Linktár

Ablak a túloldalon - 1. rész

Egy kis lakás volt Budapesten. Akkora volt, mint egy nagyobb spájz, de mégis annyiba került, mintha valami kastélyban foglaltam volna szobát. Albérlet, természetesen. Budapesten máshogy nem is lehet élni. Ez a második albérletem volt itt. Az első „egész jó” kategóriának számított az alumínium vezetékeivel, az ’50-es évekből hátramaradt kapcsolótáblájával, a recsegő, púpos parkettájával, az ócska átfolyós vízmelegítőjével, a konvektoros fűtésével és a szigeteletlen ablakaival. Utáltam, de csak akkor jöttem el, amikor a főbérlő a piaci helyzetre hivatkozva megemelte a bérleti díjat. Úgy határoztam, fizessen neki akkor a piac.

Ez a lakás jobb állapotban volt. A bérleti díj hallatán azon kaptam magam, hogy egészen elfogadhatónak találom. Pedig nem volt az; drága volt. Kezdtem budapestivé válni, és ez megijesztett. A lakás mérete nem igazán zavart; nem kell nagy hely ahhoz, hogy egyedül legyek. Meg minden lakás itt, ami még az „elfogadható” áron futott, ennyire kicsi volt. Az egész város olybá tűnt számomra, mintha magányos emberek számára kínálna apró romhalmazokat drágán.

A lakás egyetlen szobájából – ami egyben volt a háló és a nappali is – nyíló ablak a ház pisisárga falára nézett egy belső udvar vagy vízelvezető vagy maga a Pokol fölött, amiben csapdába esett minden hang és ide-oda pattogott a beton– és téglafalak között. Fojtogató volt, hogy minden ablak valami falra nézett, elvette a funkciójukat és értelmüket.

A szemközti falon azonban volt egy különös ablak, amit már első alkalommal is észrevettem. Amennyire megfigyeltem, mindig nyitva volt és mögötte állandó koromsötét uralkodott. Szinte természetellenes volt, habár a napfény soha nem érhette olyan szögben, hogy be tudjon rajta sütni. A főbérlőm azt mondta, a szomszéd lakáshoz tartozik, de nem tudta megmondani, ki lakhat ott.

Akárhogy is, sokszor kaptam magam azon, hogy bámulom az ablakot, a mögötte lévő sötétséget. Vonzotta a tekintetemet, akár egy fekete lyuk, húzott magához. Akármennyit is néztem, soha nem láttam mögötte mozgást. Az a morbid gondolatom támadt, hogy talán a lakók elhunytak az ablak mögött. Ott hevernek hetek vagy hónapok óta a sötétben, oszlanak, kiszáradt bőrük a csontjaikra feszül és arra várnak, hogy valaki végre rájuk találjon.

* * *

Pocsék hetem volt.

Állásinterjúról állásinterjúra jártam. A Budapesten töltött hónapjaim ebből álltak. Flegma HR-esek a sablon kérdéseikkel. Többszintű, napokig tartó kiválasztási folyamat. Tesztfeladatok és felmérések, amik csak az időt pazarolják. És végül a szokásos: majd értesítjük, majd értesítjük, majd értesítjük.

Soha nem értesítettek.

Már szerda magasságában éreztem, hogy baj lesz. Egyre többet meredtem magam elé ébredések után, vagy sétálgattam fel-alá a szobában a saját gondolataimmal küszködve, mire tudtam magammal kezdeni valamit. Pénteken már fáradtan és kiégve estem be a lakásba. Egy órán át bámultam ki az ablakon a szomszéd örök sötétbe burkolódzó ablakára. Egy idő után úgy éreztem, valaki vagy valami visszanéz rám. Végül döntöttem.

Utáltam ezt a várost, utáltam régen is, és mióta itt vagyok még jobban utálom. Utáltam magamat is. Ha nem találok munkát a következő harminc napban, akkor ennyit értem. Feladom, túl sok pénzt égettem el a semmiért, visszaköltözök anyámhoz vidékre. Legalább ott nem leszek ennyire egyedül.

Végül szombat hajnalban tört rám, ahogyan szokott.

Felriadtam. Először az izmaim irányítatlanul rángatózni kezdtek, az ujjaim megfeszültek, ökölbe szorultak. Aztán az egész testem megfeszült, majd magzat pózba gömbölyödtem, ziháltam, vinnyogtam, nyöszörögtem, karmolásztam az arcom. Kétségbeesés árasztotta el az elmémet. Az a fajta mélységes tehetetlenség érzése, amikor már nincs kiút, nincs megoldás, nincs szabadulás.

Szánalmas nyűglődésem percekig tartott és nem akart véget érni. Sosem akart véget érni. Olyan volt, mintha az agyam egy rosszul megírt programrésze végtelen ciklusba került volna. De még egy végtelen ciklus is megszakítható, ha tudjuk a módját. Nem ez volt az első alkalom, így tudtam a módját. Egy nem túl elegáns módját.

A jobb karom a magasba emelkedett, mintha önálló életre kelt volna. A kezemen az ujjak összeszorultak egy feszes ökölbe, és lesújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Éreztem, ahogyan az agyam megrázkódik, a fájdalom szétterjedt az arcomon. A görcs elmúlt a hasamban, az izmai össze-összerándultak, aztán elernyedtek. Sikerült a hátamra fordulnom; mélyeket lélegeztem és bámultam a sötét plafont. Vége volt és pocsékul éreztem magam.

Nem tudom meddig feküdtem ott a sötétben és hallgattam az éjszakai neszeket, amikor feltűnt, hogy a város zajai szokatlanul tisztán hallatszanak. Nincs meg bennük az a tompaság, ahogyan áthatolnak a falakon és az ablakokon. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, meg is láttam miért: a szoba ablakának mindkét szárnya ki volt tárva.

