A holnap ígérete
Fantasy / Novellák (113 katt) | R. Harbinger |
2024.12.06. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2024/11 számában.
Fawol tábornok alig hallott valamit, annyira zúgott a feje. Az imént még a fal tetején állt, most pedig az erőd poros útján hevert sajgó mellkassal és fémes ízzel a szájában. Oldalra köpött, és vörösre színezte a kék homokot.
Feltápászkodott, de megszédült, és visszarogyott. Lélekfalóra keresztelt kardját a talajba döfte, rátámaszkodott, mialatt mélyeket lélegzett. Igyekezett erőt gyűjteni a harchoz. Szerelmes szíve majd’ megszakadt, hogy ismét gyilkolni kényszerül.
Az északiak serege megkezdte a benyomulást. Sorban tűntek fel az ellenség katonái a falba robbantott lyukban, és kaszabolni kezdték az útjukba kerülő védőket. A halálsikolyok ide-oda pattogtak a szurdok falai között, és megrezegtették Fawol szilárd elhatározását, miszerint nem adják fel a szurdokot.
– Gyertek csak, mocskos északiak! – dörmögte magának, miközben felegyenesedett.
Átlépte Bakon hadnagy holttestét, miközben a lyuk irányába tántorgott. Megrázta fejét, és próbálta összeszedni magát. Újdonsült erő áradt szét ereiben. Minden lépése határozottabb lett az előzőnél, a mozgás sem került már akkora erőfeszítésébe, és a kard sem tűnt olyan nehéznek. Rézsútosan maga elé emelte pengéjét, és felkészült az összecsapásra, amikor hárman felé iramodtak.
Fawol tábornok nagy hírnévre tett szert mind kardforgatóként, mind hadvezérként. Egymaga fordította meg csaták végkimenetelét zseniális ötleteivel, amelyekkel az ellen nem tudott lépést tartani. Amit azonban senki sem tudott róla, hogy gyűlölt gyilkolni. Élénken emlékezett minden általa kioltott életre, amelyekhez fájdalmas sikolyba torzult arcok társultak a rémálmaiban. Csak a Kolarina hercegnő iránt táplált szerelem és a tudat nyújtottak neki vigaszt, hogy egyszer együtt lesznek.
Az északiak pirosra festett ábrázattal, mint félelmet keltő vérmaszkkal rohamoztak. Az első támadónak még a kardját sem maradt ideje felemelni, Lélekfaló könnyedén hasította fel a gyomrát. A férfi még össze sem rogyott, csak próbálta visszatuszkolni zsigereit, amikor Fawol már újabb északival végzett. Ezt követően ügyes csellel bújt át utolsó ellenfele pengéje alatt, majd utánaperdült, és egészen a gerincéig felhasította annak hátát.
A tábornok figyelme nem lankadt egy percre sem, mert újabb északiak özönlöttek az erődbe. Számuk nőttön nőtt, és a tábornok rádöbbent, nem nyerhetnek. Felesküdött Metron szurdokának védelmére, és hogy időt nyernek Zatros városának kiürítéséhez.
Fejében újabb terv kezdett formálódni, de ehhez fel kellett áldoznia a saját embereit.
Futásnak eredt a feketeporos raktár irányába. Rohanása közepette nem foglalkozott a többi katonával, akik próbálták megfékezni az ellenséget. Mardosta a bűntudat, amiért cserben hagyja őket, de ha az erőd el is vész, ezreket menthet meg.
Kordé alatt csúszott át, asztalon bukfencezett keresztül. Csaknem elérte a fekete port rejtő barlangot, amikor egy nyílvessző fúrta át a vádliját. Fawol elesett, álla a talajnak csapódott, ami után forró vér öntötte el a száját. Szeme elé a fájdalom ezer csillaga robbant, amikor megpróbált felkelni.
