A jaguár szemei IV.

Fantasy / Novellák (1246 katt) Brule
  2011.12.07.

Késői vendégek

Miután Mendoza atya Mariaval elhagyta El Castelano erődjét, az éjszakát egy közeli földbirtokosnál töltötték. Annak ellenére, hogy csaknem kapuzáráskor távoztak, az őrök, bár furcsállták, nem tartóztatták őket fel. Előfordult már máskor is, hogy az atyát sürgős tennivalók szólították a falakon kívülre. Nemcsak a teológiában volt jártas, hanem a gyógyításhoz is értett egy keveset. Így gyakran őt hívták egy-egy beteghez: jobban megbíztak benne, mint abban a néhány sarlatánban, akik az erődben tartózkodtak.

Vendéglátójuk, Don Alvarado Mendez, becsületes ember volt. Igyekezett bőségesen megvendégelni őket, még a késői órák ellenére is. Azon kevesek közé tartozott, aki nem osztotta a „halott indián, a jó indián” nézetet. Így kilógott a helyi arisztokráciát képviselő földbirtokosok köréből. Mint minden birtokos, ő is tartott bennszülötteket, de nem rabszolgaként bánt velük, tisztességesen kifizette őket terményben.

Mendoza atya gyakori vendég volt nála. Miután megvacsoráztak, letelepedtek kényelmes karosszékekben a kandalló elé. Sokáig nem szólalt meg egyikük sem. Maria egy jaguárprémre telepedett összekuporodva, a tűzbe bámulva.

- Fáradtnak látszik, atyám – törte meg a csendet Gustavo.
- Egy pohár bor jólesne most - felelte szomorúan.
- Azt csiripelik a madarak, hogy a kormányzó háborúra készül – nyújtotta át a poharat a papnak.
- Háborúra? Én inkább mészárlásnak mondanám.
- Igaz, hogy a Tlaskalánok uralkodóját fogva tartja?
- Már elengedte – felelte keserűen a padre.
- Értem – bólintott komoran a Don.
- Ha tudná őfelsége, hogy bánnak az itteni alattvalókkal.
- Mióta érdekli őfelségét egy paraszt, vagy egy indián halála.
- Igaz, igaz. Egy párszor, amikor dolgom volt El Castelanoban, magam is láttam, mennyit ér egy ember élete. S mindezt Isten nevében.
- Istennek ehhez semmi köze! – vonta össze szigorúan a szemöldökét a pap.
- Elnézést, atyám, kicsúszott a számon – mentegetőzött Gustavo. - Akárhogy is, addig marad nálam, amíg jólesik. A szobáját előkészíttettem.
- Köszönöm, fiam, holnap korán indulnom kell.
- Máris vissza akar térni?
- Soha többé!
- Csak nem az indiánokhoz? Most, hogy ráléptek a hadiösvényre.
- Nem tehetek mást.
- Az első fehér embernek, akit elfognak, kitépik a szívét!
- Meg kell próbálnom.

Elmondta a Donnak, hogy mi történt a börtönben. Gustavo némán, összefont karral hallgatta végig.

- Ha már nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, legalább had adjak kísérőt maguk mellé.
- Maria ismeri a járást, igaz? – nevetett Mendoza.
- Túlságosan is – fintorította el az orrát a lány.

Maria, mielőtt Cortez emberei leigázták az aztékokat, néhány hónapig rabszolgaként élt a Tlaskalánok városában. Sikerült megszöknie. Végül Mendoza vette a pártfogásába, úgy szerette, mintha a saját lánya lett volna.

Kora reggel, még egyszer megpróbálta őket marasztalni.

- Gondolja meg, padre, a biztos halálba rohan.
- Inkább téged féltelek, fiam. Ha kitör a vihar, jobb a kőfalakon belül.
- Tudok vigyázni magamra – felelte büszkén Gustavo.

Sokáig állt még a birtokának a határán, még végül végleg elnyelte őket a sűrű dzsungel.
Végül hazakocogott a telivéren.