Kábulatomban először fel sem fogtam ennek a jelentőségét, aztán belém hasított a felismerés: nem én nyitottam ki. Gyorsan felültem és megdörzsöltem az arcomat. Az ütések helye már kezdett tompán fájni. Percekig csak bámultam az ablakot, mintha pusztán a szememmel be tudnám csukni. Végül felálltam és kinéztem rajta.

Az épület falai mögött sárgán világító város még sötétebbre festette a szemben lévő falat. De valahogyan mégis ki tudtam venni a szomszéd ablakát. Egy foltot, ahol mintha a sötétség koncentrálódott volna. Ráfókuszáltam és ahogyan a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, még a körvonalait is ki tudtam venni. Ekkor valami egészen különös történt. Valami apró dolog megmozdult az ablaknál és átröppent a sötétségen be egyenesen az én ablakomon. Éreztem, ahogyan nekem ütközött. Tudtam, hogy laknak denevérek a régi tetőszerkezet alatt, ezért egyből arra gondoltam, hogy egy betalált hozzám. Rémülten ugrottam hátra és azonnal a villanykapcsolóért nyúltam.

A fény elvakított egy pillanatra, majd sietve pásztáztam végig a szobát. Nem láttam semmi vadul csapkodó szárnyas lényt. Annál sokkal különösebbre bukkantam. Egy papírrepülő hevert a földön. Felvettem, megforgattam; egy egyszerű, papírból hajtogatott repülő volt. Visszaléptem az ablakhoz. A szomszédos ablakot most egy kicsit jobban láttam, de ugyanúgy sötétség uralkodott mögötte és semmi mozgás. Valami különös késztetés hatására széthajtogattam a repülőt és a különös éjszaka egy csapásra még különösebbre váltott.

„Kívánj és küldd vissza” állt a papíron láthatóan kézzel írt nyomtatott betűkkel. A szomszéd ablakra néztem, majd újra a papírra. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megtapogattam magam, különösen a fájó arcomat, mert abban sem voltam biztos, hogy ez nem-e valami bizarr álom. Akár valóság volt, akár csak valami lázálom, ha valami ennyire szürreális történik, akkor mindig késztetést érzek, hogy beszálljak én is. Talán ez csak a bogaras szomszéd különös szórakozása, talán valami vicces gesztus, esetleg valami még különösebb. Nem mintha lett volna vesztenivalóm.

Megragadtam a legközelebbi íróeszközt és írni kezdtem. „Azt kívánom, hogy kapjak egy jó munkát.” Felmerült bennem persze, hogy fontos lenne jobban megfogalmazni, mert a kívánságokkal óvatosan kell bánni és hasonlók, de nem igazán voltam abban az állapotban, hogy nagyon frappáns legyek. Meg a szomszéd mégse valami tündér vagy aranyhal.

Összehajtottam a papírt a korábbi repülő formára a hajtások mentén. Ekkor merült fel bennem, hogy hogyan fogom én ezt bedobni a szomszéd ablakán. Egyáltalán, hogy sikerült neki bedobni hozzám? Pár pillanatot méláztam csak ezen, mert igazából nem számított. Céloztam és hajítottam. Túl erősre sikerült. A repülő elstartolás után alábukott a mélybe, de egy pillanattal később felemelkedett, talán valami légáramlat elkapta, a szomszéd ablaka felé siklott és eltűnt az ablakkeret mögötti sötétben.

Pár percig csak meredtem a sötét ablakra, de nem történt semmi. Becsuktam az ablakot, leoltottam a villanyt és visszafeküdtem. A különös eset pörgött a fejemben, ameddig az egész végül csak egy álomnak tűnt.

* * *

Hétfőn egykedvűen böngésztem az álláshirdetéseket. Egy idő után már összefolytak előttem és az összes ugyanolyannak tűnt ugyanazokkal a kulcsszavakkal a fiatalos csapatról, versenyképes fizetésről és a többiről. Dél körül váratlan hívást kaptam az előző főnökömtől.

– Na, hello! Mi a helyzet? – kezdte. – Milyen Budapesten?

Sóhajtottam egyet.

– Utálom, minden borzasztó és meg akarom ölni magam – válaszoltam fáradt hangon.

A vonal másik oldaláról csak egy hosszú csend volt a válasz.

– Ezt sajnálattal hallom – szólalt meg végül. – Egyébként azért hívlak, mert most döntöttek egy projektről, ami pont olyan jellegű, hogy rád gondoltam és szeretném a segítségedet kérni benne. Persze, ha ráérsz.
– Még nem találtam itt munkát, úgyhogy ráérek – vallottam be. – A dolgok viszont elég húzósak az albérlet miatt.
– Jól van. Figyelj, lepapírozzuk, aztán a fizetést a szokásos módon rendezzük.

A szokásos mód azt jelentette, hogy egy része a pénznek borítékban érkezett. Rosszul kellett volna éreznem magam emiatt, de igazából örültem, hogy lesz végre valami munkám, még ha az ugyanaz is, amit korábban is csináltam. Még egy órát beszéltünk arról, hogy miről is szólna ez az új projekt. A végén kicsit megsürgettem, hogy a papírokat jó lenne minél hamarabb intézni, még a héten.

Mindezek után némileg nyugodtabbnak éreztem magam. De ahogyan ott ücsörögtem és csak bámultam magam elé, belém furakodott a csalódottság. Nem volt szerencsém eddig, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy így legalább nyerek egy kis időt. Csak egy kis idő kell, és ha jön egy lehetőség, akkor tudok váltani.

Egy árnyék suhant át a szobán; ez kizökkentett. Talán egy madár repült el az ablak előtt, gondoltam. Felálltam és kinéztem. A túloldali falról rejtélyes sötétbe burkolódzva nézett vissza rám a szomszéd ablaka.

