A halál háza

Horror / Novellák (1660 katt) Andrew Sinclair
  2011.11.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

Adamék már legalább másfél órája autóztak a kihalt, rossz állapotú úton, azon az esős, vigasztalan délelőttön, de még mindig semmi jelét nem látták annak a háznak, ahová kihívták őket.

Sam már jó néhány perce csak némán bámult ki az ablakon, és a csordogáló vízcseppeket tanulmányozza. Az út mentén sorakozó fák sokasága egybeolvadt, ahogy haladtak egyre távolabb az ismert civilizációtól.

- Biztos jó irányba megyünk? – kérdezte Sam.

Adam nem mondott először semmit, mert így is elég ideges volt már.

- Fogalmam sincs! – jött végül a válasz. – Nem tudom, hol vagyunk, nem tudom, hova tartunk. Ez az átkozott GPS is bedöglött, és már rohadtul az agyamra megy ez az elcseszett időjárás is. Már rég ott kellene lennünk.

- Utálom, amikor ilyen világvégi helyekre hívnak ki minket – reagált Sam. – Csodálkoznak, hogy a házuk tele van azokkal az átkozott kártevőkkel. Nincs itt semmi, csak fák, szántóföldek és elhagyatott raktárak. A legjobb hely a rágcsálóknak. Értelmetlen és elvesztegetett idő.

Adam erre már nem mondott semmit. Csak vezetett tovább, és a tájat kémlelte, ami semmit sem változott már egy ideje.

Végül újabb félórányi út után az erdőt felváltotta a szántóföld. Gyenge köd lebegett a környéken, de így is jól ki lehetett venni egy épületnek a körvonalait valamivel a napraforgótáblák fölött.

- Az lesz az! – horkant fel Adam. – Legalább is rohadtul remélem, mert ha nem, akkor visszafordulunk. Nem vagyok hajlandó tovább menni.
- A próféta szóljon belőled! – fűzte hozzá Sam.

A dombra épített faház, mint egy szellemszálló meredt az alatta elterülő tájra. Adam ráhajtott a bejáróra, ami földút volt, de minőségét semmivel sem lehetett rosszabbak nevezni, mint az aszfaltosat, amin eddig jöttek.

A ház felől egy apró termetű, fürgén mozgó, kopasz, szürke, kopott öltönyt viselő fickó indult meg feléjük olyan gyorsan, hogy Adamék már azt hitték, úgy ront nekik, mint a faltörő kos a betörni kívánt kapunak.

- Üdvözlöm önöket! A nevem Simon McCallister. Örülök, hogy megérkeztek. Jöjjenek!

Az apró termetű ember ugyanazzal a lendülettel sarkon fordult, és a bejárati ajtóig meg sem állt. Adam és Sam kiszálltak az autóból, és követték. Az eső meggyőzte őket arról, hogy most nem lenne célszerű kinyújtóztatni elgémberedett végtagjaikat.

Amikor beléptek a házba, ott állt velük szemben egy óriási, ében óramű; a percmutató pontosan akkor érte el a 12-es számot, és meghökkentő hanggal rázendített egy különös zenére.

Samnek rossz érzése támadt a hellyel kapcsolatban. Nem tudta, mi, de egyetlen porcikája sem kívánta, hogy beljebb menjenek ebben a rémisztő házban.

- Ott, arra – mutatott egy sötét szoba irányába Simon. – Onnan hallom a kaparászásokat. Néha már olyan hangosak, hogy éjszaka is felébredek rájuk. Pedig fent alszok az emeleten.
- Máris szemügyre vesszük – nyugtatta meg Adam. – Fel tudná kapcsolni a villanyt, hogy lássunk valamit?
- Óóó, hát ott nincs világítás. Láthatják, hogy ez egy régi ház. Én is azért lakom az emeleten, mert idelent rosszak a vezetékek. Hallják? Most is kaparásznak!
- Sam, menj ki és hozd be a zseblámpákat a kocsiból!

