Ellenségek
1.
A lökéshullám csak később érte el őket. Először vakító fényesség támadt, fehér izzás a füstszürke november végi égbolt helyén. Kezét a szeme elé kapta, megfordult és vakon botorkálni kezdett visszafelé, a földön kuporgó kiéhezett nyomorultak irányába. Aztán jött a forróság, majd az a semmihez sem hasonlítható morajlás. Radnay úgy érezte, belülről jön a hang, az elméje legbelső, sötét üregeiből, onnan, ahová nem tud anélkül betekinteni az ember, hogy ne borítaná el a kétségbeesés és az őrület. Hang volt, zaj, zörej, egyszerre volt üvegszilánkok csikorgása, pusztulásra szánt világok jajveszékelése, veszett ördögök vonítása. Aztán ritmusa lett, lüktetése, mint valami eget-földet betöltő szívdobogás.
Földre vetette magát, arcát a hideg sárba nyomta. A háború reflexe mozgatta az izmait. A fronton ugyan rövid időt töltött, tényleges harcokban keveset vett részt, de hallott és látott épp eleget a Sztálin-orgonák sikoltozásából ahhoz, hogy egy életre az idegszálaiba rögzüljön, mit kell tennie. A légnyomás iszonyú erős volt. Úgy kapott fel és pörgetett meg a levegőben egy taligát, mint egy papírdarabot, majd egyenesen eltalálta az egyik rabot. A szerencsétlen feje szétkenődött, akár a puhára rothadt alma.
A rettentő lüktetés tovább erősödött. Érezte, hogy meleg lé csorog a füléből. A vérem – gondolta – vérzek. Meg fogok halni, ez a zaj fog megölni anélkül, hogy fel tudnám emelni a fejem. Meghalok ezen az udvaron, ezek között a kiéhezett, tetves véglények között, elkaparnak velük együtt egy gödörben anélkül, hogy Klára valaha is megtudná, mi lett velem. Meghalok anélkül, hogy megtudnám, ki ölt meg.
Ekkor csend lett, pillanatnyi teljes némaság, aztán újra érzékelte az udvart betöltő hangokat. Haldoklás zaja volt, nyögések, káromkodások. Feltápászkodott, súlyba tette a vállán lógó M44-est és botorkálni kezdett a viskó felé.
– Kushadsz, ahol vagy, te rohadék! – vetette oda az egyik rabnak, amelyik épp felállni próbált. Odaérve nagyot rúgott a hátába, majd köpött egyet.
Szemével egyre a többi őrt kereste. Agya kezdett kitisztulni. Támadás volt, bombatámadás. Légiriadó. De mi az úristent kell csinálni ilyenkor? Itt vannak a világ végén, ebben a mocsokkal telt gödörben. Három oldalról tíz méter magas homokfal, idelent a sáros, salakos föld. Sehol egy fedezék, csak az az egy ütött-kopott bódé, alig nagyobb, mint a tata téglabudija otthon. Húszan vannak hetven rabra, rajta kívül egyedül annál a bamba Szalainál van géppisztoly, a többiek csak az ócska, első világháborús puskáikkal hadonásznak. Ezen kívül a hadnagy pisztolya, de az csak ahhoz ért, hogy vezényeljen, a fogát piszkálja, a bajszát pomádézza, meg az ezüst cigarettatárcáját villogtassa. Meg hogy időnként tarkón lőjön valakit.
Odaért a viskóhoz, feltépte az ajtót. A hadnagy a fal tövébe roskadt, körülötte vértócsa, a nyakán jókora vágás. Jobb szeméből üvegszilánk állt ki. Annak az üveglapnak a kisebbik darabja, amelyik elmetszette a torkát. A csupasz ablakkeret tövében asztalka, rajta még ott füstölgött a hadnagy félig elszívott cigarettája.
Ekkor valami megmoccant a sarokban. Radnay megpördült és a fegyveréhez kapott, de már késő volt. Egy pisztoly meredt rá. Egy gyönyörűen karbantartott, csillogó Frommer 37M. A hadnagy pisztolya. Mögötte beesett, koszos arc, és egy végtelenül fáradt szempár a félrecsúszó, kirojtolódott tábori sapka alatt.
2.