* * *

Nem szerettem a városban sétálni. A parkjai szépek voltak, de az utcákat nem szerettem. Szűkek voltak, zsúfoltak, fojtogatóak és rondák. Elmehettem volna egy parkba kiszellőztetni a fejem, de már az odajutás gondolata is teher volt. Olyan lett volna, mintha víz alá kellene mennem minden alkalommal, ha levegőt akarok venni. Így időm nagy részét a házban töltöttem.

Egy darabig a körfolyosóról bámultam az eget. Később lesétáltam a középen lévő kis kertbe és felnéztem. A falak emeleteken keresztül törtek felfelé, az égnek csak egy apró szeletét láthattam, és ha szerencsém volt, egy-két madarat is. A körfolyosók korlátaival egészen börtön hangulata volt az egésznek.

– Keres valakit? – Egy idős férfi lépett elő az egyik nagyobb bokor mögül, kezében metszőollóval. Ekkor vettem csak észre a kint heverő szerszámos dobozt, öntözőkannát és a slagot is.
– Jó napot – köszöntöttem zavaromban. – Nem, én itt lakom. Csak kijöttem levegőzni.

Az idős férfi munkásnadrágjába törölte a kezét.

– Még soha nem láttam itt.
– Nem régen költöztem ide. – Felmutattam. – A harmadikra, a sarokba.

Az öreg felemelte a tekintetét arra, amerre mutattam.

– Á, maga az új albérlő.

Bólintottam.

– Tóth Géza, de maga is csak híjon Géza bácsinak, ahogyan mindenki. – A kezét nyújtotta, de hirtelen vissza is húzta, és felnevetett. – Nem fogok inkább kezet, mert koszos vagyok.

Én is bemutatkoztam.

– Én afféle karbantartó vagyok itt – magyarázta. – Megcsinálok ezt-azt. Javításokat, rágcsálócsapdákat teszek ki, de főleg a kertet tartom rendben. – Végigmutatott a bokrokon és virágágyásokon. – Más sajnos nem csinálja meg, aztán csak elgazosodik.
– Jó is, ha van egy kis zöld itt – mondtam. – Sokkal barátságosabb. Láttam hasonló épületet, aminek ez a belső udvara teljesen le volt betonozva.
– Így, így – helyeselte Géza bácsi. – Maga se budapesti, ugye?
– Nem – vallottam be. – Ennyire látszik?
– Ne vegye magára! – vigyorogta az öreg. – Csak az elődei az albérletben is mind vidékről jöttek fel.
– Sokan voltak?

Géza bácsi megdörgölte az állát.

– Úgy négy-öt jut így eszembe. Volt, aki Miskolcról jött fel, volt egy Debrecenből, a Balaton mellől, Zalából valami faluból. De egyikük se maradt sokáig.
– Hogy-hogy?
– Semmi komoly nem történt velük, ne aggódjon – legyintett Géza bácsi. – Valószínűleg csak jobb helyet találtak. Az a lakás átjáróház volt, mióta az eszemet tudom. – Elgondolkodva felpillantott a lakásom irányába. – Most, hogy így belegondolok az egyik lakót a rendőrök vitték el. Adócsalás miatt, ha jól emlékszem.

Én is felnéztem a lakás irányába. Jobban belegondolva nem tűnt annyira furcsának, hogy mindenki hamar továbbállt innen. Az ember csak addig marad, ameddig egy jó munkát talál, aztán már mehet is egy jobb helyre lakni. Valószínűleg drágábban. Egyelőre nekem is úgy tűnt, távozok, de nem tovább, hanem inkább vissza.

– A szomszédokat ismeri? – kérdeztem, amikor már kezdett a hallgatás túl hosszúra nyúlni.
– Egy család lakik ezen az oldalon – mutatott fel. – Sokat veszekednek. Néha visszhangzik a ház tőlük. – Bizalmasan közelebb hajolt és lehalkította a hangját. – A férfi, tudja, sokat iszik. A nő viszont nem keres valami jól, így nem tudja otthagyni.

Megértően bólogattam.
– Van egy lányuk – tette hozzá. – Kedves lány. Sajnálom őt is és az anyját is.
– És a másik oldalon? – kérdeztem és egyből a sötét ablak rajzolódott ki a fejemben.
– Különös fickó. – Az öreg zsebre dugta a kezeit. – Azt beszélik, ÁVÓ-s volt nagyon régen. Aztán megbolondult. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Csak nem okozott valami problémát?

A kérdésre akaratlanul felkúszott az egyik szemöldököm. Géza bácsi úgy nézett rám ráncos barna szemeivel, mintha sejtene valamit.

– Ami azt illeti történt valami – kezdtem. – Bár nem nevezném problémának. Az ablakaink egymásra néznek és az éjjel átdobott egy papírrepülőt.

Az öreg elmosolyodott. Nem tűnt különösebben meglepettnek.

– Igen, hallottam korábban, hogy csinál ilyet. De ne törődjön vele. Csak egy vén bolond, valószínűleg beteges is, de ártalmatlan. – Elfordult és végignézett a szerszámain. – Na, de jobb, ha visszatérek a munkához, mert sosem végzek.
– Nem akartam feltartani – mondtam bocsánatkérően.
– Ne is foglalkozzon vele! – vigyorogta az öreg. – Örvendtem! És ha bármiben tudok segíteni, nyugodtan szóljon.
– Köszönöm! – bólintottam.

Pár pillanatot még ácsorogtam, de amint indultam volna, az öreg hangja megtorpanásra késztetett.

– És még valami! A lifttel csak óvatosan, mert hajlamos beragadni, meg néha betévednek oda denevérek. Egyszer egy öregasszony összetalálkozott eggyel lefelé jövet. Azt a sipítozást!

Az öreg jóízűen felnevetett. Én is vele nevettem, aztán elindultam a lépcsők felé.