Feltekintett a fal tetejére, ahol a támadóját sejtette. Olyan férfit pillantott meg, akinek életerős kisugárzása kézzelfogható energiákat küldött felé. Vibrálása mintha a Felvigyázók figyelmeztetése lett volna, hogy fusson, ha kedves az élete.
Az északi lefelé indult a lépcsőn. Sietett, de nem úgy, mint aki fél, hogy a tábornok elmenekül, hanem inkább mint aki nem akarja átengedni másnak a prédáját.
Fawol érezte, nem maradhat lent, és talpra ugrott a sérülése ellenére is. Az íjat leeresztő ellenfelére nézett, és meglepetten mérte végig a szőke fiút, aki orráig húzott sállal takarta el arcát. Kék szeme izzott a dühtől, de ugyanakkor az idősek bölcsességével is felruházta. Tette ezt úgy, hogy nem tudta megmásítani az igazságot a fiú koráról.
* * *
Olkut Zar szemtől szemben állt apja gyilkosával. Mélyen az agyába égett az emlék, amikor hadba hívták az apját. Olkut akkor hiába kérlelte, ne hagyja magára őt és beteg feleségét, de a férfi becsületről és kötelességről papolt.
Olkut dühében felszaladt az északi főváros legmagasabb dombjára, és onnan vette szemügyre azt, amiért az apja harcba indult: Andorist, a kőtornyok városát.
Amikor a sérült tábornok szemébe nézett, minden értelmet nyert számára. Szent küldetésként dédelgette Fawol megölését. Érezte a felismerést, hogy vannak megmásíthatatlan dolgok a mindenségben, mint a találkozás ezzel az emberrel.
Erősebben szorította íját, amitől bütykei elfehéredtek. Szemében ezer vihar lángja lobogott, és e pusztító erő mögött ott volt a tudás, hogy nem habozhat. Olkut ajzott, és lőtt. Sorban küldte nyilait ellenfelére, aki mindegyiket félre csapta, vagy elkerülte. Amikor pedig a nyílvesszők elfogytak, a tábornok a fiúra mutatott a Lélekfalóval kihívásként, és ezzel csak tovább korbácsolta a fiatal harcos dühét.
– Ha végezni akarsz velem, azt tedd férfiként, karddal! – bődült el Fawol. Egyértelműen tisztában volt vele, ha a harag által el tudja venni a fiú józan eszét, akkor még maradt némi esélye.
Olkut a földre vetette íját, és kardot rántott. A két fegyveres egymásnak feszült, fegyvereik hangja beleveszett a szurdokért folytatott harc morajába, már-már ritmikusan csendült együtt vele. Mindketten próbálták visszaszorítani a másikat, miközben farkasszemet néztek.
Fawol kezdett felülkerekedni, és hosszú ideje most először fogta el kétség a fiút, hogy nem lesz képes célt érni. Piszkos trükk mellett döntött: rátaposott az ellenfele lábából kilógó nyílvesszőre. Üvöltésre késztette a tábornokot, közben ismét támadásba lendült. Jobbra-balra suhintott, ami ellen alig tudott védekezni a tántorgó Fawol.
A tábornok végül elejtette a Lélekfalót egy jól irányzott csapást követően. A fejét sem kaphatta a fegyvere után, Olkut pengéje máris a gyomrába mélyedt, és még a szuszt is belefojtotta.
A fiatal harcos visszarántotta véráztatta kardját, és hagyta térdre hullni ellenfelét. A tábornok a hasát markolta, majd felnézett rá. Tekintete elmerült a harcos szemében égő tűzben, és jól láthatóan tombolt benne a kérdés: miért?
– Megölted apámat. – Olkut nem hagyta kétségek között. – Medsz Zarnak hívták.
– Fogalmam sincs, ki vagy – közölte higgadtan –, és nem emlékszem apádra sem.
Olkut megrántotta arcizmát, és hagyta elszabadulni indulatait, aminek következtében egyetlen suhintással választotta el a tábornok fejét a testétől.
