Varázserő
A harci mének lehelete látszott az éppen felkelő nap által felvert hajnali ködben. Kétszáz páncélos lovag, ugyanannyi csataló. Csak a parancsra vártak. Velük szemben mindösszesen egyetlen öregember, az is vak, és egy nyolc év körüli kislány. A férfit zsákokból készített, barnára festett kapucnis csuha takarta, melyet egy mindkét végén bolyhos, szúrágta és igen viseltes kötéllel fogott össze. Egyik kezében bot, annak tetején egy szinte teljesen átlátszó hegyikristály. A kislány kezében egy vöröses tarka kiscica, így várták az ellent. Az osztag parancsnoka, aki egyben a várúr is, csapdát sejtett és nem mert támadni. Óvatosan, szinte lépésben ment előre páncéllal borított paripájával egészen az öregemberig, akiből ráncos kezén kívül, amivel a botját tartotta, szinte semmi sem látszott.
– Üdvözöllek, hegyfoki vár ura! Mi szél hozott monda erre? S mi vajon a szíved terve? Látom aurád sötét, mint az éj. Ettől ember jót nem remél.
– Nocsak! Egy rímfaragó vénember? Hát ettől rettentek meg a lovaink?
– Ember gyermeke vagy te, nem úgy én. Lovaid okkal rettentek meg, mert közeleg a vég. Az okos elkerül, ha teheti. Ha nem, hát legalább tisztelettel beszéljen velem! Varázslatom erős és azt én igen jól mívelem.
– Vénember! Lecsapom a fejed tüstént. Félre az utamból, vagy felnyársallak!
– Ostoba várnép. Azt pediglen mivel teszed? Hiszen kardod hüvelyében kígyó tekereg!
Akkor a sok mindenhez hozzászokott harci mén fújtatni kezdett. Megérezte a kígyó szagát, mely valóban a várúr kardja helyén mocorgott. A várúr próbálta visszafogni lovát, de nem lehetett. Hamarosan a ló ágaskodni kezdett, majd levetette gazdáját nyergéből és elszaladt. Az dühöngve próbált felállni, de súlyos páncélja minduntalan a sárba húzta. Lábai, kezei alatt, akár a jég, sikamlóssá vált minden.
– Ezt te csinálod te gaz! Te senki koldus! – Akkor dühében odakiáltott a katonáinak. – Emberek! Vágjátok le őket!
Azok meg is indultak. A lovak patái alatt dübörgött a föld. Akkor a kislány félelmében közelebb húzódott nagyapjához és a cicát el nem engedve megfogta a szabad kezét. A várúr arca eltorzult dühében, ahogyan minduntalan képtelen volt felállni. Akkor az öregember felemelte a botot és az alsó végével a földre koppintott vele. Annak vége szikrákat vetett annak ellenére, hogy az fából volt. Mintha csak egy hullám lenne, a légben elindult egy varázslatos kékes színű köd, alig láthatóan, a föld felett. Amikor a harci méneket és a lovagokat elérte, azokat beterítve tovább haladt. Ami fémből volt, mind folyni kezdett mint a méz. A kard a kezükben, pajzsaik, lándzsáik, a páncéljaik és láncingeik. A nyergeken a fémcsatok, de még a lovak patáiról is a patkók. Pillanatokon belül kétszáz nyereg és az azokon ülő lovasa esett a sáros fűbe. Kétszáz ló szabadult meg rabságából, szabadult meg hámjától és eredt futásnak világgá. A lovagok próbáltak felállni a fehér színű alsóneműikben, amit a páncél alatt hordtak. Igen nevetséges látvány volt, még az öreg unokája, Marika is nevetni kezdett.
– Máglyán fogod végezni te gazember! – üvöltötte haragosan a várúr.
Az öreg Gabalyán tudta jól, igazat beszél ez a velejéig gonosz, nemesnek nevezett sátánfajzat. Átgondolta és döntött.
