Sárkánylovasok – 4. rész

Fantasy / Novellák (64 katt) PROF(Robi)
  2025.01.12.

4.

Több mint tíz órája dolgozott. Persze ő ennek nem volt tudatában. Egy pillanatra sem hagyta el a varázsvilágot, így ami körülötte zajlott, arról nem volt fogalma. Folyamatosan harcolt, és végre legyőzte az összes tumort a nő mindkét mellében. A malacok felé nézett, és látta az egyre halványodó vitalitását a négy kis állatnak. A beléjük plántált gonosz kór kezdte legyőzni gyenge kis életerejüket. Csak egyikük volt még teljesen egészséges. Stelius halvány bűntudatot érzett, hogy mit tett az ártatlan állatokkal, de mindjárt be is villant Marcia arca. A fiatalasszonyért teszi, aki így még élhet.

A varázsos kinyitotta a szemét és visszatért a valóságba. Szinte azonnal érezte, hogy le kell ülnie. Odaát nem észlelte, hogy ennyire legyengült. Csak pár percig ült, összeszedte magát, odabotorkált az asztalkához, ami a fal mellett ált. Egy kancsóban hideg gyümölcslé volt kikészítve. Töltött magának egy fakupába és felhajtotta. A kellemesen hűvös cseresznyelé simogatta száraz torkát. Stelius még egy pohárral töltött, aztán az alvó asszony felé fordult. A nő már nem volt lázas, és az arcszíne is kezdett visszatérni. A dalnok megnyugodva bólintott. Eddig minden jól megy. Már csak az utolsó tumort kell eltávolítani. A második pohár gyümölcslevet is megitta, aztán vett egy mély lélegzetet és ismét kinyitotta a belső szemét. A szoba eltűnt, és csak a varázslatban kavargó színeket látta. Az ágyhoz ment, hasra fordította a nőt. Kezeit előre nyújtva varázslat segítségével belemerült az asszony testének mélyére. A gerince tövében meg is találta az apró, szilva alakú, lila-fekete csíkos csomót. Körbefonta egy adag varázslattal. Kezeivel a levegőben alakította, vastagította, szőtte köré a csapdát. Aztán megragadta az így már citrom nagyságúra nőtt gömböt, és elkezdte kiemelni. Ám az nem mozdult. Stelius növelte a varázslat erejét, miközben húzta-vonta a makacs tumort, ám ami ekkor történt, arra nem számított. A csomó felizzott, lila-fekete csíkos valója átégette Stelius varázslatát. A mágiából szőtt kezei, amivel eddig tartotta és rángatta, most áttetsző füstté váltak és lehullottak. A férfi hátratántorodott. A tumor gonoszul lüktetett, és minden oldalából fekete csápok tekergőztek elő. Egy rémálomban fogant pókhoz hasonlított. Stelius látta, ahogy a tumor mohón szívja magába Marcia életerejét, és közben egyre csak nő, erősödik. A varázsos kétségbeesésében, a saját életerejéből merítve hatalmas adag varázst repített felé, hogy lelassítsa. Meg sem fordult a fejében, hogy az ő életereje sem végtelen. És valóban, egy ekkora adag életerő felhasználása túl sok volt fáradt testének. Saját ereje elfogyott, alig pislákolt. A varázsos eszméletlenül a földre rogyott. Ezt a csatát elvesztette.

* * *

A kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az idős férfi egy hatalmas íróasztal mögött ült, és egy pergamenre írt. Letette a lúdtollat, még egyszer átolvasta a levelet, aztán finom port szórt a tintára, várt egy kicsit, aztán lefújta róla, majd összetekerte az írást. Egy mogyoró nagyságú viaszt dobott a kis acél kiöntőbe, és a vastag gyertya lángja fölé tartotta, hogy megolvadjon. Miután a viasz cseppfolyóssá vált, a levelet lezáró zsinór csomójára öntötte. Vaskos pecsétgyűrűjét belenyomta a lassan megdermedő vörös anyagba, és halk varázsigét mormolt. Nevének kezdőbetűi „V.D” ami Voksar Droxont jelölte, egy pillanatra lilán felfénylettek, ami annak a jele volt, hogy a varázslat megkötött a pecséten. Ha illetéktelen töri fel a pecsétet, a levél abban a pillanatban lángba borul, és a tűz kiégeti a kíváncsiskodó szemeit. A koros mágus nem szeretett ilyen drasztikus varázslatokat használni, de ez a levél nem juthatott illetéktelenek kezébe. Kis csengőt emelt fel az asztalról és kétszer megrázta. A csilingelés még el sem halt, amikor sárga taláros fiatalember nyitott be. Meghajolt és várta, hogy megszólítsák.

