Madárka 6/1

Fantasy / Novellák (60 katt) Klark
  2025.01.13.

1.

Egyszer egy törött szárnyú kismadarat fogott a kezében. A viharvert tollazatú, rémült állatka törékeny teste mintha egy nagyra nőtt, burok nélküli szív lett volna, ami egyre gyorsabban dobogott. A puha test a kalitkaként köré fonódó ujjak rácsai között megállás nélkül reszketett. Hiába tudta, hogy nem fogja bántani a madárkát, az egyszerű kis jószág rémületében képtelen volt felfogni ezt.

A madárkára gondolt, miközben rohant. Hosszú köpenye szárnyként csapkodott mögötte. Teste iszonyatos súlyként nehezedett a csontjaira, szíve pedig már szinte elviselhetetlenül dörömbölt. Alig hallotta kapkodó lélegzetét, és tudta, hogy a hisztéria határán van. Mégsem volt képes megnyugtatni magát. A kapkodva kiejtett ima szavai erőtlenül és hitetlenül hullottak le az ajkairól. Kővé fagyott könnyekként koppantak a padlón és törtek szilánkokra.

Tudta, hogy hiába fut. Ez az árny mindenhová ment vele: együtt voltak étkezés, ima, oktatás, gyógyítás, de még alvás közben is. Életének része volt, egyetlen hálótársa, szíve titkainak egyetlen őrzője. Kapu és kulcs egyben, ok és okozat, zűrzavar a rendben, értelem az értelmetlenségben.

„Madárka…”

A szó, ami hosszú évek óta kísértette, egy magatehetetlen öregember képében öltött formát. A Hűségese ölében fonnyadt szőlőszemként fekvő aggastyán hatalmas adományt készült Altrein oltárára helyezni, ha az Istenanya megkönnyíti a távozását a túlvilágra. A Szent Anya pedig Altrein oltárának őrzője, a név hallatán összerezzent. Elég volt csupán egyetlen pillantást vetnie az adományozóra ahhoz, hogy tudja, a név, az ember és a tett összetartozik. Hiába teltek el az évek, aszott össze a férfi és rakódott számtalan emlék a múltra, a nevet és az arcot képtelen volt feledni.

Bárcsak képes lett volna rá! Számtalan éjszakán kérte az istenektől, majd az Istenanyától a jótékony feledést, de soha nem kapta meg. Könnyítést hoztak, enyhet adó gyógyírt, de feledést soha. Így a rettenet, ami az utóbbi években már emlékké kopott, újult erővel vetette rá magát.

De ha nincs valódi gyógyulás, akkor mire valók az istenek? Ez a kérdés több volt, mint egyszerűen a tudásra való áhítozás: egy világot rengetett meg azzal a kínzó felkiáltással, hogy miért? Miért kellett ennek és éppen vele megtörténnie?

Mintha durva kezek tépték volna le róla a ruhát és érintették volna meg finom bőrét. Csak úgy, mint akkor, gyerekkorában. Alig volt képes kiejteni a tiszteletteljes kérést követő ünnepélyes szavakat: a formula tartalom nélkül, kiüresedve csengett a levegőben.

Úgy hitte, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy ő most nem a Szent Anya, hanem egy kislány, Napszépe, aki a múlt markában vergődve szárnyalásra képtelenül várja, hogy mit tesznek vele a hatalmasok.

„Biztosan tudja”, dörömbölt benne a hisztérikus tudat. „Tudnia kell! Fel kellett ismernie!” „Ostoba!”, korholta magát. „Miért emlékezne? Csak egy voltál a sok közül.”

Azután elment, ahogy a szokás diktálta, megkérdezni az Anyától, hogy elfogadja-e az adományt? De a legszentebb szentélybe vezető úton, ami mélyen a föld alatt volt, nem az istennő, hanem a múlt járt az eszében. Annál közelebb jött, minél messzebbre akarta száműzni. A puszta tudat, hogy az, aki elvette az ártatlanságát, itt van egy fedél alatt vele; hogy egy levegőt szív azzal, aki a szakadékba lökte; hogy annak kell támogatást nyújtania, aki számtalan lánnyal tette azt az élete során… Nem, ezt nem teheti meg vele az Istenanya!

Melege volt. A ruha fojtogatta. Futott a fáklyák által gyéren megvilágított folyosón.

A szokatlan megerőltetéstől kifulladva, mocskos, izzadt testtel és lélekkel állt meg az Istenanya előtt. Altrein szomorú, megértő, valamiért mégis békés szemmel nézett le gyermekére. Két alsó karja mintha ölelésre nyílt volna; a két középső lágy mozdulatokkal, óvón intett; a két felső pedig áldást osztott. A Szent Anya tudta, hogyan lett az Istenanyának hat keze, ismerte Altrein titkos történetét, ahogyan azt mindenki megismeri, aki a Szentély beavatottja lesz. De most nem ez a történet járt a fejében. Testének minden porcikáját átjárta a fájdalom és a kétely.

Zokogva omlott össze Altrein szobrának tövében, aki szomorú, megértő, valamiért mégis békés szemmel nézett le szenvedő gyermekére.

Előző oldal Klark