* * *
Fawol az andorisi dombokon találta magát. A két nap aranyba öltöztette a kőtornyokat, amelyek így hosszú árnyékot vetettek a városra. A szél virágillatot és kakaskukorékolást hozott magával.
– Szép, igaz? – lépett mellé egy férfi, és mélyet szippantott a levegőből.
– Valóban – nyugtázta a tábornok. – De a háború ezt is tönkre fogja tenni.
– Igaza van – bólintott a férfi, és elgondolkodott. – Maga is bevonul?
Fawol keserűen elmosolyodott. Hallott legendákat hozzá hasonlókról, akik halálukkor lehetőséget kapnak változtatni a sorsukon. Már a sokadik alkalommal esett el, de újfent erőt merített Kolarina iránti szerelméből, amely első találkozásukkor szökken majd szárba, a homályos trónteremben, ahová csak a lány hozhatott fényt. Ez a fény pedig mint ezer csillag a végtelen sötétben, úgy ragyog majd a tábornokra.
– Én már olyan régen bevonultam, hogy az idejét sem tudom – felelte Fawol.
– Medsz Zar vagyok – nyújtott kezet a férfi.
A tábornok nem lepődött meg a kilétén.
– Fawol Tin. – Kezet fogott a férfival, és közben az arcát figyelte. – Ön bevonul?
– Ez a kötelességem. A családom nem örül, de vannak dolgok, amiket egy férfinak meg kell tennie. Ön nem így gondolja?
A tábornok érezte a bizonytalanságot Medsz hangjában, és tudta, csak megerősítésre vár.
– Hasonlóképp gondolom, de nem mindegy a fontossági sorrend. Szerintem a család a legfontosabb. Önnek van családja, van fia?
– Igen.
– Ki fogja megtanítani, hogyan bánjon az íjjal? Hogyan öljön le egy állatot? Kiről fog példát venni, ha nem lesz mellette az apja?
Medsz mélyen elgondolkodott. Arcvonásai megszilárdultak, és érzelemmentessé váltak. Fawol tovább szándékozott ütni a forró vasat.
– Ha hadba száll, és történik valami magával, mi vár majd a családjára? Talán a fiát is magába szippantja a hadiösvény, megrágja, és kiköpi.
A csendes pillanatok sebesen múltak. Virágok porát sodorta magával a szél a napfénybe, és megtáncoltatta. A kialakult felhő önálló lényként keringett a magasban. Négyszárnyú klopusz madarak repültek át rajta, és a por után kapkodtak szélesre tárt csőrrel. Csattogó hangot hallattak, amit leginkább csak a nyelvével utánozhatott az ember.
– Igaza van – bólintott végül Medsz. – A család fontosabb a háborúnál. Köszönöm!
Fawol bólintott, majd…
* * *
Újra ott állt Metron szurdokának tizenöt méteres falán, és a távolt kémlelte. Két oldalán íjászok és katonák sorakoztak, akik gyúlékony olajjal töltött üvegekkel várták az ellent.
A tábornok hallotta a horizonton felbukkanó északi sereg dübörgését, az üstdobok ritmusát. Nem érzett félelmet, hiszen már ismerte az északiak haditervét, és ennek megfelelően hozta meg a következő döntést.
– Erődöt elhagyni! – kiáltotta. – Visszavonulunk!
A katonák megdöbbentek, és értetlenül pislogtak egymásra.
– Gyerünk! – erősítette meg a parancsot leghűségesebb embere, Bakon hadnagy, aki sok különös utasítást hallott már a tábornoktól, de a mostani valószínűleg még az ő hitét is próbára tette.
A parancsnak megfelelően mindenki távozott a hátsó kapun át. Fawol hagyta el utoljára az erődöt, és közben az első alkalomra gondolt, amikor kéz a kézben sétáltak Kolarinával a kertben. A hercegnő nevetése édes dallamként csendült fel. A tábornok tisztán hallotta akkor is, amikor orvul hátba döfte az utcán a legyőzött dél egyik híve, és emiatt belefúlt a saját vérébe. Akkor kezdődött számára a versenyfutás az idővel, hogy ismét találkozhasson szerelmével.