– Ebras fiam! – szólt a vén varázsló, és a kamaszkorból éppen kinőtt fiú felé nyújtotta a tekercset – Ezt vidd el kérlek a hírvivőkhöz, és mondd meg, hogy haladéktalanul juttassák el Tedridbe az ottani varázslónak, Saria Cagonának! Csakis ő törheti fel a pecsétet.

Ebras az asztalhoz lépett és átvette az iratot.

– Nagymester, Uvius Abaris mester érkezett hozzád, kint várakozik.
– Küldd be fiam, és senki se zavarjon, amíg nem jelzek neked!

A fiú meghajolt és kisietett, de az ajtót nyitva hagyta. Hallatszott, hogy valakihez beszél. Az idős férfi hátradőlt a székében, és várakozásteljesen nézett a belépő férfira. A kék köntöst viselő alacsony, de széles vállú, energikusan mozgó férfi csak az íróasztaltól egy lépésnyire állt meg. Meghajtotta a felsőtestét, de a mozdulatban nem volt semmi szolgaiság.

– Uvius. Köszönöm, hogy idefáradtál! – mondta az öreg, és a kandalló melletti egyik fotelra mutatott. Felállt és megkerülve az asztalt, a másik fotelhez ment. Mikor mindketten elhelyezkedtek, az idős mágus, Voksar Droxon kissé előrehajolva a kék köntösös mágus szemébe nézett.
– Ki vele, mit találtál az ifjú Steliussal kapcsolatban?

Uvius Abaris kinyújtotta lábait, és kényelmesen hátradőlt.

– A fiú egy Clearwind nevű kisvárosban megpróbált meggyógyítani egy rákos kislányt – mondta.

A nagymester is hátradőlt. Várta a további részleteket.

– A dolog balul sült el, a lányka meghalt.
– Stelius okozta? – kérdezte Droxon.
– Nem. A kicsi már a végső stádiumban volt. A leghatalmasabb gyógyítónk sem tudta volna orvosolni. – Uvius elhúzta a száját, úgy tűnt mondani akar valamit, de aztán inkább hallgatott.

A nagymester törte meg a csendet.

– Csinált még valami említésre méltót? – Sötét, szinte fekete szemei érdeklődve csillogtak. A kék köntösös megrázta a fejét.
– Talán annyi, hogy fel sem tűnik neki, de egyre nagyobb tömegeket is el tud varázsolni. Egy helyütt, ahol majd száz embernek dalolt, az összes embert a befolyása alá vette – mondta, közben hátravetette a csuklyáját.

A kandalló jó meleget árasztott. Droxon elgondolkodva vakargatta kopasz feje búbját. Uvius idegesen mocorgott, látszott, hogy vívódik, aztán csak kibökte

– Nagymester, miért nem közöljük a fiúval, hogy mi a helyzet? Engem nagyon zavar, hogy a tudta nélkül figyeljük, kémkedünk utána – az idős mágus tekintetét kereste.

Amaz végül kénytelen volt szembenézni Uviussal.

– Hosszú évekig tanult a szigeten. Mindent kipróbáltunk rajta, de nem tudtuk felszabadítani az erejét.
– De most már kezd erősödni – vetette közbe az alacsony varázsló.
– A tanács döntött így Uvius. Steliusnak időt kell adni. Ő más, mint a legtöbbünk.
– Mi lesz, ha megsérül, vagy ami még rosszabb, ő tesz valami rosszat?

Az öreg csak megvonta a vállát.

– Én nem tehetek semmit, és te sem. Igazság szerint én is arra szavaztam, hogy csak figyeljünk egy darabig. Te is tudod, hogy több mint kétezer éve nem született harci mágus…
– Ne gyere ezzel! – kiáltott közbe Uvius.
– Nem az én szavaim. A tanácsban többen gondolják, hogy a fiúban nagy lehetőségek rejlenek.

