. Nem sikerült neki. A levegő egyre jobban lehűlt. Betakarta magát egy büdös, szakadozott, kimustrált állatbőrrel, de még sokáig forgolódott, mire sikerült elszenderednie.

Álmában felhők között járt – egy átlátszó falon keresztül nézte őket. A nagy szemű istenek között volt. Szavak nélkül beszéltek hozzá most is, mint nemrégiben. Nyugalomra intették. Hihetetlen szeretet vette körül. Ilyesmit a törzsében sohasem tapasztalt. Az emberek gonoszak. Talán még a vadállatok is jobbak náluk.

A gondolat hatására tüstént meglátta a medvét. A félelmetes ragadozó a tó felé sétált… ő pedig leereszkedett hozzá. Súlytalanul lebegett felette, miközben kezdte átvenni az ösztöneit, ahogy közelített felé. Érezte az éhségét, a vérszomját, a mohóságát, az elfojtott indulatait – sok tekintetben hasonlítottak egymásra. Még közelebb került hozzá… és akkor megtörtént! Eggyé vált vele! Ez kisebbfajta csodának beillett.

Felerősödtek a szagok és a természet hangjai. Egyre inkább elöntötte a vérszomj. Már nagyon éhes volt. Legszívesebben felüvöltött volna, de visszafogta magát. Csendben kellett maradnia! A nagy víz felé lopakodott. Füst áradt felé. Hatalmas mancsait puhán tette a földre. Már besötétedett, és a nap helyett a félig telt hold világított bágyatag fényével. A csillagok, mint apró szentjánosbogarak szóródtak szét az égen. A tábor felé vette az irányt. Egy láng vezette, ami már a földön izzott – a törzse minden éjszaka kijelölt egy őrszemet, aki táplálta a tüzet és figyelt, hogy ne tévedjen arra ragadozó. Most azonban ritka kellemetlen látogatójuk lesz!

Hamarosan meg is látta a régi sátrát. Azt most Dron bitorolta! Kérdés, hogy meddig. Lesből ugrott az ügyeletes őrszemre, aki nem volt más, mint Hosszúléptű, az egykori jó barátja. Ezúttal viszont nem számított a barátság, mivel csak gyilkolni akart! A szerencsétlen férfinak még arra se maradt ideje, hogy felkiáltson. Egy gigászi hústömeg teperte maga alá, és kegyetlenül erős állkapocs tépte ki a légcsövét. Grak élvezettel marcangolta, majd egyszerűen besétált abba a sátorba, amelyet nemrég Dron vett el tőle, és meglepte a bentieket is!

Nem csupán a gyűlöletes harcos, hanem az asszonya és a kisgyereke is ott tartózkodott. Mindnyájan mélyen aludtak. Ő csupán tette a dolgát: hatalmas fogazatát tövig mélyesztette ellensége húsába. Isteni érzés volt összeszorítani az állkapcsát. Roppantak a csontok, ahogy szétharapta a nyakát. Spriccelt a vér a pofájára és élvezettel harapott újra. Éles sikoltás harsant mellette: Dron asszonya felébredt. Odacsapott hatalmas mancsával, valósággal letépvén a fejét. Majd rávetette magát a felriadó gyermekre, és könnyedén agyonnyomta a súlyával. Aztán kimászott a sátorból, mert tudta, hogy az emberek felriadtak. Egyáltalán nem tévedett. Art futott felé, kőbaltát szorongatva. Ő mindig bátor volt. Vagy ostoba inkább? Előrelendült és hatalmas mancsának egyetlen csapásával kivégezte. Agresszívan üvöltött a szélbe. Vértől mocskos pofája félelmetes látványt nyújtott.

Az emberek pánikba esve menekültek, egyedül Lándzsás támadott rá. Elhajította nehéz fegyverét, ami a bal vállába fúródott. Grak valósággal őrjöngeni kezdett. Na, ezt nem kellett volna! A fogával tépte ki magából a fegyvert, majd üldözőbe vette egykori barátját. Vérvörös ködfüggöny ereszkedett a szeme elé. Egy asszony került az útjába, mire egyszerűen eltaposta. A gyerekek sírtak, Lándzsás pedig az erdőbe menekült. Úgy döntött, nem üldözi tovább – volt még préda bőven a táborban. A sámán megkövülten állt, és tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézett.
„Tán varázslónak képzeli magát?” - visszhangzott a „medveember” fejében a gondolat. Rávetette magát és összetiporta. Aztán néhány gyereket vett célba – élvezettel hasította szét a testüket. Valaki egy lángoló faággal közeledett felé. Egyáltalán nem ijedt meg, de már a harcosnak sem volt ideje rémüldözni – pillanatok alatt végzett vele. Már nem barátokat látott, hanem prédákat. Az állat ösztönei teljesen átvették felette a hatalmat. Gyilkolt, akit csak tudott. Csak egyetlen sátorba nem ment be, de így is tökéletesen kiélhette magát!



Másnap

Csipásan ébredt fel. Nehéznek érezte a testét, és borzasztóan szomjas volt. Valami állatok marakodtak odakinn, és legyek zümmögését hallotta. Kellemetlen szagok csapták meg az orrát. Lomhán mászott ki a sátrából. Az elé táruló látványtól égnek állt a haja: az egész tábor szét volt dúlva, s mindenfelé holttestek hevertek – a törzsének a tagjai. Vadkutyák marakodtak rajtuk; nyúlós beleket próbáltak kitépni egymás szájából. Belsőségek szóródtak szét. Az egyik kutya morogva indult meg felé, aztán rémülten futott el, mintha megijedt volna tőle. A többiek rögvest követték.

