Minden porszem egy csillag
Éjszakánként nem tudok aludni és csak fekszem az ágyon, mint egy bábu, ami élettelen testtel várja a hajnalt ami számára soha nem fog eljönni. Ha pedig alszom, felriadok, és rémképek gyötörnek hol a múltamból hol pedig a jelenemből. Nem tudom eldönteni, melyik rosszabb. A múlt árnyaival szembenézi, amik már csak álmaimban gyötörnek, vagy épp a jelenemben bennem élő démonnal, ami minden nap odaállít a tükör elé, hogy szembenézzek a valósággal. Igen a valósággal. Félek a valóságtól, ami kegyetlen tőrként hasít belém már egy ideje, és közeleg az az idő, amikor a céltábla közepén el fogja találni a bullt, ami én leszek, és az fájni fog. Tudom, nincs más választásom, szembe kell vele néznem, mégha nem is tetszik, és erősnek kell lennem. Csak őszintén bevallom, ezt még nem tudom, hogyan viszem véghez. Már egy ideje csak vagyok, és nem lehet azt mondani, hogy élek, inkább csak létezem, és elviselem a mindennapok forgatagát, ami egyre jobban betemet, és nem is kívánok emberek közé menni. Bízom benne, ez egyszer javulni fog, de ahhoz idő kell. Nem tudom, mennyi, de magamat ismerve nem kevés, és mindezek ellenére is talpra állok. Ismerem magam. A pokol legmélyebb bugyrát képes vagyok bejárni és onnan visszajönni, csak nekem több idő kell mint más embernek. Addig, amíg tart ez az időszak, elviselem a saját démonom akaratát, mert valahol tudom, az is én vagyok. Ez a démon egy része a létemnek. S hogy mit akar? Azt, hogy nézzek szembe a problémákkal, és ha kell, álljam a sarat, de legfőképp azt, hogy éljem túl, és álljak talpra. Néha az embernek el kell veszni, hogy ismét rátaláljon önmagára. Én most rendesen elvesztem az élet rengetegében, és az éjszaka csendjében hallom azokat a rosszindulatú hangokat, amik hívnak, de én visszatartom magam és elűzöm őket. Tudom így helyes, és lesz idő majd, amikor már nem fogom sem hallani őket, sem emlékezni rájuk. Ha meg igen, egy rossz emlék lesz majd az életemben, nem má,s és a későbbiek folyamán nem is akarom, hogy más legyen egy rossz emléknél.
Minden akadály csak egy új lehetőség, és ezeket az embernek fel kell tudni ismerni. Persze az adott pillanatban nehéz, mint mindenki másnak, hisz az élet nem játék. Sokaknak egy útvesztő, ahol a teremtő játszik velük és tréfát űz belőlük, de mindezek ellenére a lelkem mélyén tudom, hogy az élet ajándék.
Amikor ezt a pár sort írom, épp azon gondolkozom, hogy mihez kezdek holnap. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Belekerültem egy olyan mély gödörbe, ahol nincs mentőövem ahhoz, hogy kihúzzam saját magam a szarból, és az a legnagyobb baj, hogy a hibáim vermében most ott kapálódzok és nem segít senki. De ha jól belegondolok, nem is várhatom el, hogy segítsenek, még akkor sem, ha jól esne a gödör alján a segítő kéz közelsége, hogy legalább érezzem, hogy van esélyem elérni. De rá kell jönnöm, magam vagyok egy olyan mély krízisben, ahol minden másodpercben megszúr egy penge, és az a penge nem más, mint egy-egy hiba, amit elkövettem az elmúlt időszakban. Érzem, hogy a pengék sokasága megvágja testem, mégis magamnak kell meggyógyítani ezeket a sebeket, amiket ejtettem magamon. Egyedül vagyok, és ezen nem segítene semmilyen kábítószer, sem pedig alkohol. Azzal csak rosszabb lenne. Igaz, közelebb érezném magamhoz a csillagokat, de csak ideig-óráig. Aztán vagy meghalok, vagy csak a negyedik dimenzióban gyönyörködnék a rózsaszín csillagokban a fekete égbolton. Nem biztos, hogy az nekem olyan jó lenne. Sőt egyáltalán nem.