Az alacsony izmos férfi felugrott, és járkálni kezdett.

– De ha valóban harci mágus, akkor a törvény értelmében meg kell ölnünk – állt meg hirtelen, és az öregre meredt.
– Igen akkor sajnos nincs más út – mondta szomorúan Voksar Droxon –, de most még csak megfigyelünk. Ezért kell most azonnal az Unuum hágóhoz menned. Ma délelőtt értesített egy barátom, hogy Stelius ott van, és valami nagy dologra készül.

Uvius metszőn nézett az öregre, aztán elmosolyodott.

– Csak nem attól tartotok, hogy fog magának egy sárkányt? – kacagott hangosan.

Az öreg nem osztozott a jókedvében.

– Érdekes, hogy ezt mondod. Voltaképpen a barátom, aki értesített a sárkánylovasok klánvezére.

Erre aztán Uvius is abbahagyta a nevetést.

* * *

Howard a fogadó előtt rótta köreit az alkonyatban fel, s alá. Mióta otthagyta szerelmét az alig egy hónapja megismert varázsossal, nem talált nyugalmat sehol. A volt zsoldos egészen a közelmúltig nem is tudta, mi az a félelem. Pontosan akkor ismerte meg, amikor Marcia betegeskedni kezdett. A nő életéért való rettegés szinte összetörte a hatalmas, férfit. Most órák óta várta, hogy Stelius mikor bukkan fel, mikor jelez, hogy befejezte a kezelést. Tudta, már nem sokáig tudja visszatartani magát, hogy ne rohanjon fel a lépcsőn, és rontson be a lakosztályukba, ahol a varázsos küzd a felesége életéért. A szolgálók már többször megpróbálták behívni, mert a levegő elkezdett lehűlni, de ő mindannyiszor elkergette őket.

Lódobogást hallott az út felől. Nem törődött vele. Pont akkor fordult az ellenkező irányba, hogy majd a fogadó sarkánál forduljon vissza. Azt is tudta már, hogy tizenhét lépést kell megtennie. Tizenöt, tizenhat, tizenhét, hátra arc. Ekkor pillantotta meg a lovast, aki éppen leugrott egy sárga kanca hátáról. A kék talárt és az idegen kék kesztyűjét megpillantva egyből tudta, kivel van dolga. A fickó úgy hagyta ott a lihegő hátast, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz vele. Csuklyája alól, amit mélyen az arcába húzva viselt, körbenézett, és a néhány lépésre álló fogadós felé fordult. Alacsony zömök ember volt, de mozdulatai határozottságot és erőt sejtettek. Kinyújtotta a kezét és Howardra mutatott.

– Te ott – hangja varázslattal telve szinte dörgött –, gyere ide!

Az egykori zsoldos még ha akart sem tudott volna ellenállni a parancsnak. Ha egy mágus parancsol, akkor mindenki engedelmeskedik, de az idegen most még varázslatot is használt. Howard azonnal felé lépdelt és mélyen meghajolt.

– Mit parancsolsz mester? – nem nézett a varázslóra, és a szokások szerint még kétszer meghajolt.
– Stelius Ilariust keresem – mondta a mágus, most normál hangján.

A fogadós szíve nagyot dobbant. Amikor megpillantotta a varázslót, egyből tudta, hogy a dalnok miatt érkezett. Azt is tudta, hogy nem titkolhatja el a hollétét. Ám azt sem akarta, hogy a gyógyítást félbeszakítsa ez az ember.

– Stelius a fogadómban szállt meg mester – mondta még mindig a földnek szegezve a tekintetét.

A mágus felmordult.

– Hm. Stelius? Te a keresztnevén szólítasz egy varázsost? – kérdezte érezhetően meglepődve, és kissé helytelenítően.

Howard összerezzent. Tudta, hogy nem szabadott volna elárulnia, milyen bizalmas a kapcsolata a dalnokkal.

– Bocsáss meg mester, Ilarius nagyúr kifejezett kérése volt, hogy így szólítsam – mondta halkan.

A varázsló hallgatott.

– Igen, ez rá vall – mondta elgondolkodva. – Azonnal vezess hozzá! – visszatért a parancsoló hang.