Újra jött a remegés, az a semmivel össze nem téveszthető, megállíthatatlan, eleven káosz, ami átjárta ilyenkor a bőre legkülső peremétől a csontja velejéig. Tíz napja vitték el, és azóta egy kortyot sem ivott. Már el kellett volna múlnia. De újra visszajött, itt volt, vele volt, üvöltött odabenn a hiány, a vákuum, a megmásíthatatlan belső parancs. Stern tudta, hogy innia kell, bármit, akármit, patkánymérget, vagy égő benzint, mindegy, csak legyen benne egyetlen csepp alkohol. Tíz nap, tíz teljes nap. Az első kettőből alig emlékszik valamire. Amikor az utcán terelték őket a keretlegények, a rabok többsége halkan nyögdécselt, valaki mellette imát motyogott. Nem tudott héberül, de ezt felismerte. Látta a szerencsétlen szemében a rettegést, aztán azt is, ahogy a hadnagy egy órával később tarkón lőtte egy árok mellett. A lövés tompán visszhangzott az őszi fák között és a meneten végighullámzott a félelem. Ő nem érzett semmit, csak a hiányt, az olthatatlan szomjúságot. Estefelé beterelték őket egy kietlen telepre. Nagy farakások álltak mindenfelé, mint a kihűlt máglyák. Hátát a fának vetve ült és majszolta a penészes kenyérdarabot, amit eléjük dobtak. Arcán könnyek csorogtak, teste meg-megrándult, mintha apró áramütések érnék. Nem sírt, reszketett, vágyakozott. Agyából eltűnt minden és mindenki, a gyerekek is, Elza is. Úgy érezte, most azonnal, zokszó nélkül átvágná mindannyiuk torkát egyetlen pohár italért. Még akkor is rázták a görcsök, mikor teste végül feladta, és a fáradtságtól ájultan a földre zuhant. Puskatus ütése ébresztette, felállt, ment amerre mondták. Alvajáróként lépdelt a társai között. Nem szólalt meg, csak ha kérdezték. Ha a keret valamelyik tagja szólt hozzá, fejét lehajtotta, és lekapta a sapkát előírás szerint. Ment, megállt, evett, ha adtak neki, vizelt, ürített, ha volt mit kiadnia lesoványodott testének. Tompa köd mögül szemlélte a világot. Aztán az negyedik-ötödik nap tájékán a köd oszladozni kezdett. Lecsökkent a vágy, visszahúzódott, mint a tolvaj az árnyékok közé. És akkor megérezte a fájdalmat, a hideget, az éhezést. Megérezte a halál közelségét, a dühöt, amiért nem tudja eléggé gyűlölni fogvatartóit ahhoz, hogy puszta kézzel rontson nekik. A szégyent, hogy együtt ballag a többi szerencsétlen emberi ronccsal. Éjszakánként most már a hidegtől reszketett. Érezte begyulladt hólyagja görcseit, elborzadt a véres vizelet láttán.
Mikor kitisztult a tudata, belátta, hogy meg fog halni. Józan emberi számítás szerint nem élhette túl azt, ami rájuk vár. Napi tíz-tizenkét óra erőltetett menet a fagyos, nyirkos novemberi időben, egyszeri evés, alvás a szabad ég alatt. Még egy jól táplált, kisportolt huszonévest is tönkretenne. De ő már elmúlt negyven. A húsz év dohányzás, a tizenöt év kemény ivás, az átlumpolt éjszakák, a napi öt fekete már lerakódott mindenütt, ott kering sötét masszaként az ereiben.
Tulajdonképpen már hét éve, hogy elkezdett meghalni. Akkor ott, harminchét őszén, fent a kis hálószobában, amikor végképp eldöntötte, hogy nemet mond. Egy teljes hétig ivott, elitta mindazt a pénzt, amiből Amerikába mehettek volna mind a négyen.
– Tudod, hogy megöltél mindannyiunkat, ugye tudod? – mondta Elza, mikor végre hazavergődött összekent, összehányt nyakkendővel, más nők illatával az ingén. Nórika sírt, és félt odamenni hozzá, ujját a szájába dugva bújt az anyja mögé.
– Nem tudod, mit beszélsz… – motyogta kásás hangon, majd bedőlt az ágyba, még a cipőjét sem rúgta le.
Amikor később a törvény alapján kirúgták a filmgyárból, már tudta. Akkor se és azóta se vallotta be magának, hogy csak azért mondott nemet, mert féltékeny volt. Mert szívességet kellett volna elfogadnia. Nem kérnie, mert azt Ignác soha nem várta volna el, sőt ő maga ajánlotta. Még a hajójegyet is kifizetem, írta a leveleiben, amivel kijöttök, aztán majd törlesztesz Jencikém, úgy hidd el, itt olyan sorotok lesz, hogy fél év és saját lakásban fogtok lakni. Lesz munkád, itt annyi filmet forgatnak egy hónap alatt, mint otthon egy évben. Senki nem nézi ki fia borja vagy, csak hogy mennyire tudod húzni az igát. Elzácska is megtalálja majd a számítását. A nyelvet is beszéled, mi kellhet még?