A férfi lassan tért magához. Döbbenten figyelte az áldozatokat. Eszébe jutott az álma. A hányinger kerülgette. Meglátta a gyermekét is a halottak között! Odatámolygott, és térdre vetette magát. A kisfia teste szét volt marcangolva! Alig tudta felismerni, de ő volt az, semmi kétség. Magához szorította és zokogni kezdett. Lándzsás közeledett felé, mérhetetlen fájdalommal az arcán. Szinte rá se mert nézni. Ezt az istenek csinálták! Nem értett az egészből semmit. Miért büntették meg? Mit akarnak tőle? Az égre emelte a könnytől ázó arcát.

- Hol vagytok most?! - kiáltotta dühösen. - Hol vagytok, istenek?!

A growlok hajó mind e közben álcavédelmének biztonságában, földközelben lebegett. Wraxlusz első tiszt a monitort figyelte. A nemrég lezajlott események szomorúsággal töltötték el.

- Jó előre szóltam, hogy nem szabad nekik mentális képességeket adni – dünnyögte mogorván. - Pedig a szívem legmélyén bizakodtam, de ez most nagyon rosszul esett. Ő volt köztük a legjobb lelkű egyed, aztán nézd, mit csinált haragjában! Ráadásul hamarosan a többi példány is egyre komolyabb erőkre fog szert tenni. Mi lesz, ha egymás elméjébe látnak majd? Bele se merek gondolni! A kísérletünk tökéletes kudarc!
- Sajnos egyetértek – bólintott Frendon admirális. - Ezek a létformák teljesen mások, mint mi, el kellene fogadnunk végre! Más környezetben élnek, és sokkal agresszívabb ösztönökkel bírnak, mint a saját őseink… ezúttal úgy tűnik, a megfigyelőknek volt igazuk.
- Kivételesen nekik. Biztosra veszem, hogy ez a mesterségesen manipulált faj hamarosan ki fogja irtani magát! Bennünk nem volt ragadozóösztön, és volt időnk hozzászokni a telepátiához, ami előnyt jelentett számunkra a ránk vadászó állatok felderítésében, majd a legyőzésében és irányításában, ahogy erősödött a készségünk. Alkalmazkodni tudtunk az erőhöz, mert megtanultuk elfogadni egymást. Képesek voltunk felülemelkedni önző vágyainkon, mert muszáj volt! De nem jó, ha a primitív ragadozóösztönökkel bíró lényeket is mentális hatalommal látjuk el, mert rögvest egymás ellen fordulnak. Ez olyan, mintha gyerekeknek fegyvert osztogatnánk. Talán nem véletlen, hogy közöttük nem alakult ki gondolatátvitel. Az XWS 213 típusú génverzió sajnos ezen a bolygón totálisan leszerepelt. Nyugalom és béke helyett egyértelműen pusztulást okozott. Nem akarom még temetni őket, de az eredmény siralmas!
- A másik fajtával mi a helyzet?
- A lapos fejűekre gondolsz? Náluk kevésbé avatkoztunk be. Talán van esélyük, egyelőre azonban ők is önveszélyesek… bár szerintem elképzelhető, hogy pár ezer év múltán a bolygó uraivá válnak.
- Igen, erre nagy az esély! Főleg, ha a vurmonok kipusztulnak.
- És főleg, ha békén hagyjuk őket!
- Arra azért kíváncsi lennék, hogy sok ezer év elteltével, ha a bolygó új urai megtalálják a vurmonok megkövült maradványait, mit fognak gondolni róluk? Talán űrlényeknek hiszik majd őket.
- Azt azért kétlem. De a koponyatérfogatuk valószínűleg feltűnik majd a tudósoknak. Talán elgondolkoznak rajta, hogy nem díszből nőtt akkorára az agyuk.
- Ez persze sovány vigasz. Jobb lenne, ha a kezdetleges létformák pátyolgatását egy életre elfelejtenénk. Egyedül a stomakokkal jártunk szerencsével, de azóta már rengeteget hibáztunk. Ritkán fordul velem elő, de most valósággal mardos a lelkiismeret.
- Igazad van. Nehéz lesz elmondani a bizottságnak, de a kísérletezésnek vége!
- Ideje hazatérnünk.

A growlok hajó karcsú teste lassan tűnt el a világűr végtelenében.

Azóta rengeteg idő telt el, és a hosszú fejűek valóban kihaltak. A maradványaik lelőhelyéről neander-völgyi embereknek nevezték el őket, és a tudósok úgy vélik, hogy a mi őseink végeztek velük, hogy még írmagjuk se maradt. Pontosabban nem egészen… a legújabb kutatások szerint a neander-völgyi ember génjei az európai lakosság négy százalékában jelen vannak – ezek szerint keveredett egymással a két faj. Elképzelhető tehát, hogy az XWS 213 típusú génverzió túlélt néhány emberben. (Ha ez így van, akkor már csak az a kérdés, milyen erősségű mentális hatalmat tudnak magukban kifejleszteni.) Ám hiába telt el oly sok év, nyugtalan fajunk szuper képességek nélkül is önveszélyes maradt. Kíváncsi lennék rá, hogy mit hoz majd a távoli jövő!

vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 4 db)