A mámor elveszi a valóságérzetet, és átadja az agy egy olyan funkciójának az előrelépés jogát, ami hirtelen semmivé teheti az életet. Legalábbis ez az én véleményem. De biztos, hogy vannak olyan emberek a világon, akik még egyetértenének velem. De csak olyanok, akik tudják azt, hogy milyen az élet azon oldalán létezni, ahol mindennapos vendég a halál, és saját maguk játszanak vele és hívják ki magunk ellen a sorsot. Vagy lehet, hogy épp ők nem értenék meg, mert akik benne vannak, mindig is könnyelműben bánnak a saját életükkel, mint akik a józan valóságban élnek, s hamarabb döntenek akár a saját sorsukról rossz irányba, mint ahogy kellene. S amikor rájönnek, hogy rosszul döntöttek, már késő, és nem tudnak változtatni az életükön, és csak sodródnak az árral, amíg a kaszás eljön értük egy nap, és nem lesz választásuk. Ezért kell tiszta fejjel döntéseket hozni amik révén dönthet az ember a saját sorsáról, és nem mások döntenek afelől, hogy neki mi a jó és mi a rossz. Rosszabb esetben döntésképtelen a sok rózsaszín csillag miatt, amit az évek során látott , és már nem engedik kiszállni. Meg kell tanulni uralkodni az embernek magán, még ha előtte is van a terülj-terülj asztalkám, mert ha nem teszi, gyorsan elszalad vele a ló.
Én most úgy érzem, a csillagok ismét megtaláltak, csak a színük változott. Rózsaszínből olyanná változtak, amik a szívemben éltek és élnek mind a mai napig. Ha az ember megtalál ilyen csillagokat a szürke égbolton, nem csak a szíve, hanem a lelke is ragyogni fog épp úgy, mint az enyém, mert ezek a csillagok az élet legnagyobb ajándékai, amik képesek szeretetet, megértést és odaadást hozni egy olyan életbe ahol ezt nem ismerték eddig. De most én ezt elvesztettem és a csillagok helyett újra sötétség van körülöttem, ami felemészti az életem, és nem tudok ellene mit tenni, mert a szívemben a fájdalom átvette a hatalmat, és ordítani tudnék amiatt, amit most belül érzek.
Egy álmot élhettem közel három évig, és ez az álom volt egész eddigi életem legnagyobb ajándéka négy olyan csillag személyében, akikért én mindig hálás leszek a Jó Istennek. Ezután nem tudom, mi lesz velem. Lehulltak a csillagok az égről és sötét van. Vaksötét. Ami eddig megvolt, már az sincs meg, miközben én mindent megtettem azért, hogy fény maradjon az életemben, most annyi sincs, ami pislákoljon. Félek. De tudom, innentől csak magamra számíthatok. Olyannal vádoltak, amit nem tettem meg, most már másodszorra. Rájöttem, hogy a bizalom hiánya ölte meg ezt az egészet. Ha a szerelem megvan de a másik félből hiányzik a bizalom, meg lehet baszni az egészet. Az ember néha hibázik, és én volt amikor hibáztam, de a hűségem mindig makulátlan maradt. A hiba nem volt más, mint egy beszélgetés, és amikor rákérdeztek és mindent elmondtam, és töröltem mindent amit kellett. Ez volt az első eset.
Ezeket a sorokat írva döbbenek rá, hogy valójában megint csak álomvilág volt az, amibe ringattam magam. Soha nem voltam elég jó ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmát, pedig én mindig őszintén néztem a szemébe, és amit mondtam, csak szívből tettem. Most úgy érzem, hogy az összes csillag lehullt az égről, és ahol én járom az utam, mindenhol egy vergődő égitestbe botlok, ami megpróbál még a világnak fényt adni. A rózsaszín csillagokból csak csillagok lettek, de most azok is átváltoztak éjfekete gondolatokká, amik a fejemben kavarognak. Mi értelme van ennek az egésznek? A csalódás egy újabb bizonyítéka annak, hogy a szerelem kurvára tud fájni. A lelked szépségét elnyomja a bántás amit kapsz a világtól, és akárhogyan is akarsz jót adni másnak, valamilyen úton-módon felszínre kerül a lelkedet érő sérelem. Nem tudom elmagyarázni az elveszett csillagoknak, hogy a bántás és a fájdalom, amit éreznek hamis, mert a harag nagyobb bennük, és ez az, ami nagyon fáj nekem.