* * *

Mindig, amikor a szomszéd sötét ablakára néztem, egy csontos öregembert láttam egy tolószékben, amint repülőket hajtogat és hajigál át a szomszéd ablakán. Amiket elvétett pedig halmokban gyűlnek a katlanban az ablakok alatt. Talán így is volt, soha nem néztem le az ablakból, hogy mi is van ott valójában.
Elgondolkodtatott, hogy még ha a szomszédom bolond is, miféle rejtélyes szándék vezérelheti. Bizonyára érdekes lehetett olvasni mások éppen aktuális vágyait, és elmerengeni, miféle emberek lehetnek azok, akik éppen ilyesmit kívánnak. Az emberek pedig kívánnak, még ha tudják is, hogy csak a hóbortos szomszéd az, mert ilyenek az emberek. Ezért működnek az interneten azok az oldalak, ahol titkokat lehet névtelenül megosztani. Csak itt vágyakat, mert az emberek meg akarják ezeket osztani valakivel, hátha valóra válik.

Soha nem értettem azt, hogy egy kívánságot nem szabad megosztani, mert nem válik valóra. Talán emiatt is különös módon vártam a következő repülőt. A napok és a hetek egymást követték, és úgy tűnt ennyi volt. Egyetlen kívánságom volt csak.

Óriási dörgésre riadtam fel. Odakint tombolt a vihar; a villámok be-bevilágították az éjszakát. Csak feküdtem az ágyban, hallgattam a mennydörgést és a párkányon és az ablakokon doboló esőt. Szerettem a nyári viharokat és az esőt, a hangjukat valahogyan nyugtatónak találtam. Lassan el is kezdtem alámerülni az álmokba.

Zörgés zavart fel. Talán a másodiknál vagy a harmadiknál másztam ki az ágyból, mert először úgy tűnt csak a szél verte neki az esőt a bejárati ajtónak. Kibotorkáltam az előszobába, ahol már erőteljesebben hallottam az ismétlődő zörgést. Nem volt kétség, valaki állt az ajtó előtt; egy éles villámlás ráfestette a sziluettjét az ajtóba épített ablakra.

Ki lehet az hajnalban?
Felnyomtam a villanyt, de nem működött. Talán a vihar betett a hálózatnak.

– Ki az? – kiáltottam. Nem kaptam választ, csak kitartóan zörgött.

Nem bíztam annyira ebben a városban, hogy hajnalban csak úgy kinyissam az ajtót akárkinek, aki kopog. De nem adta fel, talán tényleg valami fontos lehet. Ahogyan átléptem a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy kést – a biztonság kedvéért – felfedeztem a kopogásában valami gépies rendszerességet is. A szünetek, az erő, az ütem, mind ugyanolyanok voltak minden alkalommal.

Mikor kitártam az ajtót az éjszakába, az arcomba csapott az eső, de nem állt ott senki. Kidugtam a fejem, de nem láttam sehol senkit. Az ablakok mindenhol sötétek voltak. Egy villámlás bevilágította a házat, megcsillant a nedves korlátokon és taposókövön. Minden csendes volt és üres.

Visszaléptem a lakásba és a tenyeremmel megtöröltem az arcom. Amikor visszafordultam a szobába, azonnal ledermedtem. Az ablak ki volt tárva, az üvegtáblákon fekete cseppekben csorgott a víz, az eső befröcskölt a parkettára. Most egészen biztos voltam benne, hogy nem én hagytam nyitva. Óvatosan léptem be; a talpam alatt megnyikordult a régi parketta. És ekkor a villámlás fénye egy szempillantásnyi időre kirajzolt egy háromszög alakú, hosszúkás tárgyat a földön.

Egy papírrepülőt.

Felvettem; egyáltalán nem volt nedves. Pedig a nehéz esőcseppeken még átrepülni is képtelennek kellett volna lennie. Kibontottam. A félhomályban is ki tudtam bogarászni az ismerős írást.

„Kívánj és küldd vissza.”

Kibámultam az esőbe. Elbizonytalanodtam a helyzet valódiságában, de egy perccel később már azon töprengtem, mit kívánhatnék. Az ember annyi mindent akar az életben, de amikor megkapja a lehetőséget, hogy kívánjon bármit, semmi nem jut az eszébe. Akkor én is így voltam, mígnem valahonnan egy gondolat bukkant fel a fejemben.

A telefonom fényénél azt írtam a papírra: „Azt kívánom, hogy találkozzak életem szerelmével”. Bugyuta, tudom. Kívánhattam volna világbékét, végtelen pénzt, hogy tudjak repülni vagy láthatatlanná válni, de én mindig egyszerű, realisztikus dolgokra vágytam. A szupererő vagy a teleportáció nem izgattak igazán, unalmasnak tartottam őket, elvégre mindenki ilyeneket kívánt volna. Nekem sokkal többet ért, ha nem vagyok egyedül, és, hogy őszinte legyek, akkor nagyon jó lett volna, ha van ott valaki velem.

Ezután összehajtogattam a papírt és kihajítottam az ablakon. A papírrepülő úgy szelte át az éjszakát, mintha az eső és a szél nem is létezett volna, majd eltűnt a szomszéd ablakának sötétjében.

* * *

A vonatom begurult Kelenföldre. Éppen munkaügyi papírok aláírásáról tértem vissza. Megdöbbentőnek találtam, hogy olyan munka mellett, amit maximálisan el tudtam végezni otthonról, papírok aláírogatásával kell máig foglalkoznom.

Az aluljáróba vezető lépcső aljára érve már ki is szúrtam a látszólag céltalanul bóklászó, terhesnek tűnő lányt, aki valójában következő áldozatát kereste, akiről le tud talán húzni némi pénzt azzal az indokkal, hogy haza tudjon menni. Csak pár pillanatra kell megállnod és már meg is indul feléd. Ha elég időt tölt Budapesten az ember, ösztönösen rááll, hogy kiszúrja az ilyesmit. Meg onnan tudtam, hogy az eltelt évek alatt többször megállított már ez a lány; úgy tűnik, azóta nem sikerült hazajutnia, és megszülnie.