Alázat, az kellett volna, gondolta magában, miközben egy dunántúli falu határában szívta az egyik keretlegénytől elkunyerált csikket harmadmagával. Egy csöppnyi kis alázat és egy csöppnyivel kevesebb abból a végtelen önzésből, önsajnálatból, amiben akkor már évek óta élt. Volt tehetsége, de neki soha nem volt elég a biztatás, pedig Elza, a drága, hamvas Elza, aki jó nevű bankár apját egy életre magára haragítva is inkább a szerelmüket választotta, annyiszor mondta, legyél bátrabb, kitartóbb Jencikém. De ő azt akarta, a világ keresse őt, terüljön el a lábai előtt. Azt hitte, elég besétálnia a filmgyárba és vörös szőnyeget borítanak a lábai elé.
Miután elvesztette a munkáját, nem volt megállás a lejtőn. Elza szemében előbb részvétet látott, aztán fájdalmat, aztán már semmit. Aztán már nem is nézett a szemébe. Főleg az után az éjszaka után. Másnap reggel látta a kék-zöld foltokat a nő testén, a kitépett hajcsomókat, a borosüveg szilánkjait a földön. Szaggatott emlékképek rémlettek az éjszakából, ahogy üti-veri az asszonyt, élete szerelmét, miközben a két gyerek hisztérikusan sír a másik szobában. Csak akkor hagyta abba, amikor a szomszéd dörömbölt és rendőrséggel fenyegetőzött. Mindezt azért, mert amikor négy napi züllés után hazatámolygott, dührohamot kapott, amiért az asszony épp valamit varrt a kedvenc kabátja elejére. Egy sárga Dávid-csillag volt az. Rendelet írta elő, de azt a rendeletet nem hirdették ki a lepusztult, földalatti bordélyban, ahol az előző napjait töltötte.
Meg fogok tehát halni – gondolta. Nem érzett félelmet. Nem félt a keretlegényektől. Az egyetlen, akitől tartott, az a Kristóf nevű volt. Radnay Kristóf. Hallotta, amint bemutatkozott valakinek az egyik faluban. A többi, még az a ficsúr hadnagy is, valójában arctalan senki volt. De ez a Radnay más volt. Ezen látszott, hogy hitből van itt. Annak, egyedül ebből az egész kompániából, tiszta volt a tekintete. Tiszta és hideg, mint az acél. Az egyenes derékkal járt, az nem ölt szinte soha, élvezetből, heccből, dühből meg pláne nem. Csak kötelességből, csak szabályszerűen. Az felszólított, az az ember szemébe nézett. Az talán képes meglátni azt is benne, akivé vált, nem csak azt, akinek született.
Stern csak ment, mert sodorta valami különös ösztön, ami makacsul ragaszkodik az élethez. És nem érezte az ital utáni vágyakozást sem. Azt hitte, eltűnt. Maga mögött hagyta, mint mindent, amit magába zárt a mögöttük hagyott, gyűlöletben és félelemben elmerülő, bombák szaggatta Budapest. De nem tűnt el, csak elbújt az árnyékban, és a tizedik napon, a téglagyár léckerítésének támaszkodva újra megérezte. Nem lopakodva jött, hanem egyszerre, teljes erővel, késpengeként csapódott az agyába. Jött a remegés, a száraz öklendezés, a keserű nyál a szájban. Érezte, hogy összevizeli magát, és lábai megbicsaklanak. Felnézett, és a hadnagyot látta közeledni. Meghalok, gondolta, most ebben a szempillantásban. Látja, hogy összeesek, előveszi a pisztolyt és a szemem közé lő. De nem vette elő a pisztolyt, hanem intett és ő, maga sem tudja, hogyan volt rá képes, de követte. A viskóba belépve a hadnagy egy kezdetleges kályhára mutatott.
– Tüzet raksz! De egy perc múlva itt már meleg legyen, értve vagyok? Ha jól viseled magad, kaphatsz egy cigarettát – mondta, és közben egy doboz gyufát dobott elé a földre.
– Igenis, hadnagy úr! – motyogta, majd leguggolt, hogy felvegye.
Pár perc múltán már lobogott a tűz, és miközben élesztgette, tíz nap után először tudta átmelengetni valamennyire az ujjait. Tudta, hogy néhány perce van csak egy kis meleget lopni magának, azt is úgy, nehogy észrevegyék, mennyire jól esik neki, de most átadta magát az érzésnek. A tűz lángját figyelte, hipnotizáltan akkor is, amikor a külvilágot betöltötte a rettentő fényesség. Aztán egyszer csak berobbant az koszos üvegablak, és a szilánkok egy szempillantás alatt megölték az épp alatta gubbasztó hadnagyot. Úgy dőlt hanyatt, mint egy krumplis zsák. Stern egy pillanatig a holttestet bámulta, majd a pisztolyáért nyúlt. A markolata hűvös volt és megnyugtatóan simult a tenyerébe. Kibiztosította és a halántékához készült szorítani.
Ebben a percben kivágódott az ajtó és Radnay lépett be rajta.