– Halld szavaim te várúr! Te és várnéped lesztek ezentúl Lemúr! Gonoszságod határokat nem ismer. Leszel te mostantól nem ember! A földet fogod túrni éjjel és nappal, hogy soha ne tudj megbékélni magaddal. Mostantól nemzetséged minden tagja a másikat szolgálja, bujkáltok mintha a föld minden állata rátok vadászna. Nem lészen úri nemzetség, se név se úr! Mostantól vagy te Lemúr! Várad volt idáig kőből! Minden kincsed lesz étek vadaknak és állatnak, mi évekig ebből dőzsöl.
A bot újra koppant a földön, újra szikrát hányva elindult a varázs. Át a dombokon, hegyeken és a szántóföldeken. A várúr, a lovagok és a várnép mind összetöpörödtek. Négykézlábra ereszkedve Lemúrként léteztek tovább.
– Na te várúr! Életünkre törtél és mi megkegyelmeztünk neked. Nem érsz annyit, hogy miattad megterheljem a Karmámat. Jobb, ha nekiálltok ásni. Mert mostantól mindenki rátok fog vadászni és eleség leszel, ha nem vigyázol. Ez a hely lesz új otthonod, ha vigyázol rá nem kell koplalnod.
Akkor az öreg újra koppantott botjával és a távolban forgószél támadt ott, ahol percekkel ezelőtt egy vár állt. Most egy hatalmas mocsárrá változott az egész, sűrű láppá melyből mérges gázok törtek elő. Lápi lidércek csalogatták oda a véletlenül arra tévedőket, hogy aztán végzetes csapdába csalják azt, aki belép a mocsár közepén lévő kis szigetre, melyen Lemúrok százai nyomorogtak. A forgószél pont arra tartott, és amikor elérte a kis sziget közepét, mindannyijukat felszippantotta és egészen az öregember elé repítette. Épségben, bár kissé rémülten húzódtak egy kupacba mind. Az öreg és az unokája megfordultak és otthagyták őket.
– Papi, akkor most már békében élhetünk?
– Csak egy ideig Marikám, csak egy ideig. Mindig jön valaki, aki úgy gondolja, neki mindent lehet. Aki szerint minden az övé.
– Papi. Én mikor varázsolhatok? – Szedte fürgén apró lábacskáit nagyapja mellett.
– Ugyan már, Marika. Hiszen én nem tudok varázsolni, ezt is mind te csináltad. Én csak a kezedet fogtam.
– Igen, de te olyan szépen beszélsz. Olyan dallamosan. Tudom, hogy én csináltam mindent, de mindig te mondod meg, mekkorát szabad varázsolnom. Mikor tehetem egyedül?
– Hidd el nekem kicsim, minél később jönnek rá az emberek, annál jobb. Addig maradhatsz gyermek. Addig élhetsz szabadon és boldogságban. Nézz meg engem, mindenki azt gondolja én vagyok az, aki varázsol és mindenki folyamatosan kérésekkel keres. Tudnod kell, mikor szabad használnod és mire. Nem élhetsz vissza sem a hatalmaddal, sem az erőddel. A legjobb az lenne, ha sohasem jönnének rá, mekkora hatalmad van.
* * *
Hatszáz évvel később Péter és Ivett a tízéves Orsolyával a gyermek onkológia felé tart. Az egyik legmodernebb intézmény, ami csak létezik az országban. Dr. Gabalyán Mária tette híresé. Felkarolva a fiatal tehetségeket magánklinikát nyitott. Mondják, nála jobb agysebész nincs a földön. Tanítványait és kollégáit is mind akik innen kikerülnek, a világ valamennyi klinikáján tárt karokkal várják. Azt mondják, igazi csodatevő, soha egyetlen egy betegét sem veszítette el. Pedig csak menthetetlen és reménytelen eseteket vállal. Igen drágák ezek a műtétek. Aki meg tudja fizetni annak az az ára, hogy két másik műtétet is ki kell fizetnie. Valaki olyanét, akinek ez nem megy. Mária nagyapja intését soha nem feledte el. Senki előtt fel nem fedi varázserejét, immáron hatszázkilenc éve. Mert legyünk őszinték, egy kis bűbáj nélkül szinte senkin sem tudna segíteni. Szüksége is van rá, mert mire kis betegei ide kerülnek, már többnyire jóvátehetetlen károkat okoztak bennük. De nem neki. Minden műtétet végignéz, asszisztál és beavatkozik, ha kell. Napi tizenkét-tizenhat órákat talpon van, dolgozik. Mostanra már rájött, nem is olyan egyszerű a gyógyítás, még így se, hogy a munka java részét mágiával végzi el. Orsika esete teljesen átlagosnak látszott, csak mikor négyszemközt maradtak, döbbent le.