- Manuel, - az öreg szolga átvette tőle a kantárszárat, ahogy leugrott a nyeregből – eredj, keresd elő a puskákat meg a lőport! Lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz rá.

***


- Itt megpihenhetünk egy kicsit – szuszogott Maria, ahogy felértek egy emelkedő tetejére az atyával.

Mendoza lekászálódott a szamár hátáról, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. A lány kikötötte az állatot egy fához legelni, ők pedig leültek, hogy egyenek egy keveset. Alattuk a sűrű őserdő titokzatosan terült el. A mélyéből a legkülönbféle hangok, zajok hallatszottak. Mögöttük egy hegylánc végtelennek tetsző vonulata kanyargott dél felé.

- Még néhány emelkedő, utána már nem kell ennyit kapaszkodni – mosolygott rá a papra.
- Legalább karban tartom magam – próbált tréfálkozni Mendoza. – Most csak az számít, hogy minél előbb odaérjünk.
- Ezeket az ösvényeket senki sem ismeri, csak a beavatottak!
- A kormányzó és a seregük kerülővel fog csak Xalapatába érni - tette hozzá a lány.
- Mennyi előnyt nyerünk így? – kérdezte Mendoza.
- Talán kettő napot, esetleg hármat.
- És ha odaérünk? – kérdezte a pap. Hangjából kiérződött az aggodalom.
- Ha nem hinnék benne, hogy sikerül, el sem indultam volna – mondta Maria.
- Csak egy lehetőséged lesz, hogy meggyőzd őket! – figyelmeztette.
- Bízzon bennem, atyám!
- Mi mást tehetnék, vissza már nem fordulhatok. Tartogasson akármit a sors, szembenézek vele.
- Én is – gondolta Maria.

Gondolatban visszapörgette az idő kerekét arra a szörnyű napra. Emlékképek villantak fel a tudatában. Egy lángoló város képei. Furcsa öltözetű, fehér emberek, akik birkaként mészárolják a népét. Szülei és testvérei, akik hiába könyörögnek az életükért. A rabszíjra fűzött emberek látványa. Ő elbújt még a támadás elején egy kukoricatárolóba, de a katonák megtalálták. Egyszerűen le akarták szúrni, mint egy állatot!

Ekkor kiáltás harsant! Meglepetten fordultak mindannyian a hang irányába. A zsoldosok csodálkozva, a lány rettegve és mégis reménykedve. Egy idősebb embert pillantottak meg, aki az öklét rázva, dühösen lökdöste szét a „farkasokat”. Heves szópárbaj zajlott közöttük, úgy tűnt, nem sok sikerrel, mert a zsoldosok be akarták fejezni, amit a pap félbeszakított. Ám egy újabb parancsoló hang végképp megakasztotta őket.

Cortes közbelépésére azonnal elengedték a lányt, s eloldalogtak onnan. A lány úgy karolta át Mendoza lábait, mintha az egy élő isten lett volna. Később, amikor már törni kezdte a spanyol nyelvet, elmagyarázta neki, hogy tényleg egy istenségnek gondolta először, amiért megmentette őt a zsoldosok karmaiból.

A padre hangja visszarántotta a jelenbe.

- Ideje indulnunk, ha még egy jó darabot magunk mögött akarunk hagyni.

A lánynak igaza volt: négy nap alatt elérték a folyót, ami a határát jelezte a Tlaskalánok királyságának. Az éjszakát a parthoz közel töltötték. A dzsungel naplemente után sem hallgatott. Mindenféle neszek, lopakodó léptek hallatszottak. A tűz távol tartotta ugyan az állatokat, de nagyon jó jelzőfény is volt egyben. A lány és Mendoza csendben üldögélt mellette, amikor Maria megrántotta a bóbiskoló pap ruhaujját.

- Itt vannak!

A padre csodálkozva emelte fel a fejét. Szembe velük egy tucat indián harcos állt. Mintha a földből nőttek volna ki.

Előző oldal Brule