A tábornok lejátszotta fejben, ahogy az északi sereg megáll, hogy bevethesse legerősebb fegyverét. Izmos, láncra vert rabszolgák tolták megfelelő pozícióba a hajítógépet. Kosarába fekete porral töltött fémgömböt helyeztek, amelynek külsejét leöntötték olajjal, és meggyújtották.
A gépezet magasba repítette a lángoló lövedéket. A fal közepére mért csapást, és ahogy a burok meghasadt a becsapódáskor, erős detonáció tépte szét a vastag falat.
Az északiak berontottak a lyukon keresztül, mint ahogy azt Fawol már átélte, csakhogy ezúttal nem találtak ott senkit. Tanácstalanul álltak a déli sereg hűlt helyén, és fogalmuk sem volt a talajra kiszórt fekete porcsíkról, amely sebesen füstölgött a raktár felé.
Akkora robbanás következett be, amely darabokra tépte a sziklába vájt termet, megemelte a hegyoldalt, és elsöpörte az erődítmény nagy részét. Házméretű sziklatömbök repültek a magasba, majd zuhantak a menekülő északiak közé. A hegy maradék része megcsúszott, és betemette a szurdokot, elzárva a Zatroshoz vezető utat.
Fawol biztos távolságból követte az eseményeket egy látcső segítségével, de nem volt elégedett. Korábban is megsemmisíthették volna a szurdokot, de ezzel csak időt nyerhettek, nem arathattak teljes győzelmet.
Szeme sarkából Bakonra pillantott, aki úgy bámult rá, mintha most döntötte volna romba a világot. Még nem tudta, de talán így is tett. Utasítást adott a Zatrosba való visszatérésre, és az ottani védőkkel való egyesülésre annak biztos tudatában, hogy a Kolarinához vezető ösvényen jár. Tudta, hogy a ma aratott győzelme biztos ígérete találkozásuknak és szerelmük beteljesítésének. Nem is gondolt az ifjú harcosra, akinek megmentette apját a háborútól, és ezzel elkerülte egyik végzetét.
* * *
Olkut megállt a letarolt csatamezőn, ahol több száz társa lelte halálát. Nem messze tőle fájdalmasan üvöltött valaki, aki derékon alul egy hatalmas szikla alá szorult. Utolsókat rúghatta a nyomorult, ezért a fiú nem vesztegetett rá időt. Inkább próbálta felfogni, mi történt vele. Tisztán emlékezett, amint Metron szurdoka felé rohamoz, majd megremeg a világ, és elsötétül az ég. Ezután erős napsütést érzett az arcán, és klopusz madarak csettintését hallotta. Amikor kinyitotta szemét, az andorisi dombok lábánál térdelt, és egy feljebb álló alakot vett észre. Széles vállán elfért a világ súlya, és még maradt hely mellette a családnak is, ahogy sokan jellemezték az apját. Olkut emlékezett arra a napra, amikor az apja mellettük döntött. Vacsorázni indultak, hogy megünnepeljék, de egy déli kutya kardélre hányta szeretett példaképét.
Amikor magához tért a csatatéren, remegett, akár a kocsonya. Csak azért maradt életben, mert nem tudta azonnal feldolgozni a megrázkódtatást, és a többiek nélküle szálltak harcba. Akkor úgy érezte, mintha lyuk keletkezett volna a mindenségben, és ez a teljes lét összeomlásához vezetne. Az ilyen érzés átjárja az ember lelkének minden cseppjét.
Olkut térdre rogyott, és zokogni kezdett. Minden porcikájában reszketett, de megfogadta, végez Fawol tábornokkal. És ekkor mintha a bosszú perzselő érzéssel, egy új életcéllal vértezte volna fel: a holnap bosszújának ígéretével.
Előző oldal | R. Harbinger |