– Szia Marika. – Utoljára nagyapja szólította így.
– Papi?!
– Nem, én Orsika vagyok. De mikor legutoljára találkoztunk, egy harci ménen ültem, és éppen nagyapádat fenyegettem, mert az hittem, ő a mágus.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Dehogyisnem! Én voltam a várkapitány, akit Lemúrá változtattál kétszáz vitézével és egész várnépével együtt. Mi azt hittük, nagyapád csinálta, pedig nem. Megtévesztett minket a rímekkel teli, dallamos beszéde.
– Mit akarsz tőlem?
– Engedj elmenni. Engedj meghalni.
– Nem tehetem. Az olyan, mintha megölnélek.
– Ez a sorsom. Megterheltem a karmámat és vezekelnem kell. Ezért nem segíthetsz rajtam. Engedj kérlek meghalnom, hogy jóvá tehessem mindazt a rosszat, amit akkori életem folyamán elkövettem.
Akkor fény lobbant a rendelőben és a falak egyszerűen eltűntek. Újra kint voltak a mezőn, a Várúr éppen fel akart állni a sárból, amikor újra hasra esett. De nem próbálkozott többet. Ránézett a férfira, akit zsákokból készített, barnára festett kapucnis csuha takart, melyet egy mindkét végén bolyhos, szúrágta és igen viseltes kötéllel fogott össze. Egyik kezében bot, annak tetején egy szinte teljesen átlátszó hegyikristály. A kislány kezében egy vöröses tarka kiscica, így várták az ellent.
– Boszorkányság!
– Valóban? Egy lehetséges jövő.
– De ez tényleg megtörtént!
– Igen, de most itt vagy.
– Miért?
– Mert megértetted tetteid következményeit, és mert tiszta szívedből megbántad azokat. Kapsz még egy esélyt arra, hogy változtass életeden.
– Ha nem teszem, akkor elvarázsolsz?
– Nem.
– Most mi lesz?
– Semmi sem. Mi hazamegyünk, mert Bözsi nénje ma gulyáslevest csinál.
– Csak így elengedsz.
– Igen. Nem az én dolgom téged megregulázni, elítélni. Hanem Istené.
– Nem félsz, hogy bosszút állok?
– Nem. Mert ha így történik, az azért van, mert így kellett lennie. Ez Isten akarata. Nekem nem dolgom azt felülbírálni. Volt alkalmad megtapasztalni hatalmát.
– Értem. – Hallgatott egy kicsit, majd az öreg szemébe nézve folytatta. – Megígérem neked, hogy megőrzőm a titkotokat. – Nézett az öregről Marikára. – Azért, ha eljutsz oda a távoli jövőbe, tedd azt, amit jónak látsz. Gyógyíts gyermekeket.
Nézett meleg szeretettel a kis Marikára. Az elmosolyodott titokzatosan, mint akinek több emberöltönyi tapasztalata van már e téren. Ránézett nagyapjára és az bólintott. Átadta neki vöröses tarka cicáját és odalépet a várúrhoz megérintve homlokán azt a sebet, amit akkor szerzett, amikor leesett a lováról. Egy pillanatra felfénylett halványan az ujja vége, és a seb azonnal behegedt. A csapat visszatért a várba. Onnantól kezdve az uradalomban igencsak megváltozott az élet. Az öregember és unokája elindultak hazafelé.
– Papi. Szerinted jól tettem, hogy adtam neki még egy esélyt?
– Igen Marikám, jól tetted.
Vége…