Linktár

Időkapszula

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/12 számában.

Mint sebzett vad rohanunk az élet rögös útjain,
erdőn, mezőn, betondzsungelen át, akár egy kísértet,
önmagunk árnyékától megrettenve, milyen képlet ez,
az élet egy fura síkság, egy merevlemez vad tényekkel,
hideg ölelés a december, néha énidegen pár kis tett,
a fekete sár talpunk alatt, a múltunk fekete sara lehullik,
a szép jövő ígérete nevetség tárgya , egy gyufaszál csak,
aminek lángja pár másodperc alatt elillan, de már mindegy,
néha jégcsap a szív, egy önzéssel teli kehely, olykor forró láva,
az ember fia-lánya a létezés mezejét járva néha olyan árva,
mindig valami jóra vára, megbillen, ha a sors a földre lerántja,
majd feltápászkodva, ruháját leporolva útját mégis továbbjárja,
az ember néha árja, olykor kivert eb, vagy önmaga szolgája,
nem tudja ő, ez a vég kezdete, vagy csak egy álom szikrája.
Mint eltévedt őz, a világ zajától elrohan messze, s messzebb,
mikor ráébred, nincs a kezében az élet rejtelmeire válasz.
Cselédje vagyok a sorsnak, rabja a mának, néha a vágynak,
de tudom fentről rám angyalok vigyáznak, ha nem fáznak.
Még ágya van a vágynak, szelíd csókja létezik a szájnak,
van megható bája, hogy így is létezünk, csórón és hittel,
vagy reményt szimulálva megyünk az ismeretlen utakat járva.