Magabiztosan megindultam a metrólejáró felé, már előre felvéve azt az arcomat, amivel levegőnek fogom nézni a lejáró előtt szobrozó adománygyűjtőt – aki vagy legitim szervezetnek gyűjtött vagy nem, nem lehetett tudni.

– De nem érted, hogy szeretlek, bazdmeg?!

A kiáltás elég erős volt, hogy egy pillanatra felverje az aluljárót uraló monoton zajt. Megtorpantam és megláttam, ahogyan a túloldalon egy fiatal srác magyaráz vehemensen egy lánynak, akinek láthatóan nagyon elege van. A srác arcáról leolvasható volt, hogy fortyogott benne az indulat; kinyúlt a lány felé többször is és megragadta, de az lerázta magáról és visszaszólt neki.

Láttam, hogy többen észrevették a folyamatban lévő veszekedést, de csak elfordultak. Még a közelükben lévő feljáróban álló magas, fekete kabátos alak is csak mozdulatlanul állt nekik háttal. A gyomromban felerősödött a késztetés és elindultam feléjük.

Pár lépés után a lány észrevett; összeakadt a tekintetünk, majd a srác ismét megragadta a kezét.

– Nem érdekel, nem érted? – förmedt rá a lány és kiszabadította a kezét. – Elegem van. Vége.

A srác arca összerándult, az ajkai megfeszültek és egy mordulással az elsétáló lány után kapott, megragadta a karját, láthatóan durvábban, és visszarántotta úgy, hogy kis híján elesett.

– Hé! – A kiáltásom mélyről tört elő. Normális esetben nem vagyok hangos, így a saját hangom ereje még engem is váratlanul ért. Egy pillanatra kisöpört az aluljáróból minden zajt és döbbent csönd maradt csak utána.

A srác ekkor vett észre. Némán rám meredt. Először ledöbbent, aztán újra dühös lett, de nem szólt, talán a szavakat kereste. Nem láttam, mert rá fókuszáltam, de úgy éreztem, mintha mindenki a kis jelenetünket nézte volna. Így bármit is mondott volna, csak arról állított volna ki bizonyítványt nagy nyilvánosság előtt, hogy tényleg egy seggfej.

Nem mondott semmit. Elengedte a lányt, aki azonnal elsietett a metrólejáró felé. Követtem, miközben tovább szemeztem a magában fortyogó pasijával. Nem jött utánunk.

– Köszi – mondta halkan a lány, amikor már a peronon állva vártuk a metrót.
– Szívesen – válaszoltam. Csinos lány volt hosszú, szalmaszőke hajjal és kék szemekkel. Az orra kissé dundi volt és szeplők pettyezték, a szája széles volt a jobb sarka fölött egy sötét anyajeggyel. – Minden rendben?
– Nem – sóhajtotta. – De most már… nem érdekes.

Nem beszéltünk ezután. A metró begurult; felszálltunk. Én közvetlenül az ajtónál lévő kapaszkodónál álltam meg, ő leült egy szabad helyre némileg beljebb a kocsiban, és a telefonját kezdte nyomkodni. A Kálvin térnél láttam utoljára, amikor ő is leszállt, de elveszett a forgatagban, miközben az átszállókkal együtt sodródtam a 3-as metró felé.

Megvolt a napi jócselekedet, gondoltam, miközben zötykölődtem a metróval a Deák Ferenc tér felé, megmentettem egy bajba jutott hercegnőt vagy mi. Most pedig itt az ideje visszatérni a nyomasztó és fojtogatóan monoton létezésbe.

Már éppen kezdett eluralkodni rajtam a bágyadt beletörődés, amikor a Ferenciek tere után váratlanul elment a világítás, majd a vonat megállt az alagútban.

– Na, ez új – jegyeztem meg meglepetten pislogva a sötétben.

A kocsiban uralkodó koromsötétben csillagocskákként villantak fel a telefonok képernyői és lámpái. Az emberek sutyorogni kezdtek egymás között, mintha félnének, hogy felzavarnak valamit a feketeségben.

Megilletődve ücsörögtem, majd az első mozdulatommal kitapogattam a zsebemben a telefonomat, az egyetlen személyes fényforrásomat. Ahogyan teltek a percek és a világítás nem akaródzott visszatérni, egyre inkább tudatosult bennem, hogy beszorultunk egy nem működő vonatban egy szűk járatba a föld alatt.

Az elmémben nyugtalanító gondolatok kezdtek felszínre bugyogni. Emlékeztem rá, hogy a 3-as metró hajlamos lerohadni, és arra is, hogy volt rá példa, amikor kigyulladt. Nem a tűzzel lett volna probléma, hanem a zárt teret belepő füsttel, ami hamar pánikhoz és halálhoz vezetne itt, ki tudja hol, két állomás között. A gondolatmenetem végén akaratlanul is szimatolni kezdtem.

A vonat veszteglésének oka egyre inkább úgy tűnt, komplexebb annál, mint amit gyorsan meg lehetne oldani, ugyanakkor látszólag semmi közvetlen veszély nem fenyegetett minket. Így csak ücsörögtem türelmesen, mert mást nem nagyon tehettem. Figyeltem az emberek mocorgó sziluettjeit a pislákoló fények között. A közeli ajtónál kettő embersziluett a vészhívó gombját nyomkodta, nem sok eredménnyel. Ahogyan az idő telt és a korai meglepettség elmúlt, az emberek felbátorodtak és egyre hangosabban és vehemensebben méltatlankodtak egymásnak.

A sötétség kezdett álmosítóan hatni rám, így hatra dőltem és behunytam a szemem. Talán el is aludtam egy percre.