Howard végre felegyenesedett, és most első ízben nézett a varázslóra. Az alkonyi fényben nehezen lehetett kivenni a varázsló arcát. Howard olyan jó ötven évesnek saccolta a hosszú fehér szakállú férfit. Szürke, értelmesen csillogó szeme, a fogadóst vizsgálta. Aztán egyszerre mozdultak. Howard kezével mutatva az utat előrelépett. A mágus követte. Látta, ahogy Miko, a kis lovászfiú kijött az istállóból, és a békésen álldogáló ló zabláját megfogva elvezette az állatot. A fogadós kinyitotta az ajtót és előre engedte a csuklyás varázslót.

Mikor mindketten bent voltak az ivóban, Howard egy asztalra mutatott.

– Foglalj helyet uram, azonnal küldetek Ilariusért – mondta.

A mágus körülnézett a teremben. Testtartásából úgy tűnt nem akar leülni, aztán mégis kihúzott egy széket és helyet foglalt. A varázsló hátravetette csuklyáját. Howard most nézhette meg először a mágus arcát. Rájött, hogy tévedett a korát illetően. Hiába az ezüst haj, az ősz szakáll, a férfit legfeljebb harmincöt évesnek saccolta. Barátságos arcvonásai voltak, de most kissé összeráncolta a homlokát, és ingerülten nézett a volt zsoldosra.

– Miért érzem úgy, hogy húzod az időt fogadós? – kérdezte.

Howard szívébe rémület kúszott. Sosem beszélt még mágussal, de amiket hallott, semmi esetre sem akarta magára haragítani a nagy hatalmú férfit. Szóra nyitotta a száját, de ekkor a mágus felpattant. Kezei széles intésére síri csend támadt a teremben. Ahogy a fogadós körbenézett, látta, hogy mindenki megdermedt az adott pillanatban. A terem legtávolabbi sarkaiban is halként tátogó embereket látott. Ő maga is éppen szólni akart, amikor azt érezte, hogy kiszippantották a levegőt a tüdejéből.

A mágus felfelé nézett. Szeme üvegesen meredt a semmibe. Howard Steliusnál figyelte meg ezt a tekintetet. Aztán a varázsló újabb intésére hirtelen visszatértek a zajok, az emberek mélyeket lélegeztek, és mindenki egyszerre kezdett beszélni.

– Vigyél fel oda! – mutatott a plafon felé a varázsló.

Howard bólintott. Tudta, hogy hiba lenne tovább húzni az időt.

– Kérlek, kövess nagyúr – elindult a lépcsőt rejtő falikárpit felé.
– Gyorsan, ember! – kiáltotta a mágus. – Valami baj történt!

A fogadós szíve nagyot dobbant, és rohanni kezdett. Tudta, hogy önző, de csak Marciára tudott gondolni. A kék csuklyás követte. Felrohantak az emeletre, és csak a lakosztályuk ajtajánál álltak meg. Howard megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. A volt zsoldos hátralépett, hogy betörje a súlyos tölgyfa ajtót, de ekkor a varázsló megint intett a kezével, és az ajtó szilánkokká robbant. Megkerülte a tátott szájú fogadóst, és berohant a lakosztályba. Egyenesen a hálószoba felé vette az irányt. Howard mögötte loholt. A varázsló belépett a nyitott ajtón, és a szeme elé táruló látványt nézte. Stelius élettelenül feküdt a földön, feje egy hálóinges nő ölében pihent, aki sírástól maszatos arccal nézett a két jövevényre.

– Segítség! – nyögte az asszony.

A varázsló beljebb lépett.

– Ereszd el, te nő! – kiáltott Marciára.

Howard mérgesen felmorrant. Mágus vagy sem, nem tűrte, hogy bárki is így beszéljen a feleségével. A varázsló az egykori zsoldos felé kapta a fejét.

– Te meg fogadós, mielőtt olyat mondanál, amit utána megbánsz, gyere és segíts feltenni az ágyra Steliust! – Ezzel lehajolt és megragadta a varázsos felsőtestét.

Howard előbb felsegítette Marciát, aztán megfogta az eszméletlen férfi lábait, és az ágyhoz vitték. A mágus varázslatba kezdett, nem telt el fél perc, és Stelius felköhögött, majd kinyitotta a szemét. Látszott, hogy hirtelen azt sem tudja, hol van, aztán egyenesen a mágusra nézett, aki felette állt és közelről tanulmányozta. A dalnok megszólalt, de csak valami károgás hagyta el a száját. Megköszörülte a torkát, és újból próbálkozott.