Sam kiféle menet azon töprengett, hogy milyen egy lepra helyre kellett már megint jönniük. Azt azért mégis furcsállta, hogy pont ott nincs világítás, ahol nekik dolgozniuk kellene, de fent az emeleten van.

Néhány pillanattal később visszatért két lámpával, és az egyiket átnyújtotta a társának. Adam a lámpafény kísérete mellett elindult a szobába. A parketta nyikorgott a lábuk alatt. Bent négy-öt kilós rostzsákok sorakoztak a falnak támasztva.

- Mi ez a helyiség? – kérdezte Adam. – Mik vannak ezekben a zsákokban?

Válasz már nem érkezett a kérdéseire, mert a Mr. McCallister eltűnt.

- Adi, tűnjünk el innen! – mondta Sam halkan. – Valahogy nincs jó érzésem a hellyel kapcsolatban.
- Nyugalom, Sam! Nem kellene annyi horrorfilmet nézned. Akkor nem lennél beszarva egy kis sötétségtől.
- Nem erről van szó! Egyszerűen csak valami nincs itt rendben.
- Valami van itt! Gyere ide! - Adam lehajolt, és egy már rohadásnak induló rongyszőnyeg végébe kapaszkodott. – Segíts!

Sam megragadta a szőnyeg másik végét, és félrehúzták. Egy fából készült csapóajtó volt a padlóban, közepén egy rozsdás vasfogantyúval.

- Mi a fene ez? – kérdezte Sam.
- Ha nem ismerted volna fel, akkor ez egy ajtó – felelte Adam, arcán különös vigyorral. – Világíts ide!

Adam a fogantyú fölé hajolt, és rángatni kezdte. Először úgy tűnt, hogy nem sikerül kinyitni, de végül megadta magát. A lentről áradó áporodott, dohos szag szinte arcon ütötte őket.

- Mi ez a rohadt bűz? – kelt ki magából Sam.

Adam kivette a kezéből az egyik lámpát, és a mélybe világított. Megroggyant, korhadt falépcső vezetett a padlóig. Lassan megindult lefelé a nyikorogva recsegő lépcsőkön. Mikor leért, körbepásztázott a lámpával. Néhány rothadó doboz, hordó és ugyanolyan rostzsákok, mint fent, de más semmi. Elindult, hogy jobban körülnézzen, de sötétség rendellenesen nyelte el a fényt.

- Hova mész, Adam?
- Gyere le! Ne odafent szarakodj már! Ez a pince nagyobb, mint gondoltam.
- Én ugyan le nem megyek oda!
- Vagy lejössz magadtól, vagy én vonszollak le ide!

Adam szavai meggyőzték társát, mert a lépcsőfokok ismét jajgatva nyikorogtak, ahogy Sam bátortalanul, lépkedett lefelé. Körülöttük a sötétben apró lábak léptei és patkányok vinnyogása hallatszott. Sam mindig a hangok irányába hadonászott a lámpával, de nem látott semmit.

- Ez igen érdekes – jegyezte meg Adam, ahogy beljebb mentek.
- Ez inkább hátborzongató!
- Ezt nézd, Sam!

Adam valami sárgás-fekete nyálkás anyagra világított, ami beterítette az egész padlót.

- Hozzá ne nyúlj, ember! – kiáltott Sam társára, amikor a nyálkás anyag felé nyúlt.
- Higgadj már le! Kezdem unni, hogy úgy viselkedsz, mint egy anyámasszony katonája.

Adam beleérintette az egyik ujját az ismeretlen anyagba, és megszagolta azt.

- Hasonlít az ammóniára – jegyezte meg összeráncolt homlokkal. – Menjük tovább! Látnunk kell, hogy mi van itt, mielőtt lejövünk a szerekkel, hogy kiirtsuk a dögöket.