Összerándulva riadtam fel arra, hogy hűvös szellő csapódik nekem. A szemeim felpattantak és zavarodottan néztem körbe; még mindig sötét volt. A hideg érzéséből arra gondoltam, hogy talán kinyitották az egyik ajtót. Elnézve a kocsiban mindkét irányban azonban nem láttam semmi változást. A telefonképernyők szentjánosbogarakként imbolyogtak türelmesen.

Már éppen dőltem volna vissza, amikor a szemem sarkában a vibráló fények között valamit megpillantottam. Először azt hittem csak az egyik kapaszkodó rúd vet különös árnyékot a kocsi közepén. Ahogyan jobban szemügyre vettem, egyértelművé vált, hogy egy ember volt az valami hosszú, sötét kabátban és kalapban vagy sapkában. Valamit mégis zavaróan különösnek találtam benne, és minél tovább néztem annál több lett az a valami.

Először is elképesztően magas volt, úgy látszott, a feje majdnem érintette a kocsi tetejét. De talán csak a fények miatt tűnt így. A kocsi közepén állt, mereven, teljesen mozdulatlanul, amit még inkább kihangsúlyozott a körülötte lévő emberek hullámzó árnyéka.

Egy kiáltás hangzott mögöttem. Megugrottam és azonnal odafordultam; egy árnyékot láttam felém zuhanni. Ösztönösen felé kaptam, hogy megállítsam az esésben, de nehezebb volt, mint számítottam rá; nem tudtam teljesen megtartani. Nagyot kondult, ahogyan nekiesett az üléssor végén lévő kapaszkodónak; feljajdulva kapott a fejéhez.

– Basszus, jól vagy? – kérdeztem és segítettem neki leülni.
– Igen – nyögte. – Nem. Nem tudom.
– Várj csak!

Előkotortam a telefonom, bekapcsoltam a lámpáját és az arcára világítottam. Ugyanaz a lány volt korábbról; a fájdalomtól fintorogva fogdosta az orrát.

– Na, milyen? – kérdezte elvéve a kezét.
– Nem látszik semmi – mondtam. – Mennyire fáj?
– Eléggé – válaszolta; szipogott és nagyokat pislogott.
– Nem vészes – nyugtattam. – Ha nem hallottál reccsenést, akkor nem tört el.
– Csak az amúgy is bazi nagy orrom akkorára fog dagadni, mint a bazilika kilincs – panaszkodott. A megjegyzésén még én is elnevettem magam. – Ez egyáltalán nem az én napom. De kösz a segítséget!

Leengedtem a telefonom, hogy ne világítsak tovább az arcába; ekkor ismert fel.

– Te vagy az? – szólt meglepetten.
– Attól tartok.

Elvigyorodott; széles mosolya volt.

– Mi vagy te? Az őrangyalom?
– Vagy egy ómen, ha mindenféle balszerencse ér, amikor a közelben vagyok.
– Az előbb akadályoztad meg, hogy teljesen összetörjem magam – magyarázta. – Meg odafent is segítettél. Ma tényleg rám fér egy őrangyal. Köszönöm!
– Örülök, hogy segíthettem.
– Trixi vagyok egyébként.

Milyen különös név, gondoltam, majd én is bemutatkoztam.

– Szóval – szólalt meg némi hallgatás után – esetleg mozgásra tudnád bírni a metrót is?
– Bárcsak! – feleltem.
– Vajon meddig tart ez még? – sóhajtotta Trixi.
– Sokáig nem tarthat – szóltam. – Előbb-utóbb valakinek feltűnik, hogy eltűnt egy vonat. Aztán, ha valaki nagyon rossz helyre tette a kávéját, lejönnek értünk. Mondjuk jöhetnének gyorsabban is. Egy darabig érdekes a sötétben ücsörögni, de kezd nyomasztó lenni.
– Nekem nincs bajom a sötéttel, inkább a szűk helyeket utálom – magyarázta a lány; közelebb dőlt hozzám, hogy benne legyen a telefonom lámpájának a fényében. – Tudod, az olyan szűk járatok például, ahol nem tudsz megfordulni, alig van hely a kezeidnek és hasonlók.
– Ne is mondd! Nekem a rémálom, hogy egy ilyen járatban kell másznom. – Megborzongtam. – Mint abban a horrorfilmben, amiben lemásznak egy barlangba és ilyen vak előemberek vadásznak rájuk.
– Tudom melyik – vágta rá Trixi. – A barlang. De régen láttam!
– Az – vágtam rá én is.

A fények hirtelen visszatértek. Még éppen hallani lehetett, ahogyan néhányan megkönnyebbülten fellélegeznek, de mielőtt bárki bármit szólhatott volna, újra sötétség borult ránk. Pár pillanattal később újra visszajött a világítás, majd vibrálni kezdett és kialudt, aztán ez ismétlődött.

– Ez szokott ilyet csinálni? – kérdeztem bizonytalanul, és előrehajoltam, hogy lássam, mi történik a kocsiban.
– Nem – válaszolta Trixi talán még bizonytalanabbul; összehúzott szemekkel forgolódott, mintha a probléma okát keresné. – Ez még a metrólerobbanásokhoz viszonyítva is extrém.

Miközben figyeltem a metrókocsi folyosóját a szemem a magas árnyékra terelődött, ami még mindig ott állt a kocsi közepén. Azonban amikor a fény pár pillanatra betöltötte a vagont, az árnyék eltűnt, majd újra ott volt, amint minden ismét ellepett a sötétség.

– Mi a franc?

El nem tudtam képzelni, mi vethet ilyen árnyékot csak a sötétben. Zavartan pislogva figyeltem az árnyékot. Talán a villódzó fények is közrejátszottak benne, de minden alkalommal, amikor kialudtak a fények, egyre közelebbinek tűnt.