– Uvius – suttogta – te mit keresel itt? – Nem hangzott barátságosan.
– Erről majd később. Már megint túlvállaltad magad, Stelius – csóválta a fejét a kék taláros mágus.
– Nos, én legalább csináltam valamit – vágott vissza a varázsos. Hangjában keserű vád visszhangzott.

Uvius Abaris állán megfeszült egy izom, de nem szólt semmit. Körbenézett a szobában. Tekintetét nem kerülte el az ágy és a fal között álló kis karám. Az öt malacból már csak az egyik volt talpon, halkan röfögve rótta a köröket. Stelius felült az ágyban, és a varázsló mögött álló házaspárra nézett. Marcia mosolygott, Howard a nő derekát átkarolva szintén barátságosan nézett vissza, aztán fejével a mágus felé intett és jelezte, hogy őt nem kedveli.

– És most avass be kérlek, mi történt itt? – kérdezte a varázsló, és kezeivel körbemutatott a szobában.

A dalnok letette a lábait a padlóra, és óvatosan felállt. Mindkét kezével a tarkóját kezdte masszírozni.

– A hölgy – Marciára mutatott – rákos. Öt daganatot találtam a testében, amiből négyet el is távolítottam – és a holtan heverő malacokra mutatott.

Uvius felvonta a szemöldökét.

– Valamiképpen átvitted a rákos daganatok eszenciáját a malacokba? – kérdezte meglepődve.
– Igen. Nemrég jutott eszembe ez az ötlet – hadarta Stelius.

A mágus bólintott.

– Aztán, amikor az utolsó csomót akartam eltávolítani, valami történt… nem igazán tudom, mi is, mert elvesztettem az eszméletemet – mesélte a varázsos.

A mágus kinyújtotta a kezét felé.

– Nyisd meg az elméd Stelius, megnézem, mi történt – szeme megüvegesedett, ahogy varázslatba kezdett.

A dalnok tekintete is a semmibe révedt. Howard és Marcia zavartan egymásra néztek. Legszívesebben elinaltak volna, de nem kaptak rá engedélyt. Pár másodperc múlva mindkét mágiával bíró férfi, magához tért. A mágus Marciához fordult.

– Feküdjön az ágyra! – parancsolt rá az asszonyra.

Howard állán megfeszültek az izmok. Stelius figyelte a fogadóst, és rájött, hogy az bántja, ahogy a mágus a feleségével beszél. Ám nem volt mit tenni, a mágusok mindenki fölött álltak. Uvius Abarisnak senki sem parancsolt, csak a mágustanács. A dalnok gyengéden megfogta a nő karját és az ágyhoz kísérte.

– Hölgyem, megkérhetném, hogy hasra legyen kedves feküdni?

A nagy hatalmú mágus mester is erre akarta kérni az imént. A nő érezte a gúnyt a férfi szavai mögött. Stelius ugyanakkor egy kedves mosolyt ragyogtatott Marciára, ezzel kissé oldotta a feszültséget. A mogorva varázsló látszólag semmit sem fogott fel ebből.

– A derék magasságában, közel a gerinchez találtam meg az utolsó tumort – mutatta Stelius az asszony hátán a helyet.

Uvius kinyújtotta a kezeit és varázslatba kezdett. A dalnok is kinyitotta a belső szemét, és figyelte mi történik. Ekkor a mágus hangja szólalt meg a fejében. Tudta, hogy ezt csak ő hallja.

– Nézd a tumort Stelius. Ez egy varázslattal létrehozott rákos csomó. Azért támadott meg, mert erősebb, mint te. A nőt valaki mágiával betegítette meg.

Stelius látta ahogy Uvius is beburkolja a daganatot a saját varázserejével. Fémszínű burokba zárta a lilán vibráló tumort.

– Ketten kellünk – vakkantotta a mágus –, gyere és segíts! – parancsolta Steliusnak.