Az utóbbi időben rájöttem, hogy a magány gondolkodásra késztet, és olyan dolgok ötlenek fel az emberben, amiket biztos, hogy másképp csinálna. Ha lenne rá lehetőségem, egy dolgot tennék. Kijavítanám az elrontott hibáimat, és amit okoztam másoknak sérelmet, talán enyhíteni tudnám. Megtanultam, hogy ha két ember a kapcsolatára nem vigyáz, könnyen lehet társas magány belőle, és az senkinek sem jó. Amikor meg vége egy kapcsolatnak, akkor átváltozik egyszemélyes magánnyá, s ilyenkor ismeri meg az ember igazán önmagát. Az élet szembesíti a fájdalommal, és kényszeríti arra, hogy erős legyen, még ha nagyon nehéz is. Ha az ember szembekerül ezekkel az érzésekkel, nincs menekvés, csak egy dolog. Szembenéz vele, és viseli a fájdalmat, ami akár örökre vele maradhat. Saját démonaim űzött vadként hajtanak és félelemmel teli szívvel élek meg minden napot. A homály elborítja a látóhatárt, ahol egykoron fény volt, most sötétségbe borult a világ. Nem látszik az út, merre kell menni, melyik a helyes irány. Egyre csak a démonok mennydörgő sikolya hallatszik a sötétben, és tudom, nem vagyok egyedül. Sötét és komor lett a ház. Olyan, mintha a csillagok levonultak volna az éjszakai égboltról. Néha-néha látom még őket, és akkor az életemben újra felgyújtják annak a reményét, hogy nem fogom őket elveszíteni. Bár már tudom, messze járnak tőlem, és talán én vagyok az életükben az a személy, akit nem igazán akarnak látni, bízom benne, egyszer megértik, hogy a szeretetem nem változott irántuk. Az emlékek még túl közel járnak ahhoz, hogy ne legyenek fájó pontok az életemben, de én mindig szívem minden szeretetével gondolok vissza rájuk. Ők voltak az én csillagaim életem szürke égboltján, akik fényt hoztak ebbe a sivár, sötét világba.
Most úgy érzem, búcsúznom kell drága öcsém, és ha ezt a levelet megtalálod, én már nem leszek az élők sorában, de azt tudnod kell, hogy mindig igaz testvéremként szerettelek, és amikor kellett, óvtalak még a széltől is.
Az igaz szerelem egy életen át tart, ezt én megtanultam, és azt hiszem, amíg be nem végzem, tudni is fogom, mert bár fizikálisan nem, de lélekben mindig fogják a kezem, és melengetik a szívem.
Ebben az életben minden porszem egy csillag, csak meg kell látni az emberek igazi értékét a világban. Én megláttam, és hálás vagyok a Teremtőnek, hogy olyannak lehettem részese, amit eddig soha az életben nem ismertem.
Az én történetem itt véget ért de bízom benne, hogy egyszer a világ egy olyan hely lesz, ahol a porszemeket nem eltapossák, hanem csillagként kezelik, mert bennük van az igazi érték. Mindig a kis dolgok rejtik magukban a legszebb és leghatásosabb élményeket, amik maradandót alkotnak az ember szívében.
Szerető bátyád: Jonathan
* * *
Jonathan és Robert mindig is jó testvérek voltak és a legapróbb mozdulatból tudták, mit akar a másik. Így volt ez most is. Robert már egy jó ideje nem hallott a bátyjáról, de tudta, hogy hol található a kedvenc hotele, amiről mindig mesélni szokott. Tudta, hogy ott fogja őt megtalálni, de belül félelem fogta el és mardosta szívét, hogy milyen állapotban fogja viszontlátni a testvérét. Amikor belépett a hotelszobába, félhomályba veszett a teste, és az egyetlen útbaigazítást, hogy merre kell neki menni, az íróasztalnál pislákoló asztali lámpa jelentette, aminek az árnyékéban ott volt a búcsúlevél. Az alján egészen kicsi betűkkel ez volt olvasható.
Drága Testvérem!
Most már én is egy csillag vagyok az éjfekete égbolton, ahonnan vigyázok rád és figyelem az utadat. Nekem ennyi volt megírva de bízom benne hogy nem csak egy porszem voltam mások életében.
Utóirat: Úgy érzem, mindig is a Kék hotel volt az otthonom, mert itt önmagamba tudtam nézni, és olyat is láttam, amit máshol nem. A saját magam által felépített élet romjait, ahol megpróbáltam boldog lenni de nem sikerült.
Ahogy Robert ezeket a sorokat olvasta, könnyek szöktek a szemébe, és a lámpafényénél oldalt egy árnyékot látott kirajzolódni a szoba sötétjében. Jonathan volt az a szoba fagerendáján lógva, ahova felakasztotta magát. Testvére nem akart hinni a szemének, és kétségbeesetten ölelte magához, majd vágta le a kötélről bátyja élettelen testét. Robert tudta, hogy milyen lelki fájdalommal küzd a testvére, de soha nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége.
* * *
Jonathan története szolgáljon tanulsággal mindazoknak, akik nem ismerik fel az élet igazi értékét, mert minden porszem egy csillagot rejt magában, s ha a porszemet meglátjuk, akkor a csillagot is elérjük.
Írta: Németh Balázs
Sümeg 2024. 12. 7.-2025. 3. 4.