Váratlanul a világítás felkapcsolt és a vonat elindult. Az egész kocsi egyszerre kiáltott fel örömében. Én arra számítottam, hogy hirtelen megint megállunk és minden sötétségbe borul, de szerencsére nem ezt történt; lassan, de biztosan zakatoltunk előre.

– Jó sokáig tartott nekik – panaszolta Trixi. – Már kezdtem azt hinni, hogy olyan metróbaleset lesz a vége, mint a Végső állomásban. Azt láttad? – A szemöldököm felkúszott, ahogyan rápillantottam, de nem szóltam. Trixi szégyenlősen lesütötte a szemét és elmosolyodott; így a fénynél szép mosolya volt. – Nem kéne ilyesmikről beszélnem egy döglődő metrón. Bocsi, fura agyam van.

Felnevettem.

– Semmi gond. Nekem is. Egyébként az elsőt láttam vagy ezer éve, de nem rémlik melyik végén volt a metró.

A Deák Ferenc térnél a hangosbemondón felszólítottak mindenkit, hogy szálljon le a vonatról. Ez volt nekem a célállomás amúgy is, de Trixivel annyira belemélyedtünk a horrorfilmekről való beszélgetésbe, hogy arra mentem, amerre ő is. Eredetileg tovább ment volna a metróval, de úgy döntött, elég volt neki ennyi egy napra, ezért a buszmegállóig sétáltam vele.

Kicsit megilletődött, amikor a busz érkezése után közöltem vele, hogy én a másik irányba megyek. Integetett, miután felszállt. Figyeltem, ahogyan a busz elgurult, aztán gyalog indultam haza. Sajnáltam, hogy valószínűleg nem találkozok vele többet.

* * *

Hamar rá kellett jönnöm, Budapesten az étel házhoz rendelése egy komoly logisztikai probléma, ami órákat tud igénybe venni, függetlenül attól, hogy helyileg hol van az indulási pont. Nem mondhatnám, hogy értem az okát. Odahaza egy órán belül mindig kiért a rendelés. Itt ez három óra minimum. Ezért úgy döntöttem, magam veszem kézbe a dolgot. A séta is rám fért, így eljártam gyalog, ha akartam enni valamit.

Ez egyik ilyen alkalommal a közeli Burger Kingbe tértem be. Kivártam a soromat, nem különösebben figyelve a környezetemre, éppen valami aktuális munkahelyi feladatot pörgetve a fejemben. Mikor végre sorra kerültem és felpillantottam az eladóra, belém hasított a felismerés

Trixi volt az. A haja lófarokba volt kötve és Burger Kinges sapkát viselt, de a széles szájáról, az orráról és a szája sarka fölötti anyajegyéről azonnal felismertem. A névtábláján szereplő „Trixi” felirat pedig még inkább megerősítette ezt. Kék szemein látszott, hogy ő is felismert.

– Szia! – A szája jellegzetes, széles mosolyra húzódott. – Te vagy követsz engem, vagy ez a város tényleg összement.
– Egészen biztosan az utóbbi – vágtam rá. – És legutóbb sikerült rendben hazajutnod? Nem robbant le a busz is alattad?
– Nem szerencsére – sóhajtotta és az előtte lévő panelt böködte az ujjával. – De az tényleg nem az én napom volt. A veled való találkozás és beszélgetés volt az egyetlen értékelhető dolog aznap. Szóval, mit kérsz?

Leadtam neki a rendelésem; bepötyögte a gépbe.

– Merjek bele nem kérni uborkát? – Az arcomra akaratlanul bugyuta vigyor kúszott.

A szőke lány laposan rám nézett; az ajkait összepréselte, de csak kitört belőle egy vigyor. Tetszett, amikor teli szájjal vigyorgott.

– Ne bosszantsd fel azt, akinek hozzáférése van a kajádhoz! – figyelmeztetett.

Megadóan feltettem a kezeimet.

Hallgatás telepedett ránk. Szinte eltompult a körülöttem ácsorgó vendégek nyüzsgése és a konyhából áradó csörömpölés és az olaj sercegése. A lány arcát bámultam, a kék szemeit és a dundi orrán lévő apró szeplőket. A hallgatás csak egyre nyúlt; zavartan félrevontuk a tekintetünk egymásról.

– Mennyi ilyen uborkaellenes lobbista szokott itt lenni? – szólaltam meg végül.
– Túl sok – sóhajtotta kicsit rájátszva. Aztán rátámaszkodott a pultra és közelebb hajolt; lehalkította a hangját. – Általában normálisak az emberek, de mindig van egy, akinek valami baja van. El nem tudod képzelni, mik.
– Részvétem! – Én is halkabban beszéltem. Nem tudom miért. – De ez ilyen törvényszerűség, hogy minden társaságban van az az egy gyökér, aki nem…
– Trixi!

A konyha felől jött a kiáltás. A lány azonnal megperdült, és egy gyors „bocsi” után be is sietett konyhába. A poharakat, zacskókat, dobozokat és tálcákat tároló szekrény fölött láttam, ahogyan egy vékony sráccal beszélt. Ugyanaz volt, akivel vitatkozott az aluljáróban. Az első gondolatom az volt, hogy kemény lehet a seggfej exeddel egy helyen dolgozni – már ha szakított vele. A második gondolatom pedig az volt, hogy remélem a srác nem ismert fel, és főleg nem rakott valami nem odaillő ajándékot a kajámba.

Trixi visszatért; bosszúsnak tűnt.

– Tessék. – Az üdítőmet nyújtotta felém.
– Minden oké? – kérdeztem.

Hátrapillantott a vékony srácra.