3.
Egy darabig némán méregették egymást. Radnay tett egy nagyon apró mozdulatot az M44-es ravasza felé, mire Stern a fejét ingatta.
– Nem ajánlanám az őrmester úrnak!
Radnay válaszra nyitotta a száját, de ekkor az udvart körbevevő tömör léckerítés egyetlen óriási reccsenéssel átszakadt, és a résen emberi elmével felfoghatatlan külsejű lények áramlottak keresztül. Hüllők és óriásira nőtt emberek kiméráinak látszottak. Karjaik, melyekből öt-hat is volt, vadásztőr nagyságú karmokban végződtek. Fejükön hatalmas, éjfekete bogárszemek, szájuk tűhegyes fogakkal volt tele, melyek között pengeélesnek látszó nyelv tekergett. Az udvaron lévő emberekre vetették magukat, akik a döbbenettől lebénulva, szobormereven várták a sorsukat, mindössze egy-egy gyorsan elfúló halálsikolyra tellett tőlük.
Stern és Radnay meredten nézték a túlvilági mészárszékké változott udvart, a rettenetes teremtményeket, a zöldes bőrükön szétkenődött emberi vérhabarcsot. Ekkor az egyik rájuk emelte vaksötét szemét. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd a torkából kásás, sziszegő hang tört elő. Radnay a lényt nézte, de közben a szeme sarkából látta, hogy Stern lassan leengedi a pisztolyt. Ujjait lassan az M44-es markolatára fonta. A sziszegés erősödött, majd a lény egyetlen szökkenéssel, mint valami tébolyult rémálomból életre kelt óriási sáska, közvetlenül a kitört ablak elé ugrott. Radnay meghúzta a ravaszt, de az csak üresen kattant egyet. Lázas agya rögtön tudta az okát, ami banális volt, még egy újonc is tudta volna, hogy nincsen kibiztosítva. Halott vagyok, gondolta rezignáltan, de ekkor lövés dördült. A lény feje kettényílt, mint a földre ejtett dinnye héja. A roppant test hátratántorodott, majd elterült. A többinek nem tűnt fel társuk halála. Miután mindenkit megöltek odakint, elcsendesülve, mozdulatlanul gubbasztottak a földön.
Stern minden lélegzetvételnél érezte elcsigázott tüdeje körvonalait. Egészen a lövés pillanatáig azt hitte, delíriumban van, és elámult a látomás pokoli esztétikáján. De a lövés kettétörte a révedezést, tudata kitisztult, ám a lények még mindig itt voltak. Lassan Radnay felé fordult, aki kezében a közben kibiztosított géppisztollyal, egyenesen rámeredt.
– Nem hiszem, hogy megúszhatjuk, de próbáljuk meg – szólalt meg, a fegyver csövét még mindig Stern felé szegezve, miután fél percig csak méregették egymást.
– Próbáljuk – hagyta rá Stern, azon gondolkodva, vajon élne-e még, ha lelövi az őrmestert, amikor az belépett. Az persze még egy másik világban történt, abban a világban, ahol nem ért össze a föld a pokollal.
Kiosontak az ajtón, és a rozsdás csillék mögött lassan kúszva távolodni kezdtek a vértől mocskos udvartól. Nagyjából harminc méterre távolodtak el, amikor először hátra néztek. Lejtőn felfelé kúsztak, fedezék nélkül, minden logikát nélkülözve, de hajszolt elméjük már semmi észszerűséget nem keresett. A lények nem mozdultak azóta sem. Rátelepedtek a széttépett torzókra, testükből fehéres váladék szivárgott, amely kocsonyás péppé olvasztott húst, csontot egyaránt és a testek szétfolytak, mint a megolvadt viaszbabák.
Radnay és Stern nagy nehezen eltépték tekintetüket a borzalomról és tovább araszoltak. Mikor végre elérték a homokhegy tetejét, átvetették magukat a peremen, és hosszú percekig némán feküdtek egymás mellett. Stern, miközben hajszolt szíve majd kitörte a mellkasát, az égre nézett. A ködbe burkolt fakó napkorong előtt valami elkúszott lassan. Valami meghatározhatatlan formájú, gigantikus sötétszürke folt. Olyan volt, akár egy kőből faragott felhő.
Pár percet pihentek, aztán lebucskáztak a lejtőn és berohantak a közelben lévő fenyőerdőbe. Mikor már mélyen bent jártak a fák között, fokozatosan meglassították a lépteiket. Egy pillanatra sem engedték el a fegyvert, nem vettek tudomást a metsző hidegről, a lassan rájuk ereszkedő sötétségről. Szótlanul gyalogoltak egymás mellett, maguk sem tudták merre, meddig és miért. Csak mentek, és megpróbáltak nem gondolni rá, milyen világ várja őket odakint.