Samnek minden porcikája ellenkezett Adam ostoba ötletével, de nem akart félős kislánynak tűnni. Összezárta fogait, és követte társát.

A bűz egyre erősebb volt; a rothadás, a pusztulás és a rég eltemetett dolgok szaga keveredett a levegőben. Hirtelen csoszogó hangot hallott Sam, és a hang irányába fordult. A lámpa tompa fénye egymásra pakolt dobozokon állapodott meg. A hang a dobozok mögül jött. Mintha valaki vagy valami vonszolta volna magát. Ahogy közelebb lépett egy árnyékot látott.

- Adam! – suttogta izgatottan. Valamiért úgy érezte, hogy jobb, ha nem kiabál. – Adam, gyere ide! Találtam valamit.

Felelet viszont nem érkezett. Sam oldalra nézett, ahol az előbb még Adam állt, de csak a sötét vette körül. Bátortalan léptekkel megindult társa utolsó tartózkodási helye felé, de közben vissza-visszanézett a dobozok felé, mert egyre inkább úgy tűnt, hogy valami hatalmas test vonszolta lassan magát.

- Adam! Hallasz? – kérdezte ismét, miközben meredten bámult az előtte elterülő sötétbe.
- Itt vagyok – jött a válasz.

Sam egyszerre megrémült és megkönnyebbült.

- Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek, ember?
- Mert nem hallottalak.
- Hol a lámpád?
- Megadta magát. Menjünk fel, és hozzunk le mindent! Nem tudom, mik élnek ezen a helyen, de nem vagyok benne biztos, hogy ide mi elegek leszünk.
- Inkább húzzunk el innen a fenébe! Nekem ez az egész hely nem tetszik.

Sam szeme abban a pillanatban kikerekedett, mert valami hatalmas árny jelent meg Adam mögött. A hirtelen jött rémülettől nem tudott szóhoz jutni. Az árny kinyúlt a sötétből, és megragadta Adamet, majd belevesztek a sötétbe, amit elnyúlt kiáltás követett.

- Sam!

Ekkor valami lucskos, szakadó hang hallatszódott. A kiáltás megszakad, és csak halk nyöszörgés követte. Egész kivehetően hallani lehetett a roppanást, amikor egy csont eltört.
Sam megindult a kijárat felé, de körülötte húsz-harminc centire hemzsegtek a szem nélküli patkányok. Sam félre rúgott néhányat, de értelmetlen volt, mert a többi azonnal átvette a helyét.

Érezte, ahogy a nadrágján felfelé kapaszkodtak. A lámpájával sikerült néhánytól megszabadulnia, de az is csak pillanatnyi sikernek bizonyult. Valahonnan az egyik patkány rávetette Samre magát, és megharapta a nyakát. Sam megragadta, és önkívületi állapotban vágta földhöz. Csak ekkor tűnt fel neki a kis jószág csupasz, petyhüdt teste.

A szem nélküli patkányok vinnyogó hangja sem nyomta el a csúszó hangot, ami Sam felé közeledett. Amit eddig csak árnyéknak látott, most megtestesült előtte. A lénynek csupasz, torz emberi feje volt, ami tele kitüremkedésekkel, de szem vagy orr nem volt rajta. A teste nagy és puffadt, amiből levedzett a sárgás-fekete nyálkás anyag. Lába és keze nem volt. Úgy csúszott a földön, mint egy hernyó, de a puffadt testből számos csápszerű testrész tapogatta körülötte a terepet.

Sam megfordult, és támolyogva futni próbált, de a patkányok már a mellkasát és a vállát rágcsálták. A teste már szinte érzéketlen volt. Még tett egy utolsó erőfeszítést, de megbotlott, és beleveszett a csupasz patkányok tengerébe.

- Jó étvágyat, kicsinyeim! – mondta az apró termetű fickó, gúnyos kacajjal, és lecsukta a csapóajtót.

Előző oldal Andrew Sinclair
Vélemények a műről (eddig 12 db)