– Ja – sóhajtotta. Ez a sóhaj fáradt volt és őszinte.
– Főnököd?
– Nem, rosszabb. Az exem. – Halkan beszélt és hátra-hátra pillantott. – Az sem segít, hogy előléptették hamburgersütővé, és most azt hiszi, dirigálhat. Főleg nekem.
– Sajnálom. És te mi vagy?
– Krumplisütő – válaszolta komolyan.

Sikeresen visszafojtottam egy nevetést.

– Hát, én nem tudom, hogyan működik ez a Burger King kasztrendszer – kezdtem –, de személy szerint a krumplistőnek sokkal több tisztelet járna. Elvégre a sült krumpli az emberiség legnagyobb találmánya.

Egy kicsit elmosolyodott ezen. A vékony srác, mintha megérezte volna, kidugta a fejét a konyhából.

– És jó lenne, ha eltakarítanál magad után, Trixi!

A lány meg sem fordult, csak forgatta a szemét és frusztráltan felmordult. Összecsomagolta a rendelésem maradékát és odanyújtotta.

– Ments ki innen! – mondta fojtott hangon.
– Örömmel, ha megmondod, hogyan. – Meggyűrögettem a kezemben a zacskót és felnéztem a lányra. Felmerült bennem egy gondolat, és mivel úgy ítéltem meg, a következménye a legrosszabb esetben sem olyan rossz, mint egy lassú, fájdalmas halál, így úgy döntöttem, miért is ne. – Ha gondolod, miután végeztél, meghívlak valamire. Ígérem, nem Burger Kingre.

És ekkor váratlan dolog történt: Trixi beleegyezett.

Különös, hogy amikor egy fiú egy lánnyal találkozót beszél meg, akkor a fiú rögtön randimódba vált és képes akár egy órával is előbb a megbeszélt helyen lenni, nehogy elkéssen. Ehhez hozzáadva, hogy én amúgy is korán érkezős fajta voltam ha megbeszélt időpontokról volt szó, eléggé stresszessé tette a várakozást. Egyszerűen nem tudok másra koncentrálni, ha tudom, nemsokára mennem kell valahová. Ráadásul ebben az esetben első randiról volt szó.

Már sötétedett, amikor a megbeszélt helyre érkeztem. Korai voltam, de Trixi már ott várt; a széles mosolyát már távolról láttam. Megkérdeztem, volt-e valami konkrét hely, ahova el akart menni. Csak a fejét csóválta. Szerencsére ismertem pár helyet Budapesten, ahol korábban megfordultam néhányszor, még a felköltözésem előtt. Elvittem hát az egyik gamer bárba, amit ismertem.

– Hogyhogy nem alkoholosat kértél? – kérdezte Trixi, miután kikaptuk a különféle színű italainkat és leültünk egy szabad helyre; hétköznap nem volt annyira zsúfolt a hely.
– Nem igazán kívánom most annyira – válaszoltam. – Meg amúgy sem vagyok nagy italozó, különösen hétköznap nem.
– Megkóstolhatom? – Vágyakozó tekintettel vizslatta a poharamat.
– Persze. Nem bírnád ki, mi? – mosolyogtam és odatoltam az italomat.
– Ez a szokás, nem tudtad? – Magához húzta a poharat. – Ha rendelünk piát, sütit, fagyit, mindig megkóstoljuk egymásét.
– Különben lesújt ránk az univerzum?
– Pontosan. Kérsz az enyémből?
– Miért is ne? – Átnyúltam az ő italáért. – Nem akarnám, hogy megharagudjon az univerzum.

Beleittunk egymás italába. Az övé elég édes volt, talán az ananásztól, de nem annyira, hogy ne éreztem volna benne a vodkát.

– Ez most tényleg rám fér – mondta Trixi és belekortyolt ezúttal a saját italába; megborzongott. – Amennyi minden történt mostanában.
– A hamburgersütő? – kérdeztem óvatosan.
– Ne is mondd! – sóhajtotta. Belebámult a poharába. – Az is, meg van minden más is, de nem fontos. Csak szívás.
– El tudom képzelni – mondtam. – Én sem mondhatok túl sok jót az utóbbi időszakról.
– Lehet. neked is le kéne gurítanod pár ilyet akkor. – Játékosan billegette a poharát. – Én biztosan fogok.
– Csak ne vidd túlzásba, mert fogalmam sincs, hova kéne hazavinnem téged.
– Majd elviszel magadhoz a hátadon, leraksz egy kellemes, meleg sarokba, aztán én elleszek ott. – Miközben beszélt kipirosodott arcára kúszott az az egyedi, széles mosolya.
– Máris azon a szinten vagyunk, hogy csak úgy hazavihetlek?

Trixi csak nézett rám, de válasz helyett csak belekortyolt az italába.

– Szóval, hol is fejeztük be legutóbb? – váltott témát váratlanul.
– Micsodát? – pislogtam értetlenül.
– A metrón, a horrorfilmekről.
– Ó, a Végső állomásról és A barlangról beszéltünk.
– Ja, igen, mert félsz a szűk helyektől.
– Nem félek tőlük, hanem rettegek – javítottam ki.
– És a második részét láttad?
– Van A barlangnak második része? – kérdeztem meglepetten.

És így telt az este. Beszélgettünk, nevettünk és jól éreztük magunkat. Legalábbis én biztosan, és úgy tűnt, ő is. Nem is emlékeztem igazán, mikor beszélgettem bárkivel ilyen elmélyülten bármiről, mint most Trixivel. Az idő is régen veszítette el ennyire a jelentőségét. Valószínűleg még hajnalban is ott ültünk volna valami koktél mellett, és diskuráltunk volna valamiről, ami éppen kipattan a fejünkből.

Amikor hazaindultunk, csak a metróig kísértem. A bejáratnál kicsit ügyetlen volt a búcsúzkodás, végül öleléssel váltunk el. Megvártam, ahogyan leereszkedik a mozgólépcsőn, aztán hazaindultam. Jól éreztem magam.