A dalnok is hozzáadta erejét a gömbhöz, aminek a közepében a gonosz erő ficánkolni kezdett. Húzni kezdték a közben grapefruit nagyságúra hízott daganatot. Lassan, milliméterről milliméterre emelkedett ki a nő testének mélyéről. Stelius úgy érezte, mintha malomkövet próbálna megemelni. Uviusra nézett, és meglepődve látta, hogy ő is erőlködik.

– Számolok, és háromra kirántjuk! – dörrent a fejében az ismerős hang.

Stelius bólintott, bár tisztában volt vele, hogy a varázsló ezt nem láthatja.

– Egy… kettő… három! – kiáltott a mágus és Stelius is minden erejét beleadva nagyot rántott a golyón.

Marcia sikkantott egyet, és eszméletlenül hanyatlott a párnákra, amikor kitépték belőle a mágikus varázslatot. Ekkor a szoba rázkódni kezdett. A vascsillár kilengett, egy kép leesett a falról. Az ágy úgy remegett, mintha földrengés rázta volna az épületet. Mindenhonnan recsegés és mély dörrenések hallatszottak. A plafon megrepedezett, finom por kezdett hullani a repedésekből. Howard a feleségére vetette magát, hogy az eszméletlen nőt testével óvja a plafonról záporzó apró kövektől.

– Vigyük az utolsó malachoz – nyögte a dalnok.

A mágus nem válaszolt, de a remegő, ficánkoló golyó lebegve elindult a karám felé. A malac, ami a földrengéstől már eleve rémült volt, felvisított és a karám sarkába inalt. Ekkor megismétlődött, ami korábban. A tumor kiszabadult. Őrülten pörgött, és ide oda cikázott a szobában. Stelius megint a padlón találta magát, de most nem vesztette el az eszméletét. Nézte, ahogy a kék köpenyes varázsló két kézzel hadonászva megpróbálja elfogni a lila jelenést. Stelius látta az Uvius kezéből kicsapódó zöld varázslatot, amint folyton elvéti a célt. A mágus visszahúzta a hiába tekergőző csápokat, és felkészült egy minden eddiginél erőteljesebb támadásra. Stelius csak figyelte ahogy a mágus egy gömbbe sűríti varázserejét, és két tenyere között tartja azt. Tekintetével megkereste a gonosz entitást. Aztán váratlan dolog történt. A tumor az eddigi gömb formáját nyílhegyhez hasonlatos formájúra alakította, és rettentő sebességgel Uvius mellébe vágódott. A varázsló nyikkanni sem tudott. Jó egy métert repült hátra, és úgy rogyott össze, mintha egy marionett bábunak elvágnánk a zsinórjait. A dalnok nem hitt a szemének. Hirtelen iszonyatos düh horgadt fel benne. Felpattant, és vörösen izzó varázskezét előrenyújtva megragadta a lila nyílhoz hasonló gonosz varázskórt. Az megpróbálta kitépni magát, de Stelius könnyedén tartotta. Dühe minden eddiginél hatalmasabbra dagadt. Másik kezével is megfogta, és szeméből lila sugarat lőtt ki rá. Csak egy pillanatra lepődött meg, hogy mit is csinált, aztán már megint gonosz ellenfelére figyelt. Csak egy villanás volt, és az ellenséges varázs kihunyt. Markát szétnyitotta, de semmi sem maradt belőle. Két lépéssel átszelte a távolságot és megállt a halott mágus fölött. Saját életerejéből akkora gömbbe zárta a férfit, hogy az egész testét elnyelte. Uvius testébe kezdtek visszatérni az élet színei. Még egy varázslöket a szívnek, és a mágus megint élt.

A dalnok ekkor tért vissza a valóságba. Tekintetét körbehordozta a szobán. Howard az ágyon ült, és éppen Marciát itatta egy pohárból. A nő egészségesnek látszott. Lenézett a mágusra, aki csukott szemmel feküdt a fal tövében. Stelius lehajolt és felnyalábolta a férfit. A fogadós is segített, és ketten eltámogatták a fotelig. Uvius kezdett magához térni.

– Beszélnünk kell, Stelius – suttogta a lassan feleszmélő mágus.
– Igen, kell – hagyta helyben a dalnok –, de most pihenned kell. Howard ad neked egy szobát, és később beszélünk.

Steliusnak fel sem tűnt, hogy egy varázslót utasítgat. Igaz, Uvius sem ellenkezett.

Előző oldal PROF(Robi)